SuttogoGabriel blogja

Valahol messze, hol még valódi csend honolt a tájon, hol még boldog madarak repkedtek
az ágak között, élt Gobár, a szárnyaszegett angyal. Saját maga teremtette ezt a világot,
mit már átszőtt ezernyi mesés lény. Gobár szomorú volt, könnyei patakokat teremtettek,
sóhajtásai lágy szellővé váltak, léptei nyomán selymes fű nőtt. Sok fájdalma miatt saját
maga törte le szárnyait, vállalván vezeklést és magányt.
Minden nap szárnycsonkjából kihúzott egy tollat és kedvenc fatönkjére leülve írogatott
verseket, faragott dallamokat. Tintája saját könnye volt, papírja pedig az öreg tölgy levelei.
Mikor elkészült eggyel, ráfújt és szellőszárnyán tovarepítette.
A csendes erdő minden lakója ismerte ezeket a levélkéket, manók és tündérek olvasták,
madarak hordták el még messzeföldre is.
Élt a mesebeli erdő legdélibb szegletében egy cserfes manólány, Niakó. Egy nap fátyolos
tekintetét látva egy tündér a kezébe nyomott egy levélkét. Niakó szinte falta a sorokat, és
leküzdhetetlen vágyat érzett újabb levélkék iránt. Megkérdezte a tündért, hogy honnan hozta,
a tündér pedig észak felé mutatott.
Niakó vette kis batyuját, és útnak indult a megadott irányba, feszített figyelemmel kereste a
levélkéket. Útja során egyre többet talált meg, és egyre mosolygósabb lett, mert a sorok
között egy olyan lelket talált, mit már rég nem remélt. Megállíthatatlanul haladt, napokon
keresztül, nem evett, épphogy csak ivott. Jóllakott a sorokkal és gondolatokkal. Két hétig
menetelt így, és egy este elfáradván egy patak partján hajtotta álomra fejét.
Niakó mélyen aludt, s másnap a Nap már magasan járt mikor csendes dallamos szó ütötte meg
fülét. Lágy hangon szólalt meg egy verses dallam mi azonnal szívében pihent meg.
Felemelkedett és egy ifjút látott meg, ki épp egy fatönkön ült kezében toll és tölgyfalevél.
Niakó felkelt és hozzálépett.
- Te vagy Gobár? Te vagy az akinek mosolyomat köszönhetem, mikor olvasom levélkéidet?
- Igen, én írom őket, minden nap eljövök ide, és írok majd szélnek eresztem. Te ki vagy kismanó?
- Niakó vagyok, a déli erdőszélről. Köszönöm levélkéidet, mert bánatomat elűzték, és
reménykedő mosolyt csaltak arcomra.
Beszélgetésbe elegyedtek, Gobár maga mellett kínálta hellyel Niakót, s közben a manólány
csodálatos szépségében gyönyörködött. Kecses arcíve szívét melengette, hangja lelkét símogatta.
Napokon keresztül beszélgettek észre sem véve sem a reggelt, sem az estét. Szívük egyszerre
gyúlt lángra, egymás iránt. Gobár levélkéi már nemcsak a reményről hanem a boldogságról is
szóltak. Ettől fogva hova levél hullott egy mosolygó virág nyílt abban a pillanatban. Az erdő
fellélegzett és szikrázó pompával hirdette az élet szeretetét.
Hetek teltek el mosolyban és örömben, majd az egyik este vendégük jött. Egy angyal, ki így szólt Gobárhoz:
- Gobár! Tétlenül néztük szenvedésed, vezeklésed fentről, s mi tudtuk egy napon újra angyal
tudsz lenni, csak rád kellett találjon az, kiért újra soraink közé emelhetünk.
Suhintott egyet szárnyával és Gobár vállain fennséges szárnyak nőttek abban a pillanatban.
Az angyal eltűnt, és magukra maradtak.
Gobár így szólt Niakónak:
