Édenkert

Édenkertben éltem én,
ifjúkorom kezdetén,
Bár a párom nem Éva,
Ádám se voltam soha.

Éldegéltünk kettecskén
Nem mondhatnám, szegény én.
Lányok szeme tapadt rám,
Nem szívelte ezt drágám.

Édenkertből elűzött,
Ruhám koszos és gyűrött.
Vasalót nem kedvelem,
Mosógépem sincs nekem.

Hiányzott finom főztje,
Ötlet, gyorsan jer ide!
Ölelő karja nem különben,
Úgy nem szerettek sosem.

Gyanús volt az állapota,
Ilyen mérges nem volt soha.
A szövege is talányos:
Hányok tőled, menj el már most!

Hányni? Tőlem?! Azt nem szoktak!
Gyanús ez a szóáradat!
Ám ha rejtvény? Hogy fejtsem meg?
S ím, egy szikra: Hátha gyermek?!

Édenkertbe bekopogtam,
Bocsánatot kérni szoktam...
Fenébe is, mit mondhatnék?
Elugorhatnék virágért...

Ajtót nyitott, arcán mosoly,
Csak álltam ott: - Nem volt komoly?
Szemem pocakjára révedt,
Arca pirult, szeme fénylett!

Szent a béke édenkertben,
Babánkat is ölelgetem.
Ej, ti nők, ti fura szerzet,
Mitől furcsa a lelketek?