Reka78 blogja

Tán rím nélkül írom a következő sorokat,
De muszáj kiírnom magamból legmélyebb szorongásomat.
Levegőért zihálok, széthasad a fejem,

a stressz elnyomja lélegzetem,

S elveszi még épen maradt józan eszem.
Mélyre ássa emberi érzéseimet.
Zokogásra késztet, ha emlékezem,

hogy egy éve mily Gondtalan boldogságban úsztam,

S biztonságot adó szeretetben.
Nem kellett semmiért aggódnom csak hogy jobban legyek,
Olvastam, sétáltam a parkban,
az árnyat adó fák csendes békéjében.
Tudtam értékelni, ha sütött a Nap, s ha túl meleg volt,

Leültem egy padra a hűs adta lombok alatt.

Terveket szőttem, s nagy álmokat,

hittem, hogy most már Bármire képes vagyok

A jó Isten védő oltalma alatt.
Istenem, mondd, miért kellett megízlelem a boldogságot?
Hogy a rám váró jövő most sírásért kiáltson?
Egy-két hónap felhőtlen idill.
Ez mi jutott nekem 40 év rémálmai, s kínjai közül?
Most itt roskadozok támasz nélkül az összeomlás szélén,
S nem látok mást a kilátástalanságtól csak egy hosszú út végét.
Nem bírom elviselni a gyötrelmeket,
Egyetlen megoldást csak a tablettákban lelek.
Kevés vagyok az Életre,
Hallucinációk, szorongás, rettegés, nincs mi lekötne.
Marad a depresszió, s a kétségbeesés.
Nincs ki meghallgatna, nincs kivel megosztanom bánatom,

Egyedül vagyok, s a teher egyre csak nő a vállamon.

Bénult vagyok, s nem tudom még meddig bírom.

I am sharing a real story from one of our beautiful members here because she cannot share it herself giving her situation in Hungaria, and as I read her story I could not help but shed tears from my eyes. I reflected upon her story as I do with everyone's story and said to myself STAND UP International is definitely opening up some much needed doors for our sisters who need a platform to share thier stories and heal thier heart's.. I am truly touched by her courage to come forth and share her tragic story with us all... Please read her story below and let us offer our support and love as it is not easy to talk about our pain. Much love to each and everyone of you. L.A. Kerkes Founder / CEO. STAND - UP International.

’I have a tale to tell…’
I'll try to jot down the gist of my story that I have shared with Dallas and she encouraged me to share it with You.
I am 40 and suffer from borderline personality disorder and I am also bipolar and it is all the consequences of the things I had to suffer in my childhood and my early adulthood.
My father used to be a very agressive man. Since I can remember, - I was 4 - he beat me and terrorised me in every possible way. He was a strong man and he used to punched me into my face, he hit my back with a belt until he got tired and used various ways to torture my body.
Terrorised me mentally as well because I cannot see to my left eye since my birth, he called me a 'blind bitch', etc.
I never got any present for any occassions, we must not have celebrated Christmas or birthdays and I was not allowed to eat from his food.
He called me a 'genetic waste' and treated me like as if I was an animal. My twin brother and me often suffered from hunger and we were cold in the house because it was comfortable to my father and nothing else mattered.

My mother used to be an alcoholic since I was also 4 allegedly because my grandmother committed suicide.
My home duty was since I was 6 to look after my mother not to get drunk or commit suicide and if she still could drunk even if I tried my best to stop her my father beat me for that. I used to sit beside my Mom’s bed and prayed to God that ’Please, my dear Lord set my mother free from the suffering of alcoholism.
This had been going on until I was twenty then I moved to London for four years.
But by that time physically and mentally my health utterly deteriorated.
The whole story is much more painful, complex and complicated as I wrote at the begining it is just the gist of it.
Most of my days nowadays are nightmares I am often extremely anxious, tense and worried especially in the evening and at nights even though I have been taking psychiatrical medication. But I do not give it up, I am a fighter, on my own I have reached many goals in my life I would have never thought that I am capable of. I never will give up for a better life. As my psychiatrist said to me I am an Amazon. In february I move to Scotland, Edinburgh and I want to start a brand new life.
Thank You for taking the time to read a part from my stormed and stressed life. Thank You from being here for me and for all your support.

Réka from Hungary, Europe

Mit is írhatnék, nem érti senki szavamat,

A szorongás lehúz a mélybe, s én a föld alatt találom magamat.