- No Manóm, most megmutatom neked birodalmam, s ezentúl velem szárnyalhatsz.
Magához fogta Niakót, és felrepült, Niakó pedig soha nem látott látványt látott maga előtt.
Eltöltötte Gobár érintése, és az alattuk elterülő táj szépsége. Aztán valami szorítani kezdte
szivecskéjét, kérte Gobárt, szálljanak le. Így szólt kedveséhez:
- Édesem, Gobár! te egy angyal vagy akit én minden porcikámmal szeretek, de félek és
megijedtem a magasban, nem vagyok képes veled szárnyalni, bárhogy is szeretnék. Hagyj itt,
de te szárnyalj, mert erre születtél, én pedig magamban és távolról foglak szeretni.
Gobár csodálkozón tekintett Niakóra, kit szívével szeretett, és szemeiből könnyek záporoztak.
Mire feltekintett Niakó eltűnt. Nagy kesergés vett rajta erőt, mert hiába lett ismét angyal, ha Az,
kinek köszönhette nem lehetett mellette. Kereste és kutatta, soha fel nem adva Niakó hollétének
megtalálását, ezerszer repült el az erdő felett. Benézett minden fa mögé, minden bokor alá,
mindenkit kérdezett...de nem lelte.
Kedvenc patakja mellett találta magát, leült a mohos fatönkre, és így szólt:
- Nem akarok angyal lenni, ha Niakó nincs velem, most újra letöröm szárnyam, hátha úgy meglelem!
Ezzel megmarkolta szárnyait és fájdalmas kiáltással leszakította, mibe az egész erdő beleremegett.
Szányait a patakba vetette, mit a rohanó víz azonnal elragadott. Nem sokkal lejjebb egy árnyas
vízparti odúban Niakó hallotta a fájdalmas kiáltást, és szíve mélyéig megérintette, majd maga előtt
látta elúszni a letört szárnyakat. Felkelt, és elindult a patak partján felfelé, mikor meglátta a magába
roskadt Gobárt, szeme megtelt könnyeivel. Már tudta, hogy Gobár mit tett, miatta.
Hirtelen csillámló fény villant a tisztáson, és a főangyal jelent meg, ki megszólította Gobárt:
- Gobár! Kaptál egy ajándékot, mit most eldobtál. Miért nem akarsz angyal lenni?
- Mert Niakót szeretem, és angyalként nem lehet velem, fél a magasban, miközben szárnyalok.
Inkább leszek megint szárnyaszegett, csak ismét ráleljek és vele boldog lehessek.
- Ki az a Niakó? Tán az a manó ki a hátad mögött áll?
Gobár maga mögé tekintett, és felcsillanó szemmel látta meg Niakót, odarohant, és megölelte.
- Igen Ő az, és érte bármire képes vagyok! - felelte Gobár.
A Főangyal elgondolkozott, majd így szólt:
- Gobár és Niakó! Tanubizonyságot tettetek kitartásról, szeretetről. Niakó, te képes voltál
lemondani Gobárról, hogy ő ismét angyal lehessen. Gobár, te képes voltál kiérdemelt ajádékod
ismét elhajítani, mert szereted Niakót. Legyetek hát egy pár, és ennek a mesés erdőnek a hű
őrizői, de mindketten szárnyakat kaptok, hogy ezentúl együtt szárnyalhassatok az idők végezetéig.
Majd suhintott szárnyával, és megint eltűnt...
Niakó és Gobár egymásra néztek, és elcsodálkoztak, mindkettejük vállán meseszép szárnyak
voltak. Megölelték, megcsókolták egymást, és a tisztásra gyűlt tündérek és manók előtt fogadtak
örök hűséget. Nagy dínom-dánom volt aznap és még vagy három hétig, de úgy, hogy még az öreg
tölgyfa is táncra penderült örömében.
Mikor egy levél hull eléd gondolj Niakóra és Gobárra, lehet épp ők küldték neked, hogy tarts ki,
hogy remélj és soha ne add fel...

