Rosalinde blogja

Nem tudok írni, valahogy nem megy.
Pedig próbálkozom. Annyira szeretnék egy verssel, egypár sornyi rímmel mosolyt csalni az arcodra. De valahogy sosem sikerül. Amit leírok az mind olyan műnek, olyan haszontalannak hat.
You're so useless, Alice.
Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy talán Téged nem is érdekel, nem várod el tőlem. Pedig annyi szép dolog eszembe jut, annyi emlék, ami összegyűlt az alatt a tíz hónap alatt, amióta ismerlek.
Tudom, hogy nem sok idő, de ezalatt a kevés idő alatt sok minden megváltozott, azt hiszem. Szerintem te is így gondolod.
Things have changed.
Jó visszagondolni. Csak mikor emlékezem, arra is gondolok, hogy egyszer majd ezekre a hónapokra is utálni fogok emlékezni? Remélem nem.
Arra már nem emlékszem, mi volt ez előtt. Legalábbis minden egyes nappal egyre halványabban az emlékeim.
Lethe, the river of forgetfulness.
Egyszer ezt is elfelejtem?

Pedig olyan jó visszagondolni arra, mikor először jöttél hozzám.
Azt az inget felvehetnéd többször, nekem tetszik. Olyan jó volt felkapaszkodni rád, olyan régen öleltem meg valakit. Olyan jó illatod volt. Emlékszem, olyan félős voltál, egész idő alatt csak néztél rám, és mosolyogtál, de nem szóltál semmit. Elhiszem, én is zavarban voltam, néha most is úgy vagyok, mint akkor.
My mind was is ruins.
Másodszor sétálni mentünk. Már többet beszéltünk, de még akkor is látszott rajtad, hogy feszült vagy. Nem tudom, mi járhatott akkor a fejedben, sőt, sosem tudom, mi jár ott. De akkor nem is érdekelt, csak örültem, hogy ott sétálsz mellettem. Néha lopva körbenéztem, nem-e bámul egy-egy öregasszony, és nem-e tesz majd megjegyzést. Szabad-e ezt? Nem tudom. Ezt gondoltam. Mikor hazafelé indultunk, megöleltelek még egyszer, most hosszabban, mikor először találkoztunk. Zavarban voltam, és rögtön akkor megbántam, hogy megöleltelek. Mi van, ha érzed, ahogy remeg a kezem? Mi van, ha azt is érzed, hogy majd' kiugrik a szívem a helyéről? Mi van, ha a lábaim felmondják a szolgálatot, és összecsúszok, mint a rongybaba?
Játékjáték.

The Sandman’s coming in his train of cars
With moonbeam windows and with wheels of stars
So hush you little ones and have no fear
The man in the moon he is the engineer

Elmondtam már mindezt? Lehet. De azért mondom el megint, hogy ezt sose felejtsd el. Te sose felejtsd el.

Went to Wonderland. 

Sign: Mad Hattress

Csak egy lány vagyok, aki sokat olvas. És az élményt, amit átélt olvasás közben, meg szeretné osztani másokkal. Tudja, hogy sok hozzá hasonló ember él körülötte a világon. Nekem a könyvek voltak a barátaim, amikor mindenki elhagyott. A könyv mindig megvigasztalt, mikor kezembe vettem, és kinyitottam, mindig olyan világba repített ahová a könyveken kívül más sosem tudna elvinni. Valójában minden ember egy könyv. Nekünk is van borítónk, és sokunkat ezek alapján ítélik meg. Nekünk is van gerincünk, ez fogja össze a valónkat, ez tart össze. Nekünk is vannak lapjaink, melyeken életünk története van leírva. A könyveknek lelke van, éppúgy, mint nekünk. A könyvekre vigyáznunk kell, egy megtépázott, megszaggatott könyvet nem szívesen veszünk a kezünkbe. Pedig talán értékesebb, mint amit újonnan vettünk a boltban. Így van az emberekkel is. Ami szépnek, újnak hat, az mindig vonzóbb. Pedig az öregben találjuk meg az igazi bölcsességet, tudást. Úgy kell törődnünk a könyvekkel, ahogyan ők törődtek velünk, mikor szükségünk volt rá. És úgy kell törődnünk másokkal, ahogy ők törődnének velünk, ha könyvek lennénk.

