Seikatsu blogja

(Szintén tanórára)

     A szerelem egy nagyon összetett dolog. Sok minden közrejátszik a kialakulásában. Nem elég csak meglátni azt a személyt, hallani kell és érezni őt. Azt gondolom, mindenki volt már szerelmes és mindenki szenvedett is ez miatt.

      Tatjana és Anyegin szerelme egyértelműen realista volt. Amikor Tatjana odaadta a levelet, Anyegin elutasította, mert tudta, hogy nem lenne jó a lánynak, ha együtt lennének. Nem tudná úgy szeretni, ahogy megérdemli, megcsalná és csak fájdalmat okozna neki. Ezt nagyon jól látta, hisz ha megfigyeljük a karakter személyiségét, ez lett volna az egyértelmű végkifejlet. A végén úgyis külön kötöttek volna ki.

      Aztán fordult a kocka. Hat év múlva, amikor újra találkoztak, Anyegint hatalmába kerítették az érzései és nem tudta többé titkolni őket. Most Tatjana döntött a lehető legreálisabban, visszautasította Anyegint. Ezzel megelőzött egy családi viszályt is, elvégre a férfi unokatestvéréhez ment feleségül. A lelke mélyén, bár még mindig szerette Anyegint, ő is tudta, hogy nem szabad őt választania. Megtalálta az életében a biztos pontot, ami segített az évek alatt elfelejtenie a férfit. 

      Összegzésül, ha a szerelmük romantikus vonalon haladt volna, Anyegin megváltozott volna a nőért és nem utasította volna vissza, letagadva az érzéseit. Vagy Tatjana elhagyta volna a férjét Anyeginért. De nem így történt. Az észérvek legyőzték az érzelmeket. 

     Kislánykorom óta arról ábrándozok, hogy egyszer valakivel olyan erős, állandó kapocs lesz közöttünk, mint a Nap és a Hold ciklusa. Reggel feljön a Nap és lemegy a Hold, majd este lemegy a Nap és feljön a Hold. Ez mindig állandó. A Holdnak nincs saját fénye, a Naptól kapja, mely önzetlenül adja neki, nem sajnálva azt. Ha nem lenne a Hold, nem bírna olyan jelentőséggel a Nap sem, hisz' mindig világítana, ezért nem is figyelnénk rá. Nem lenne gyönyörű a naplemente és a napfelkelte!

     A Naprendszerben minden a Nap körül kering, én mégsem bánnám, ha minden körülötte forogna, mert bennem így is róla szól minden. Nem bírnánk létezni egymás nélkül. Mikor szemtől szembe kerülnénk egymással, a bennünk égő tűztől az ég is lángba borulna. Bámulnának minket a csillagok, de mi nem vennénk tudomást róluk...Egyszerűen elvesznénk a pillanatban és átadnánk magunkat neki. 

     Olyan kötelék feszülne közöttünk, amilyen a Nap és a Hold között. Olyanok lennénk - pont olyanok - mint a Nap és a Hold...(Csak mi nem fénylenénk, mégis Ő ragyogná be a napjaimat.)

(Irodalom órára kellett egy festményről "pár mondatban" írni. Nálam ez a pár mondat.)

    Megállok a kép előtt és szinte bepeképzelem magam.

    Az emberek bánata rám telepszik. Látom, ahogy az asszony lehajtott fejjel ül, könnyei záporként potyognak. Mögötte az ócska fatákolmányon két csemetéje és hűen szeretett férje a koporsóban. A gyerekei még nem sok mindent fognak fel ebből, de ahogy hallgatják anyjuk szipogását, tudják hogy ez egy rossz, szomorú dolog. Az egyik kicsi átkarolja apját, mintha vissza szeretné tartani, hogy ne menjen még, mert nekik szükségük van rá. De neki sajnos menni kell, nincs más választás.

    Szomorú, hogy még egy temetésen is mennyire érződnek a társadalmi és anyagi különbségek. Itt az örök nyugalomratérőt nem siratja nagy tömeg, nem hallatszik bánatos zene és nem dobnak sírjára számtalan féle gyönyörű virágot. A parasztembert csak apró családja kíséri rongyos, kopott ruhában, kézzel tákolt szekéren. A díszes koporsó helyett csak egy egyszerű faládikában nyugszik. Zene helyett a lova lépéseinek zaja hangzik.

    Megáll a szekér, a ló fújtat egyet. Az asszony megfogja az örök ágyat és beleteszi a gödörbe. Nincs pénzük papra, aki beszédet mondjon. Prédikáció helyett a gondolataiba merül. Minden lapát föld egy-egy emléket elevenít fel benne. Azt a napot, amikor megismerték egymást; amikor beköltöztek apró kis viskójukba, melyet férje épített; amikor az első és a második gyerekük született. Majd az a szörnyű nap is eszébe jutott, melyen kedvese ágynak esett és sajnos nem kelt fel onnan többet. Minden emlék szilánk könnyek formájában hullik elő. A fekete kiskutya szomorúan lefekszik a lába mellé és nyüszít még egyet bánatában. Neki is hiányozni fog a gazdája. A nő megtörli ruhája sáros ujjával a szemét. Karon fogja gyermekeit és haza indul velük. Még egyszer megfordul, hogy aznap utoljára láthassa a helyet, ahova még számtalanszor vissza fog járni.

 - Hiányozni fogsz. Nem tudom, mi lesz velünk nélküled - suttogja olyan halkan, hogy a csípős őszi szellő el is viszi erőtlen hangját messzire.

    Nem hallja senki más, csak én...