-Vége-

Suttogó Gabriel
/Minden jog fenttartva/

Először is elnézést kérek az elfogultságomért...., de még sem, hisz ez az ÉN naplóm.
Imádom a négy lábúakat, azon belül legjobban a kutyákat. Alant egy megtörtént
eset betűi gubancolódnak össze egy öreg falkatag meghurcolásáról, dicstelenné
vált öregkoráról.
Egy kutyáról "ki" mindig hű volt hozzánk, Emberekhez. Egy kutya "ki" szolgálatban
volt mindig, mindennap, Értünk.

Seholországban egyszer hajdanán, Seholsincs megye közepén, Seholfalvában....
Egy esős napon, a központban megállt egy fekete autó, a sofőr kiszállt, óvatosan
körbe pislantott, majd a csomagtartóhoz sietett. Kivett egy szőrcsomót, letette az
utcára, aztán gyorsan eliszkolt...
Egy éltes németjuhász volt, ki csodálkozva tekintett a távolodó autó után, csak ült,
nem zavarta, hogy eső veri bundáját, nyűszített, a vihar pedig lecsapott...
Az ázott kutya egy pad alá húzta be magát, bundája csatakos lett a verődő sártól,
de fejét még mindig "abba" az irányban fordította. Fátyolossá vált a szeme, majd
megadóan letette fejét, mintegy megadta magát sorsának....
A vihar elvonult, a nap magasan járt, emberek jöttek-mentek a közeli boltba, és
többen észrevették a kutyát, ki közben kiült pontosan oda az út mellé, ahol kirakták.
Teltek a napok, a boltos megsajnálta, tett neki maradék szalámit, és egy tálkába friss
vizet. Az öreg Csahos elfogadta az ételt, de csak a harmadik napon, de óvatosan ke-
rülte, hogy megérintse a jószándékú ember. A boltos gondolkozott, hogy mit lehetne
tenni, de hazavinni nem merte saját kutyái miatt. Két hét telt el, és Seholfalva lakói
megszokták az Öreget ki szinte egybenőtt a paddal, és az út porszegélyével. A kutya 
figyelte kik járnak kelnek előtte, már megismerte őket szagukról, és hangjukról...
Csak egy kisgyermekes anyuka nem szívlelte, ki alapból utálta az ebek összes példá-
nyát, mert kiskorában egy megharapta.
Egy felhős-napos délelőtt a fiatal anyuka a bolthoz tolta csemetéjét, mikor megállí-
totta barátnője azzal,hogy elkészültek közös nyaralásuk fényképei. 
A két nő belemerült a fényképek sokaságába, és a kutyautáló anya nem vette észre, 
hogy gyermeke ficánkolása miatt a babakocsi lassú gurulásnak indult az út felé...
Az eddig nyugodtan ülő kutya megfeszült a figyelemtől, mert az Ő figyelmét nem ke-
rülte el a közeledő kamion. Közben a babakocsi kigurult az útra, majd megakadt a 
kereke a vízelvezető rácsban. Az Öreg nekilódult, és néhány ugrással ott termett, és
nem tőrődve az anya sikolyával, - ki közben ráeszmélt milyen veszély fenyegeti
gyermekét - kikapta a kisdedet a kocsiból és a pad alá vitte, óvatosan letette, majd 
melléfeküdt...
Az anya tovább sikítozott, hogy a kutya széttépi gyermekét, barátnője pedig rendőrt
hívott, ki miután megérkezett telefonált az állatorvosnak intézkedés céljából....
Ez egész jelenetet végignézte egy kisfiú, olyan tucatéves lehetett, megértette, hogy
a megmentő válik áldozattá, így szólt édesapjának, hogy jöjjön ki.
Hadarva elmondta neki, hogy mit tett az Öreg, és ma van a születésnapja, és ő
semmi mást nem kér csak hozzák haza a kutyát. Az apa vakarta fejét, mert nem
voltak gazdagok, de szerette annyira fiát, hogy kézenfogta őt és a kiabálók felé in-
dultak. A kisfiú a rendőrnek elmondta, hogy mi hogyan történt, és a kiérkező
állatorvos is korholni kezdte az elvörösödő anyát. Míg mindenki ezzel volt elfog-
lalva a kisfiú odasétált a kutyához, felvette a gyereket, és megsímogatta a csatakos
fejet,és csak annyit mondott: " Gyere..."
Az Öreg felkelt, farkát óvatosan csóválta, és félőn tekintett a többi emberre, de a
kisfiú olyan biztatóan tekintett rá, hogy mellette sétált.
A felnőttek csak most vették észre, mit történt, és mind mosolyogtak a kutyára.
Röviddel ezután apa és fia együtt sétáltak hazafelé kettejük közt pedig az Öreg.
Meg kell fürdetned ám, de majd segítek, szólt fiához, s mikor hazaértek azonnal
neki is láttak... A kisfiú fürdetés közben a kutya nyakára tette kezét, majd valami
furcsát vett észre...egy Nyakörv! Rajta egy név: Csahos.....
Szólt apjának, ki megállt...meredten a kutyára meredt, majd szeme könnybelábadt.
Rekedt hangon annyit mondott: Fiam, emlékszel a történetre, mikor a bányatóba
fulladtam volna, ha nem ott gyakorolnak a Mentőkutyások? A kutya neve, ki 
akkor kimentett..Csahos volt!!!
Az Öreg Csahos pedig pontosan tudta ki Ő, és úgy csatakosan képennyalta
mindkettőjüket, otthonra talált...megint.