Teljes a sötétség. Csak egy hangot hallok, az orvos hangját, ahogy visszaszámol... Lassan a feketeség eltűnik, és kulcsok jelennek meg szemem előtt.
A házunk kulcsai.
- Gyerünk, Alíz, ez csak egy álom. - szól hozzám az orvos nyugodt, megszokott hangon.
- Ez nem egy álom. Hanem egy emlék... és ez beteggé tesz...
- Most. Figyelj. Várj... megint lebegsz... Súlytalan vagy. Nyugalom.
A kártyák körbevesznek, vicsorognak, alaktalanul üvöltenek, és lándzsáikkal, kardjaikkal csapnak felém. Forróság van. A tér végén meglátom a királynőt, gonoszan mosolyog rám, csápjaival felkap, és felfal. 
- Ne... Tűz! A pokolban vagyok! - visongok hisztérikusan.
- Felejtsd el! Hagyj fel vele. Az az emlék értéktelen... menj Csodaországba. - szól az orvos, még mindig nyugodtan.
A házunk képe tűnik fel előttem. A házunk... ahogy porig ég.
- Nem tudok... a múltam... mint egy börtön.
Szüleim, és a kishúgom integetnek felém. Mindhárman meghaltak a tűzben. Sok sok idegen ember hangját hallom:
- Uramisten, a lány! Csúnyán megégett! Hívjanak orvost! Fel fog épülni? Túl fogja élni? - hangzanak sorban a kérdések.
- Nem, Alíz. Ne figyelj az illúzióra... menj... Csodaországba.
Fejemet rázva ezt hajtogatom:
- Nem akarom... a Csodaországom darabokra hullott... számomra már halott.
- Alíz, ez nem jelent semmit. Nos... most hol vagy? - szól az orvos kissé türelmetlen hangon.
A ház eltűnik, a látomást egy hullámzó folyó váltja fel. Egy hatalmas vízililiom-levélem ringatózom, és teázom régi barátommal - a nyuszival. A forróság és a feketeség most eltűnt, az ég kiderült, körülvett minket a burjánzó dzsungel és a langyos folyóvíz. Fejem körül egy azúrkék pillangó repkedett.
- Hajózom. Egy baráttal... Hmm. Ez most valahogy más... a dolgok megváltoztak.
- A változás nagyon jó! Az első szem a feledés láncán. - lelkesült fel az orvos.
Ránézek a nyuszira. A mosolygó, nyugodt arckifejezést felváltotta valami. Szemei kidülledtek, arca elváltozott, vicsorogva bámult rám. Megijedtem, arcom elé kaptam két kezem.
- Mi történik?! Megőrültél?!
- Nem őrültem meg... - mondta kissé zavarodott hangon a doktor.
- Nyuszi...
- Ez nem jó. Mit keres az ott? - szólalt meg most még zavarodottabban.
Nem figyeltem rá, csakis a nyúlra.
- Nyuszi, valami baj van? - kérdeztem ismét félve.
A nyúl rám meredt.
- Baj... van...? E-lég-gé... - mondta elváltozott hangon, majd a feje szétfröccsent. Vér, és fekete maszlag fröcsögött mindenfelé. Összemaszatolta az arcomat, elszínezte körülöttünk a vizet. Az ég ismét fekete lett, mennydörgés hallatszott; a vízből játékbabák kezei emelkedtek ki.
- Jaj ne! Ezt ne! - sikoltottam.
- Ne harcolj, Alíz. Hadd hogy az új Csodaország felbukkanjon!
- Ártalom! Megromlás! Csodaországnak vége! Az elmém romba dől! - ordibáltam magamon kívül.
- Felejts, Alíz. Felejts el mindent. Ébredj a hangra.
Az apró kezek felém kaptak, tépték a ruhámat és a hajamat, csíptek, karmoltak. Belevájták karmaikat az arcomba, és tépni kezdték. Vér ömlött a nyakamból, a vállaimról, és az arcomról is. Utolsó erőmmel hatalmasat sikoltottam, mielőtt még lehúztak volna a mélybe.

