Majaskovics blogja
(vershez túl hosszú sorok vannak benne, ezt írta)
2.
Késő este nem szokás csakúgy feljönni, mondtad, és elnéztünk a főtérre forralt bort inni.
Akkor még azt hittem, hogy túl zárkózott vagy, hogy nem mutatod meg mindenkinek rögvest a lakásod, hogy nem engedsz be azonnal mindenkit a saját kis életteredbe,Akkor még azt hittem, hogy ismerlek, de a színész sem tud sokáig az eljátszott szerepében maradni, te is lebuktattad saját magad.
Egyik este történt, éppen vártalak a kapualjban, mikor a sarkon befordultál kézen fogva, nevetgélve egy hosszú, barnahajú lánnyal, és én nem intettem feléd, meg se vártalak titeket, gyorsan elrohantam, hogy észre se vegyél. Szégyelltem, amiért vártalak. Másnap reggel a hívásod keltett, üzentél, hogy akkor este találkozunk, és mennyire szeretsz. Már képtelen voltam teljesen szeretni.
Bárki lehetett az a lány, s meg sem kérdeztem, kérdőre se vontalak, talán pont jókor láttalak meg így együtt titeket ahhoz, hogy okot keressek a szeretetem lezárásához. Talán kellett valami indok a magamban létrejövő tátongó lyukhoz, és pont jókor volt jó helyen ez az ismeretlen barnahaj. Nem érdekelt ki ő. Nem érdekelt, hogy szerető, barát, kolléga, vagy testvér-e. Menni akartam. Menni akartam a ragaszkodásodtól, de mégis leginkább saját magadtól akartam elszakadni. Attól az énedtől, aki a legtöbbször jön elő, és aki úgy viselkedik velem, mintha egy idegen lenne, de azért másé ne legyen. Az ismeretlen lány mellett boldognak tűntél. Talán ez kavart fel. A boldogságod. Az a görcsösség nélküli állapotod, amikor nem a félelmeddel hadakozol, hanem egyszerűen csak... Létezel. Tőlem mindig féltél. Állandóan érezni lehetett a levegőben azt a szűnni nem akaró várásod, hogy na, mikor állok fel, és hagylak el téged. Pedig én nem akartalak elhagyni, de te ezt valamiért sosem hitted el nekem.
A barnahajú lánynak elhitted volna, csak valamiért ő nem kellett. Talán, mert ő nem látta át a játszmáid, ő nem látott át rajtad, ő csak ment melletted, vihorászott és nagyon elhitte, hogy ti együtt vagytok a kimondatlan lelkitársak. Lehet, hogy tényleg azok lehettetek volna, ha hagyjuk. De maradtál, és én is maradtam melletted, az a barnahajú lány pedig pár hónappal később egy másik férfival állt az oltár elé.
Sárgakondercsík
Akarva s akaratlanul is
utat tör magának valami, amibe
torkollik a Duna, a vonatállomás
kereszteződése, és a megannyi
csillogóan kimondott mondatok, amik
felvértezve suttogják az elmúlt nyarat, a
sorsfordító pillanatokat, a hullámzást kèt
tengely között a felszínen. Néha
lebukik alá, és akkor magához ölel.
Mondanám, hogy menjél messzébb,
de a szám nem nyílik szólásra, a
madarak nem dalolnak vészjósloan, kicsit
olyan az egész, mintha utolért volna a
végzet. Amiről eddig azt sem tudtuk,
mennyire is létező. Mennyire is
kimondott. Mennyire is vidám.
Valójában mehetsz is. És pontosan ez az a
pont, amitől megvagyok. Nincsenek
vágyak, elvárások, csak a puszta tudat,
hogy rendben van minden.
209
A maradást választom, s elfogadom a
kínált cigarettákat az utcán állva, a
teraszon ülve szakadó esőben,
Ez lennék én, ki szakadatlanul nevet a semmin,
Tudod, betegessé tesz az őrület, én csak
megélem, nem mondom el senkinek,
Most élni a végeláthatatlan életet, kicsit olyan,
mintha nyílnának a virágok, észre sem vettem a mikortját, a
miértjét, a hogyanját, egyszerűen csak
falak nélkül maradtam, s most látom,
mennyire könnyebb mindenkit egyformán látni a
szívünkkel igazán -
Közel vannak, s a félelem helyett elveszek a
mindenségben.
2016
203.
Én igazából sosem hittem el a kimondott szavaid,
legalábbis mindig elosztottam kettővel, jól
megrágva megvizsgáltam a fűszereket benne, aztán
borral pácoltuk be magunk közé, mégis
minden mondatnak lelke volt, akár te
mondtad ki őket, akár saját magam.
