Pacsirta97 blogja

„Szája arra a féloldalas huncut mosolyra húzódott, amit annyira imádtam, hogy kis híján elállt tőle a lélegzetem.”

Igen. Most kezdem csak megérteni, hogy milyen érzés valakiért megőrülni. Talán felesleges kör, talán nem. Talán nem hiába van minden egyes tett, és szó. Talán majd arra is rájön egyszer, hogy odaadnám érte az életem, ha lenne rá alkalom.
Az emberek ez miatt bolondnak hihetnek. Miért lenne értelme egy olyan srácnak odaadni mindent, aki lehet, hogy nem is gondol rád…? Én sem tudom; de megtenném. Ha neki jó lenne, megtenném.
Elég különös. Beleszerettem volna? Lehet. Egy éjszaka így fel tudta kavarni azokat az érzéseket, amiket nagy nehezen eltemettem. Azokat is minek…?! Talán jobb lett volna, ha akkor hagyom meg őket olyannak, amilyenek… Most jobban fáj, hogy nem az enyém, mert ha egy órára is, de megtudtam, milyen lenne vele. Ez az a pont, mikor beleőrülök a hiányába, és legszívesebben kiordítanám magamból, hogy mit érzek. Csak senki sem értene meg. Senki sem tudná, milyen is valójában ez az érzés. Bizonytalanság, és hatalmas űr. Semmi. Kiüresedett „szobák” ott bent, és az emlékek. Szép emlékek; de fájnak.
Sokan mondták: Ne sírj, hogy vége lett. Mosolyogj, mert megtörtént. Ne sírjak? Az a baj, hogy nem is tudok… Mosolyogjak, mert megtörtént? Szintén. Hiszen csak nekem voltak szépek. Kár érte. Azért… mégsem bántam meg egy percet sem.
Ebből a kínlódásból érzem, hogy még igenis élek. Nagyon is.

2011.12.11. vasárnap 1:47