Novellák a tollából
Egy anya a kórházban
Édesanya a kórházban…
Anya, aki pótolhatatlan…
Sajnos mostanában, igen sok időt töltök kórházban, megromlott egészségi állapotom miatt. A legutóbbi bent fekvésem alkalmával, három szobatárssal együtt töltöttük el, lassan pergő, keserves, egyhangú napjainkat a kórteremben.
Egyik szobatársunknak az idegeivel is baj volt, így aztán hol csendben, hol kiabálva fejezte ki a világgal való szemben állását. Egyik nap látogatói jöttek, a lánya, a fia és a kis unoka. Amikor meglátta a családját elcsendesedett és sietett elibük. Először a lánya köszöntötte – Csókolom édesanyám! – majd arcon csókolta, majd a fia következett – Hogy van édesanyám? – kérdezte az anyját.
- Hogy lehetnék itt a kórházban? – kérdezett vissza az anyjuk, majd végig nézett a lányon.
- De lányom! Ilyen hidegben mezítláb, szandálban vagy? Van nekem egy pár új zoknim odaadom! Na, meg rövid ujjú blúzban? Van egy szép, vastag pulóverem, oda adom néked, mert még megfázol! – mondta hangjában aggódással a lánynak.
- Nem kell, mert meleg a kocsi, fűtünk, amúgy sem maradunk sokáig, mert messze megyünk! - felelt vissza a lány. Közben kipakolták a két szatyor élelmet.
A mama, közben az unokával foglalkozott, és örömében puszilgatta.
– Ne siessetek, ráértek még! – mondja a mama.
- Majd jövünk, ha tudunk! – felelik a gyerekek egyszerre.
Végig nézve a történteket, az jutott eszembe, hogy egy beteg édesanya, még betegen is a gyerekeivel van elfoglalva, hogy ők nehogy megfázzanak.
A kórterem ajtaja ismét becsukódott, visszazökkentünk az egyhangú kórházi létbe.
Az édesanya elméjére ismét sötétség borult, kezdődött a kiáltozás…
„ Még élsz édesanyánk, addig Te vagy nekünk a gondoskodó világosság és a reménység!”
Gyulasi Jánosné
2013. október 09.
Pincehely, a néma falu(2008)
Ez a mai csend és némaság mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött a falunkban,
mivel megszünt szinte minden olyan létesitmény, ami megélhetést adott az ittlakóknak. Így megszünt a téesz varrodája, a gáztöltő üzem, a kisipari termelő-szövetkezet faipara. A fatalok elköltöztek a nagyvárosokba,hogy munkát keressenek.Itt maradtunk mi:idősek, betegek, özvegyek.A falu elcsendesedett.Lakóira ránehezedett a magányosság.Estefele már nemlátni senkit az utcán. Az emberek bezárkóznak házaikba, a kiskapuk kulcsra zárva,az ablakok elsötétitve. Még véletlenül sem mennek át a szomszédba beszélgetni.Inkább nézik a tévét, mint hogy meghallgassák egymás gondjait. Az udvarok iscsendesek.Sok helyen már háziállat sincs, legfeljebb egy-egy kutya ugat az üresudvarban.Nem kell már kakasszóra ébredni, megszünt a falu falunak lenni.Elhaltak a szép hagyományok, melyeket népünk évszázadokon át éltetett.Hatvan évvel ezelőtt településünk lélekszáma még négyezerötszáz fő volt, makétezer-hatszáz.Volt munka, aki akart, dolgozhatott.A családok népesek voltak.Az istálók és udvarok tele háziállatokkal.Jutott idő az embereknek egymásra is.Este például, amikor elvégezték a ház körüli teendőket, megetették az állatokatés hazaértek a csarnokból (ahová mindennap vitték a tejet), szomszédoltak egykicsit.A kiskapu mindig nyitva állt. Jöttek is esténként beszélgetni.Jött Misa bátyám,Bözse ángyom, a szomszéd Julis és Etel néném, akik között gyakran 11 óráigfolyt a társalgás. Anyám közben font, nagypapa kukoricát morzsolt másnapraaz állatoknak.Mi, gyerekek az ágyból hallgattuk a felnőttek beszélgetését, amigelnem aludtunk. Akkor békesség és szeretet uralkodott a családokban, pedigszegények voltunk.Akkor a szombat a másnapi ünnepre való fölkészülést jelentette. A takaritás volt a fő munka,rendet tettünk a házban, a férfiak fölsöpörtékaz udvart.Falunkban minden valamire való család részt vett a vasárnapi szentmisén. Atemplomunk tele volt.Istentisztelet után a kisbiró kihirdette a legfontosabbtudnivalókat. Mire delet harangoztak, az asszonyok elkészitették a vasárnapiünnepi ebédet: húslevest, pörköltet nokedlival, amit aztán fánk vagykalács,estleg rétes követett.(Szabad Föld 2008.február 8.)