Egyszer rákérdeztél, a Balaton parton
sétáltunk, éppen etettem a kacsákat, te meg
valami filmről kezdtél el beszélni, előző héten
láttad a haverjaiddal, nem nagyon figyeltem,
tipikus férfi tartalom, de téged sosem érdekelt,
mikor, hol, és számít-e.
Engem pedig sosem érdekelt, hogy
miért, hagyd abba, és milyen lesz.
Én igazából sosem hittem el a kimondott szavaid, ott a
Balaton partjánál is csak mentünk egymás mellett, mint
valami ezeréves házaspár, közben meg mindvégig
arra a másik szempárra gondoltam a szemközti
szobában a szállodánkban -
Észrevetted, csak nem szóltál róla, és én
gyűlöltem, hogy kicsit sem mutatod a féltékenységed.
Én igazából sosem hittem el a kimondott szavaid, s
pont ezért éreztem mindent.
Összekócoltuk egymást, hogy
soha ne tűnjünk el a másik szeméből.
20151124.
160.
Csak állok némán, a kávét szorongatom, igen,
már megint túlságosan bekebelezz, nem
mozdulok, lefelé nézek a lenti udvarra, mintha
várnám valakinek a megjelenését, pedig
igazából nem ismerek senkit sem, és erre
mindig a kocsmában ülő estéken ébredek rá, mikor is a
szemembe kacagják.
A kacagást csak én látom, lehet, ők hangosak és
fürkésznek, vajon mikor rontom el megint
önmagamat, vajon mikor mit lépek, ami
értelmetlen, vajon ha rám szólnak állandóan,
akkor miért is tartanak, vajon akkor miért tartjuk
meg egymást, ha ennyire irritálóak a mozdulatok.
Csak állok némán, nem mozdulok, a kávé lassan
fogy, talán, ha egyszer véget ér, a megoldás is
megszületik, de képtelen vagyok rájönni,
valójában ezt szeretném-e és nem csak állnék
itt az örökkévalóságig mozdulatlanul. S
akkor igazat adok neked magamban, még
mindig túl nagy befolyással bír az eszemre, küzdenek
egymással, tartják egymást, összehasonlítják egymást
másokkal, akik az életem felé közelednek, és természetes,
hogy senki sem tudja felvenni a versenyt vele, ezt ők
tudják, és élvezve játszanak bennem tovább,
élvezik, hogy elkapták, magukévá tették öntudatlan
állapotomat, nem szólok semmit sem, csak kávézom, s
úgy teszek, mintha önmagamként élnék.
Elkaptak, néma lettem, álmomban ordítok már csupán, a
kávés bögrét még mindig a kezeim között szorítom, mintha
valami bizonyíték lenne az elcsesződött régi kábulatra, a
hajnalig tartó ömlengésekre, a minden másodpercben
koppanó billentyűzet betűire. Az új laptopomon nem is
voltunk már barátok, a valóságban a régiek helyett új
dolgok jönnek, ironikus, hogy neked pont egy laptop lett a
metaforád.
Csak állok némán, kicsit megmozdulva, a másik irányba nézve a
szememmel, a kávé egyre jobban próbál kihűlni, mégsem szólal meg,
hogy ideje elmennie, mégsem szólalunk meg, hogy
ideje elmennünk.
És maradunk. Újra megtelnek majd a bögrék, ki tudja
hányszor egy nap, s amikor a nedűt iszom, újra megállok egy
pillanatra majd, hogy lássam, mit veszíthetünk, hogy lássam,
kik élnek körülöttem, te pedig benne leszel a pultos srác kedvességében,
a nevem kimondásában, a magabiztos és megnyugtató sorállásban, a
boltban vett borosüvegben, a társaságban hirtelen kiszakadt nevetésben, a
csípős hidegben, ami az arcomra fagy váratlanul, a kortyok és hamukban, a
rossz álmokban, a kérdőjelekben az emberek szemében, a villamos
csilingelésében, az adventi vásár kivilágításában, az ünnepi készülődésben, a
feljövő gombócban a torkomban, ami betűkké akar már születni a messenger által.
Csak állok némán a gangon, lefelé nézek, a kávé elfogyott, a hidegbe
beleborzongok, mosolygok és rágyújtok, csak most kérlek, nézzél rám
ítélően, vonj kérdőre, s maradj velem.
Csak maradj velem,
Visszajött.
És most nem tudom meddig lesz a vendégem.