A kutya valóban Mentőkutya volt, és gazdája halála után, annak mostohafia
nem akarta ellátni a kiöregedett életmentőt, így vidékre vitte, és kidobta.
Néha a más által kidobott "dolgok" mekkora értékek lehetnek, ugye?  

Nevem Senki

Senki sem tudja, hogy a Senkiföldjén születtem, Senki sem ismeri Senkiházi apám és Senkisetudja nevű anyám és Senki sem segített Senkiföld Senkijévé lennem. Senki nem nevelt, nem nevetett rám soha Senki, s ez pedig Senkit sem érdekelt, engem sem…a kis Senki voltam még akkor…Senki sem tudja, hogy egy Senkinek tartom magam, és ezt te se áruld el Senkinek. Épp egy Senkihez méltóan tengettem életem Senkiföldjén, mikor jött Valaki, és a Valaki nem tekintett Senkiházinak, de ő sem mondta ezt el Senkinek. A Valaki kiváncsi lett arra, hogy miért lettem Senki, és én tudtam jól, ha Valaki kiváncsi, akkor Senki ember fia nem olyan Valaki, aki épp Senkinek érzi magát. Bárki rájöhetett volna arra, hogy Senkiként sokkal könnyebb élnem, mint Valakiként, és Bárki aki erre rájön könnyen rájöhet titkomra és nem lehetek többé Senkié. Aztán jó érzés volt rájönnöm, mint Bárkinek aki épp Valakinek érzi magát, hogy jó kicsit Valakinek a Valakije lenni. Így arra jöttem rá, hogy én, a Senki is Valaki vagyok, és most már Valaki is tudja ki Senki, de a Valaki sem mondja el Senkinek, főleg nem bárkinek. Gondom az, hogy Senki nem mondta el, hogy milyen érzés Valakinek a Senkije lenni, mert a szívem Senkiföldje immár Valakinek a földje, és most, hogy ezt leírom Mindenkinek szeget üt a fejében az, hogy ki lehet a Valaki, ennek Bárki a megmondhatója, hogy Senkinek nem árulom el, és a Valaki is csak sejti. Ha amit eddig leírtam Senki sem érti, akkor épp Valakivé válok és majd Mindenki Bárkinek gondolja majd magát. Ebben Senki sem fogja megakadályozni. Most jövök rá arra, hogy Senkiföldjén már milyen sokan vagyunk, és bár eleinte Senki nem figyelt rám, most rám figyel Mindenki aki Valaki szeretne bármikor lenni. Néha visszagondolok arra, hogy milyen jó volt Senkinek lenni, Senkinek nem tartozni semmivel, most pedig Bárki, Akárki, és Mindenki követi lépteim, Valakiről pedig nem is beszélve. Senkit ne tévesszen meg egy Senkiházi gondolatsora, Senki se tudja azt, hogy épp Senkire se gondolok, még a Senki sem. Ezt Akárki megmondhatja, de ha nem hisztek neki Bárki elmeséli nektek, hogy volt Valaki aki épp megint Senkinek néz….Én viszont már Valaki vagyok, igaz, hogy Senkinek álcázom magam és így nem szúrok szemet Senkinek, vagy lehet, hogy már Mindenkinek?

Egy igaz történet gurult ma elő virtuális tollam hegyéből. Egy bolondnak gondolt idős emberről, ki tanúbizonyságot adott a kitartásról. Nem kell feltétlenül ítélni, mert az idejekorán hozott ítélet ítélkezik a sietős bíró feje felett is… A lentebb leírtak valós személyről szólnak, ki már nem él, és ezen írással állítanék emléket tiszteletem jeléül. Jeléül annak, hogy egy ráncos kéz is ölelni tud, egy ráncos kéz simogatása mögött is egy fiatal szív dobban. E történet igazolja számomra azt, hogy ebben a világban is van még helye tiszta szívnek, a megbecsülésnek és a kitartásnak. Senki ne szóljon mikor elolvasta a sorokat, csak gondoljon mélyen magába és nézzen a saját szívébe. Az élet történetei ott játszódnak le az orrunk előtt….