Aztán felébredtem.

Kilépek a kapun. Fellélegzem. Végre nyugalom lesz. Lassan, nyugodtan lépkedem az úton, közben az apró kavicsokat rugdosom. Szembejön egy öreg néni és megcsóválja a fejét. Úgy teszek, mintha nem láttam volna. Meg hát - nem is nagyon érdekel. A játszótér zárva. Ez sem érdekel. Bemászom a kerítésen. Mikor is voltam itt utoljára? Régen. Meglátszik. Alig tudok átkászálódni az alacsony dróthálón. Végre puhán földet érek a száraz füvön. Rég nem járhatott erre fűnyíró. Meglátom a megszokott, körben elrendezett hat darab hintát. És megszokott helyén - Őt is. Háttal ül nekem, mint mindig, fejét búsan lehajtja. Halványan elmosolyodom, s megköszörülöm a torkom. Szinte látom, ahogy gyermeki örömmel felragyog az arca, s széles mosoly terül szét ábrázatán. Felém fordul. Épp úgy ahogy elképzeltem. Felé lépek, ő felpattan a hintából, odaszalad hozzám és megölel. Mint egy óvodás kisfiú, de imádom.
- Hiányoztál. - mondja, s orrát odadörzsöli az enyémhez.
- Te is nekem. - mosolygok rá.
- Játsszunk! - szélesedik ki ismét mosolya. - Gyere hintázni. - kérlel, s maga után húz.
Leültet a magával szemben levő hintába. Csak néz rám, várja hogy mondjak valamit. Nem jön szó a számra. Elkomolyodik. Csak néz maga elé. Utána tanácstalanul néz rám.
- Mi a baj? - kérdezem.
Széles vigyor a válasz.
- Semmi. - jelenti ki.
Megcsóválom a fejem. Ez is csak ő lehet. Gyerekesnek látszó, de mégis komoly. Igénytelen és szeretetre méltó. Csupa ellentét.
- Nem lehetek sokáig. - nézek rá. Ő visszanéz. Elkomorul; kissé durcásan elhúzza a száját. De a szemein látszik hogy szomorú. Nem szól semmit. Lassan hintázni kezd. Követem a példáját. Még átsüt a nap a juharfa levelei közt. Lágy szellő cirógatja az arcunkat. Mindketten érezzük hogy ezek a pillanatok annyira meghittek és békések. Nem kellenek a szavak, sem a felesleges locsogás, mert mi megértjük egymást anélkül is. Jókat tudunk nevetni a semmin. Vagy épp sírni a semmin. Beszélni a semmiről. Jobb barátot nem is akarhatnék. 
Felszabadultan mosolyog, miközben hintázunk. Behunyja szemeit - nagyon élvezi az egészet. Én is akaratlanul mosolyogni kezdek. Kinyújtjuk lábainkat, és összeér a talpunk. Mindketten hangosan felkacagunk. Őszintén. 
Bámuljuk a kék eget, mindkettők morfondírozik valamin. Nézem őt, vállig érő barna hajával játszik elgondolkodva, szemei csillognak. Másik kezével a hinta láncát fogja. Felém néz, nyissa száját, hogy mondjon valamit...
Egy pillanatra megfagy a világ. Elszédültem. Lábaimat leteszem, a hinta lassan megáll.
Hová tűnt? Tanácstalanul nézek körbe. Ő sehol. A tenyerembe temetem arcom, s felsóhajtok.
- Mi a baj? - szól egy hang.
A kezem fogja, s magához szorít. A könnyeim potyognak. Ok nélkül.
- Semmi. - s megtörlöm arcom. Felpattanok. Szembeáll velem, még mindig fogja a kezem. Ránézek.
- Mennem kell.
Ráborul a vállamra.
- De aztán visszagyere. - suttogja, hogy szinte alig hallom. Elenged. A kerítés felé lépdelek
. Odáig követ. Kimászok, még látom ahogy utoljára int. Visszaintek. Most ő fog sírni. Ahogy mindig mikor elmegyek. Az utca másik feléről még látom, ahogy visszakullog a hintához, arckifejezése most reménytelen, szomorú. Leül, úgy hogy lásson. Ismételten intek neki. Könnyes a szeme, felemeli kezét, hogy intsen. Elszáguld előttem egy autó. Ismét látom a játszóteret - de Ő már eltűnt. Sőt, itt sem járt soha...?
Képzelet, fantázia. Ez kellett egy gyönyörű délutánhoz. Könnyes szemmel indulok haza. Találtam egy menedéket, ahova bármikor visszajöhetek. Ez a valaki MINDIG ott lesz, és átölel ha baj van. 
Hazafelé még egyetlen szava visszhangzik a fejemben:
- Játsszunk...!