Szülőke
Szülőke, özvegyasszonyként nevelte fel lányát, Annát. Ő volt a mindene. Szüle, mert, hogy az egész faluban így hívták a család mindenese volt. A lányát elég korán 16 évesen feleségül kérték. 3 gyermeke született Annának. A fiatalok a földeken dolgoztak, addig a szüle látta el a gyerekeket. Természete is nagyon jó volt neki, ha valaki a családban beteg lett Ő igyekezett meggyógyítani, különféle természetes, népi hagyományokon alapuló gyógymódokkal. Még a szomszédok is igényt tartottak egészségügyi tudományára. Vallásos életet élt, böjtölt minden szombaton csak vizet és kenyeret fogyasztott, ezt egész életében a meghalt férjéért tette.
Nagyon szorgalmas volt, mindig dolgozott, sose panaszkodott, hogy fáradt. Közben eljártak az évtizedek, az unokák is kirepültek a családból. Közben meghalt a vő, a két asszony magára maradt. Anna súlyos szívbeteg lett, nem dolgozhatott semmit. Szüle tette a dolgát, minden munka rá maradt, pedig már Ő sem volt fiatal. Téli estéken is font, kötött az unokáknak zoknit, mellényt. Esténként átjártak a szomszédasszonyok hozzájuk beszélgetni. Ilyenkor aztán szülőke mesélt a lánykori emlékeiről, a férjéről aki a fehér terror alatt halt meg, és Ő mennyit szenvedett. Egyszer szüle hirtelen megbetegedett, ágynak esett. A lánya kétségbeesve sírdogált, hogy most mi lesz velük, hiszen ő is többet volt ágyban mint fenn. De szüle nem adta meg magát a betegségnek, hanem még az ágyban is dolgozott. Ott gyúrta a tésztát, az ágya mellé tett lavórban, pedig kimosta a szennyest. A szomszédok jártak át tüzet rakni. A gyerekeik messze költöztek, így rájuk nemigen számíthattak. Eltelt így két év, de egyik beteg sem lett jobban. Szülőke sokat imádkozott, mikor éjszaka nem tudtak aludni a fájdalomtól. Mindketten a jó Istent hívták segítségül, hogy szabadítsa meg őket kínjaiktól. Szülőke elhatározta, hogy Ő nem eszik, csak vizet iszik, így előbb meghal. Ettől kezdve nem is vett magához ételt. Úgy két hét elteltével, egyik este is a lányával szépen csendesen imádkoztak, könyörögtek az égiekhez, hogy jöjjenek már a segítségükre, mert már nem bírják a fájdalmat és a tehetetlenséget elviselni. Anna lánya mesélte el, hogy a Szüle ima közben egyszer csak elcsendesedett és egy nagyot sóhajtott. Könyörgése meghallgatásra talált, megszabadult a földi szenvedéstől.Mindenkiért sokat dolgozott, aki ismerte szerette, míg élünk nem feledjük a mindig a másért dolgozó Szülét.A temetés után a lányát elvitte magához az egyik unoka. Ott élt még pár évet. Ezek az emberek csak dolgoztak és nem értek rá élni...A tollfosztás(2001)
Gyerekkorom egyik kedves emléke az akkoriban 40-50 éve még igen megszokott, és szükséges elfoglaltság a tollfosztás. Ezt a munkát főleg falvakban végezték a családok, mikor már a földekről befogyott a munka, és a hideg, meg a hó az embereket, a lakásuk melegébe szorította, azokon a téli estéken láttak neki az év közben levágott libák, kacsák tollának feldolgozásához.