Most nem fájó gondolatok mik kirekesztenek,

Fojtogató érzések ezek, melyekkel nem tudom mit kezdhetek.

Megöl, eltemet a gyilkos csend, a magány,

Senki nem lát sötét lelkembe csak két ember talán.

Hullanak, potyognak könnyeim míg e sorokat papírra vetem,

Miközben kétségbeesetten imádkozom Istenhez el ne veszítsem maradék hitem.

A sötétségben nem vigaszt adó szavak után epekedek,

Csupán hogy e két érző ember ölelése a biztonság magvait a lelkembe vigye.

Kínoznak, gyötörnek a múlt fájó sebei,

Szorongással, kétségekkel tölt el a jövő,

Mindez a fullasztó légkört élhetetlenné teszi.

Egy, mindössze egy dolog volna mi ezen agóniát feledtetheti,

De aki megért engem e kínokért cserébe szavakon és néma ölelésen túl többet nem adhat, nem teheti.

Hogy fény gyúljék a lelkemben, hogy kitörjek a fagyos föld alól, nekem kell hinnem magamban,

És szívós akarat kell, mi nem múlhatott el nyomtalanul.

Hitem és akaratom fogja befedni lelkem sebeit és kijutok a fényre, végre szabad leszek.

Ez az én legmagasztosabb álmom. Már csak ebben hiszek.

Fojtogat a levegő, félelem a hang, riszt a sötétség,

Én mást már nem tudok tenni: imádkozom Isten kegyelméért.

Imádkozom a sírás szabadságáért,

hogy áldja meg a lelkem a béke üdvösségéért.

"Nincs jelen és jövő csak a múlt, ami újra és újra ismétlődik.",

Se tény kétségbeesése tölt el a végtelenségig.

Létezik - Isten, hiszem, hogy igen,

De akkor hogy hagyhatja, hogy a testi-lelki kín az őrületbe vigyen?

Vajon mi a célja velem?

Tán, hogy gyötrelmes, rögös utam a halálomig vigyem?

Mi értelme így az életnek, hogyha a jövőbe tekintek,

S csak az elviselhetetlen félelmek éltetnek?

Béke és biztonság az én két örök nagy álmom,

S akárhová vetődjek, végül egyiket sem látom.

Megteszek mindent mi akaratból telik,

De nem bizonyul elégnek, senki vagyok,

Ki út vesztetten csak botladozik.

Már csak egyet tudok biztosan,

Egyetlen reménysugár pislákol bennem kitartóan:

Hogy két kitartó segítségem lelki sebeim fájdalmait csillapítja.

Add Uram! Meggyógyítja.

Alvással, álomban telt el a nap hasztalanul

és most rettentet hoz magával az éj,

Nincs ki megnyugtatna, az elmémet vad téboly tépi szét.

Ijesztő érzés, s mi rémísztőbb, hogy magamra maradtam vele,

Talán csak könnyek csillapíthatnák,

de a feszültség nem engedi le,

hogy belepje arcomat és megkönnyebbüléssel töltse el lelkemet,

csak a feszítő fájdalom, a szorongástól ziháló lélegzet mi maradt lelki béke és nyugalom helyett.

Őrület kíséri minden áldott percemet,

Ez a ház, a légkör felőrli még épen maradt lelkemet.

Mi ez a szellem, mi nem hagy békében pihenni,

pusztuljon innen, ez az én otthonom,

mégis el kell hagynom, ha életben akarok maradni.

Bárhol jobb, mint e falak között,

ahol egy éjszakát is eltölteni pokoli kín,

Mindez az én hibám vagy egyszerűen Isten akarja így?

Már nem félek semmitől, nincs hely mi jobban elrettentene,

Ez az áldása, ha az embernek nem maradt nyugalmat adó helye, mit otthonnak nevezhetne.

Azt érzem nem vagyok egyedül, van itt valami alantas erő, mi addig zaklat, míg el nem tűnök örökre, mindenestől.

Ki vagy te? Apám szelleme?Legalább halálodban hagyj békét, ha már életedben nyugalmamba nem nyugodtál bele.

Ha testben manifesztálódnál cafatokra tépnélek szét,

de ahhoz nem vagy elég bátor, hogy ízekre szedhesselek szét.

Örökre elhagyom ezeket a kísértet járta falakat,

s életem derekán kezdek új életet, hogy végre megérdemelt békével és boldogsággal ajándékozzam meg magamat.