Helló, kedves Hallgatóm! Ez itt a MÚLT Rádió élőben, sztereóban! 
Emlékszel még Rám? A saját múltadra? 
Tehát nem. Valahogy éreztem. Te olyan típus vagy, aki könnyen elfelejti azt, ami megtörtént...

De... biztos elfelejtetted? Vagy csak el akarod felejteni, de nem tudod.
A második válasz a helyes. Egyik ember sem felejti el teljesen a múltját... csak akkor ha az élete véget ér. Nem felejtettél Te el semmit. Az emlék, a múltad emléke... a mi emlékünk... ott van, Benned.

Akkor ennyire nehéz a szemébe nézned a saját múltadnak?
Azt mondod, hogy minden nap szembenézel. Hazudsz. Se ma, se tegnap, se holnap nem leszel képes rá.
Azt mondtad, nem hazudsz. A legjobban ezt a mondatodat tudom megcáfolni. Nekem IGENIS HAZUDTÁL.
Hogy mit?
Hogy szeretsz.
És mikor elmentél, távozásod okát is hazudtad.
A neved legalább igazi?
Elfordultál.
De el nem futhatsz, garantálom.

Azt kérdezted, ki vagyok? Mondtam már, hogy a múltad. Az elválaszthatatlan részed, ami életed végéig elkísér, tudat alatt, egy apró zugban. Lehet hogy aprócska emlék maradok, de a lángom ott fog pislákolni, arra várva, hogy felélesszék. Majdnem kiolthatatlan láng vagyok, egyedül a Halál tud elhallgattatni.
Most a pokolba kívánsz. Menjek már a fenébe... gondolod magadban. És megint csak ugyanott kötünk ki. Nem mersz velem szembenézni.
Erőszakkal magad felé fordítasz, és a képembe bámulsz. "Látod, nézlek!"
Nevetek, némi keserű éllel a hangomban. Nem fogod fel.

Most azt gondolod, hogy egy idióta vagyok. Itt is csak azt számít, hogy mit nézünk: a múltat, vagy a jelent. Én a múltban voltam idióta, mert beengedtelek az életembe.

Bár... ha már múltról beszélünk... az ez előtti pillanat is már múlt.Történelem. És azt az időt, amit ennek a szövegnek az elolvasásával elvesztegetsz, azt már sosem kapod vissza senkitől sem. Minden egyes lepergett perccel több lesz a múltad. Minden egyes percben haldokolsz. Minden egyes percben közelebb kerülsz a Halálhoz.

Elfordulhatsz.
De el nem futhatsz, garantálom.