Az én családom is földművelésből és állattartásból élt. Édesanyámnak mindig volt 15-20 kacsája, libája, mely szárnyas jószágok tollát évekig gyűjtötte a két lányának a staférungjába, hozományába, mivel a fosztott toll került bele a készítendő párnákba, dunyhákba. Mikor a lányos háznál megkezdődött a tollfosztás, este 6 óra körül, én is összehívtam a barátnőimet, meg a szomszédok is átjöttek segíteni, lehettünk vagy 6-8-an. Az volt a dolgunk, hogy a tollpelyhek középső vastag száráról, letépjük a leheletvékony tollhártyákat. Így a felhasználáskor csak a finom tollrészek maradtak meg. A munka közben aztán, mint amikor az ember jó társaságban van, volt viccelődés, mesélés. A nagymama finom töpörtyűs pogácsával, papa pedig az újborral kínálta a segítőket. Abban az időben még nem volt televízió, elvétve egy-két helyen legfeljebb rádió. Így volt időnk elbeszélgetni egymással. Az utcabeli fiuk mindig megfigyelték, melyik háznál van tollfosztás, és 8-órakór megjelent a csapat. A szomszéd Feri hozta a citeráját és már a kiskapuba elkezdték énekelni, hogy: ,,Nyisd ki babám az ajtót, csendesen, mert meghallják a szomszédok" c. éneket. Beérve a szobába belecsaptak a tollhegybe mely a nagyasztalra volt kiöntve. Szállt is ám a toll, mintha a szobába is beköltözött volna a tél. Szólt a citera és egymás után csendültek fel a szebbnél szebb nóták. Miközben a tollfosztók keze ügyesen, és szaporán végezte munkáját. Egy háznál egy hétig is eltarthatott, mire befejeztük a fosztást. A jó meleg szobában a rokonokkal, barátokkal szép téli estéket töltöttünk el. 10-11 óra fele befejeződött az aznapi munka és a fiúk a lányokat megvárva, hazakísérték őket. Az utca ilyenkor kutya ugatástól, kacagástól, és szép énekektől volt hangos. Mintha ma is hallanám Jenő barátunk szép hangját amint rázendített a csillagfényes éjszakában: ,,Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, ennek a legénynek utat mutassatok" c. dalra.Másnap este újra kezdődött a tollfosztás, míg el nem fogyott az évi gyűjtésű toll. Utána Margit barátnőmékhez jártunk egy hétig. Ott is volt nevetés, viccelődés és szép énekek.Ma már azt mondom erre: fiatalság, bolondság, de szép is volt.Hol vannak a régi tanítók(2000)
1944-ben kezdtem meg általános iskolai tanulmányaimat a Tolna megyében erdők között fekvő szülőfalumban Gyulajon. Az első évben körülbelül 30-an voltunk. Három csoportra lehetett az osztályt elkülöníteni. Az egyik a gazdag gyerekekből állt, akik mindig lenézték a bennünket, szegényebbeket. A másik csoport a középosztályhoz tartozó gyerekekből állt, akik kicsit jobban öltözöttek voltak, és a tízóraijuk sem csak zsíros kenyér volt, mint a legszegényebbeknek, akiknek a szülei nincstelen, napszámosok voltak, akik klumpába, táska helyett tarisznyával jártak az iskolába.
De ott volt velünk Csizmadia Mária ő mindenkit egyformán szeretett, és minden erejével sulykolta belénk a betűvetés és a számolás tudományát. Mindezen különbségek ellenére köztünk gyerekek között soha nem volt ellentét, nagyon jó osztály volt a miénk. Tanítóink fáradságot nem ismerve okítottak bennünket, egész fiatalságukat a butuska falusi gyerekek nevelésének szentelték. Olyan volt ez mintha az első osztálytól kezdve hozzájuk lettünk volna kötözve 8 éven át. Mindent elkövettek, hogy valamit belénk oltsanak a tudás fájából. Szebényi Gézáné mintha az édesanyánk lett volna, úgy bánt velünk. Bükkösdi János iskolaigazgatónak mindig, mindenkihez volt egy jó szava. Varga Gizi tanító néni rendkívül közvetlen, és jó volt hozzánk. Mindig mosolyogva felült a pad tetejére közénk úgy magyarázta a történelmet. Nálunk olyan nem volt, hogy nem tudom a leckét. Akkor addig nem mehettünk haza míg a leckét fel nem mondtuk. Emlékszem egy alkalommal nem tanultunk meg öten- hatan egy szép verset a tanító néni elvitt bennünket magához, és amíg ő főzött mi addig tanultunk kint a pitvarban sorba ülve. Palacsinta is készült, abból kapott mindenki egyet, és aki elmondta a feladott verset mehetett haza. Azoknak a tanítóknak volt tekintélyük, akaraterejük. Egyenes jelleműek voltak, nem beszéltek mellé soha. Minden tudásukkal az akaratukat ránk erőltetve mindenre igyekeztek megtanítani bennünket. Ott tanultam meg kötni, hímezni, zoknit stoppolni, horgolni és még nagyon sok más dolgot is. Pedig azok a tanítók sem voltak gazdagok, a község lakásaiban laktak, nem volt autójuk sem, de volt lelkük, idejük és ők voltak abban az időben a falú legmegbecsültebb emberei. Volt idejük színdarabot betanítani, tánccsoportot szervezni, énekkart vezetni. Az osztályból többen lettek tanárok, óvónők, gyógyszerészek.Jó volna egyszer még összehozni azt az osztályt. Közölünk, sajnos már többen elköltöztek ebből a világból, nyugodjanak békében.A tanítóimra, míg élek szeretettel és tisztelettel emlékezem, és még ma is hallom okító hangjukat 48 év távlatából.