Holdherceg és Csillaglány

Nyári égnek forró vágya

Lomhán olvad a szikkadt határra

Szomjazó poros út mellett

Cserepesre száradt patak medre

Mélyében mélán csordogál

A fülledt ciripelő bánat

Mi lassan telíti mély sóhaját

A bágyadt aszott tájnak

S ott büszke tölgyfa helyén

Elhagyott sírhantként

Korhadt tuskó tétlenkedve remél

Nyöszörgő forróságban 

Izzadja rothadó dallamát

Meséli egykoron magasztost a zöld

A szikár igaz hajnalát

Meséje szól egy fiúról egy lányról

Kik éveken át körben tölgyfa lombján táncolt

Öles ágain tanultak meg mászni

Az ő öreg odvában menedéket találni

Ha Isten haragja csapott le a tájra

S ha jött eső őket lombjaiba zárta

Szemet égető forróság elől ő volt

Szemet takaró lágy puha árnylengő

Élvezettel vájta verőfényesség korongjába légies gyökerét

Éveken át edzte vég nélküli tűzben áldott termését

Élvezte kérges karjai közt lágy szellő hogy komponál

Csilingelő levelein csengő szerelmes áriát

Ezért volt a fa egyetlen álma

Ezért volt ő a tölgy Mária országában

Hol fényt váltja kúszva sötét bódult tér szövetén

Ott könnyező tekintetét beleszőtte mindenség setét lepelébe

Csak fájdalmas hímzés merengő tekintete leplen

Mivel kincseit untalan kereste

Lankadatlan kémlelte fényes lányát mindenség mélyén

Fáradhatatlanul kereste az ő ékes kristálylényét

Majd vágyódva találta éji herceg udvarán

s lám látta táncolni imádott fia tornácán

De egyszer vége kell legyen a táncnak

Múló forrósága színes nyári vágynak

Jeges lehelet messze fújja őket

Lehet ők többet soha el nem jőnek

Fürkésző könnyező koronás tekintet

Hiába áhítja az dédelgetett kincset

Talány hányja kérgére ónos mérgét

Belül fagyos félelem repeszti fa-szívét

Ekkor szelleme csonttá fagyott gyökerek közé menekült

Lent hol bukott angyal kárhozott lelkeken hegedült

S lásd magányába dőlt a tölgy

Rostos teste összetört

Ők keresik apjukat a fát

Túl késő ők tudják már

S csak tönk mint sírkő

Ott reájuk vár