Feri bácsi biciklizett, ódon régi fajta biciklije csendben és komótosan falta az enyhe domb oldalába vájt utat. Nyugodt sietséggel e régi remekmű öreg gazdáját repítette mindennapi céla felé. Sokan nem is tudták ki Ő és merre tart, a zsibongó élet forgott körülötte, de Őt ez nem érdekelte. Annak idején megfigyeltem, hogy nem volt olyan nap, mikor tizenegy óra felé ne tekert volna el előttünk. Óraműpontossággal suhant el, s ki felismerte, köszöntötte annak kalapjához nyúlva respektálta az udvarias üdvözlést. Nem volt évszak, sem vihar, hogy útnak ne indult volna, és barna zakója, vagy felöltője mindennap látható volt. A biciklin nem csak Ő utazottt, egy régi bőrtáska is volt a kormányon, miből csak jó idő múltán vettem észre, hogy miket rejt. Egy régi aluminium éthordó és egy szál virág volt a rejteke mélyén. fiatal emberke lévén érdekelni kezdett, hogy hova jár Ő minden nap. Restellem bevallani, de egyik szünidei napomon biciklire kaptam magam is, és tisztes távolból követni kezdtem Őt. Magamban belül sejtettem a választ…A felesége eltávozott, már vagy öt éve. Gyanúm beigazolódott, a temető felé vette az irányt, én pedig dacos kölyökként kitartottam, hogy megtudom az igazságot. Feri bácsi letámasztotta az öreg nyergesét, és véve a viharvert táskát kitaposott kis ösvénye felé vette útját. A frissen nyírt fűben is is látszott a kis út, mit csak Ő taposott az évek alatt. A temető egyik szeglete rejtette a hantot, mihez tartott, mikor odaért megállt…A táskát letéve imára kucsolta kezét és köszöntötte elhunyt párját. Meghatott a dolog, bár kölyök voltam még, de az érzés mai napig kísért ha erre gondolok, és könnyek szöknek az én szemembe is, nem szégyellem bevallani. Feri bácsi pedig a sír mellé nyúlva egy kis szétnyitható széket vett elő mit felállított és ráült úgy hogy a felirat mellett legyen, s elővette az ütött-kopott éthordót és beszélgetve enni kezdett elmesélve a tegnapi látogatása utáni történéseket. Időnként megállt és megsimogatta a kőkeresztet. Én pedig megdöbbenve álltam és meredten néztem magam elé, hogy ez lenne a holtig és utána tartó szerelem? Ez lenne a kitartás, és a soha el nem felejtés? Néztem a majd nyolcvan éves hórihorgas embert ki hajlott háttal öleli meg a keresztet és csókot ad neki, majd kis elemózsiáját elpakolva útnak indul hazafelé. Már tudtam mi az igazság, de nem tudtam milyen érzés lesz, fájt és egyben reményt adott, hogy talán nekem is lesz egyszer olyan valakim akiért ezt megtenném…és aki értem ezt viszont tenné. Igen… Feri bácsi szerelmes volt egy életre, pedig tudom sokat perlekedett a feleségével, de kitartottak minden áldott nap egymás mellett. Egyszer hallottam mikor valakinek azt mondta, hogy mindegy mennyit perel vele az asszonynappal, este csókkal térnek nyugovóra. Ötven évig volt mellette, és holtában sem akart megválni attól, mi egész életében társa volt. Távozni akartam én is, és  Feri bácsi után indultam, de a sírnál megálltam mert ledermedtem, hogy jövök én ahhoz, hogy az Ő ösvényét használjam. Tekintetem a keresztre tévedt, és elhűltem. Ott ahol a ráncos szerető kéz érintette minden nap a kő megváltozott, kifényesedett, kisimult a napi érintéstől, az érintéstől mi simogatva csiszolta. Elindultam azon az úton ahol jöttem, és lassan tekerve hazafelé gondolkodtam. Volt min, belül tudtam, hogy azon a napon valamit tanítottak nekem, valamit amit tisztelni kell. Feri bácsi volt a mester és én a lopva tanuló tanonc, de megtanultam a lopott órán, hogy mi az, minek igazán fontosnak kell lenni.

Másnap, mikor ismét láttam a viharvert alakot előre köszöntem neki, mit a megszokott módon nyugtázott, s öreg szemében csillogott valami furcsa, s mostanság értem meg arra, hogy tudjam mi volt az… a fiatal szív csillogása volt mi akkor rámkacsintott. A legény volt ott és akkor egyetlen pillantra, ki a kedveséhez siet. Akkor két ismerős fiatal jött velem szembe, és az öreg után nézve mondták azt: ” Nahh…megy megint az Öreg bolond…”

Annyit mondtam nekik, hogy szeretnétek még ti olyan bolondok lenni, mint Ő… Azóta sok év telt el, és öregebb lettem, jártam a temető azon szegletében, vittem egy szál rózsát Mindkettőjüknek, és megsimogattam a keresztet…ott.

Köszönöm…Feri bácsi…