Laca590504 blogja
A hatalom árnyékában!
A hatalom árnyékában!
Lement a nap, haza indultam,
a fájdalmas csendtől inogtam,
s a simogató lágy melegben,
rózsák hajoltak rám bódultan.
Egy alvó erdő volt a lelkem,
s aludtak az utcán a lelkek,
marta gyomrom az éhség nyelve,
s lecsapott rám az eszméletem.
A magyarság amely részegen,
csábító eszmék közt tévelyeg,
s társulva él munkahelyeken,
csak dolgozik, s mégis kéreget.
A közösség élete komor,
az anyatermészetben horkol,
töprengve az éj leple alatt,-
hogyan lett itt nemzeti nyomor?
Van már sokfajta népbetegség,
csecsemőhalál, és az éhség,
elmebajos sivár árvaság,
lepusztult élet, s gyors öregség.
Túl sok a bűn, az öngyilkosság,
hittel csodákra várakozás,
a lelki válságból eredő
szabadság után vágyakozás.
A hozzáértő miniszterek,
a pártos gyülekezeteken,
megvitatják az összes bajuk,
s változtatnak a törvényeken.
Most az erőszak örvényében,
a hatalom bűvöletében,
hol érdekli a törvényhozót,
mit pusztít el a nép nevében.
Nyíltan dönt, kin egyenruha van,
nem köti semmi, parancsa van,
ölni is képes saját népét,
sunyít, lelketlen akarattal!
Elvándorolt a népből messze,
akinek nem adtak eleget,
a sok szabad elvtárs nem volt rest,
törvényt hozni, s lopni eleget!
Szív szorultan remegő lábbal,
lelkére feszült bűntudattal,
eltűnt nyugaton a reménnyel,
s az italba fojtott bánattal.
A szegénység finom ételről
álmodik, nem kap a segélyből,
s ha mégis a kezébe adják,
lemondhat az álom feléről.
A munkásnak annyi a bére,
hogy fussa rezsire, s kenyérre,
italra, hogy baját feledje,
s lázadás ne jusson eszébe.
A bérből az adót levonják,
csörög a forint mikor adják,
a negyedét mint amit vártál,
örülj, nem semmiért dolgoztál!
A nép nem meri megkérdezni,
a bajt mért engedik meggyűlni,
mért nem a munkás védelmére,
kell munkahelyet építeni!
Agyafúrt alkotmány igazgat,
félhet a szegénytől a gazdag,
nem adna jogot a munkásnak,
de annak kenyerén lett gazdag.
Retteg a gazdagtól a szegény,
féltett kincs a csalóka remény,
beteg a munkás, sokat vállal,
de követelni nem mer, remél.
A huszonöt év távlatából,
minden bajából kitéblábol
a magyarságból, a nép sarja!
Békét remél édes álmától.
Hol lehet élni, azt kutatja,
feladva mindent megmutatja,
hogy többet elér mint az apja,
sírt feledve, hol nyugszik anyja.
József Atilla emlékére
Ars poétika
Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Vagy minden rossz jóra ébredne,
ha rám néz az ég csillaga?
Az időm már rég elvánszorgott,
sétál a rímek mezején,
hol a tiszta szó elszivárgott,
megátkozott ég peremén.
Jó a szöveg – míg hisznek benne!
Bátorít, nyugalmat áraszt,
mintha minden jó benne lenne,
de csak a hazugság fáraszt.
Sok művész – vajon mennyit érhet?
Formáznak művet szavakból,
értéktelen hamis képeket
gyúrnak ők sárból, agyagból.
Én lázadok a szabadságért,
e kor szellemének élén!
Az értelmem a gyávaságért,
nem veszítem el a végén.
Dolgozhass, szerethess szabadon!
A szellemeddel légy nagyobb!
Engem nem vesz meg a hatalom,
inkább nyomorgok szabadon.
Alku? - én is élni akarok,
ugyan úgy, mint a gazdagok,
s ha megaláztok is maradok,
nyomorgó koldus szabadon.
Én nem fogok rágódni csendben,
a népemnek írok himnuszt,
s el fog ismerni egy jobb rendben,
hol életet ad, s új ritmust.
Nekem fáj a munkás élete,
betegre dolgozza magát,
s nem elég mit keres két keze,
hordja vállán minden baját.
Ellenem gyűlnek a zsiványok,
nem tetszik versem ritmusa?
Szétszóródnak az igazságok,
strófákban a nép nimbusza.
Csak szólok, hogy sehol se vagytok,
hatalom vágyat kergettek.
Tik bárkit az út szélén hagytok,-
jót csak tudás hoz, s szeretet!
Gyomaendrőd. 2017. március. 31.
(József Atilla után)
invokáció
Könnyező Karácsony!
Könnyező Karácsony!
Mennyi könnycsepp hullt erre az évre,
közöny és düh, az ember szívére.
Vér áztatta földek, holt vidékek,
tűzeső hullt a kereszténységre.
Most a Karácsony könnyekre épült,
holnap az Új Év rabolni készül,
Isten a népét gonoszra bízta,
s így maradhat árván a Föld végül!
Megbocsájtás kéne a lelkeknek,
szeretet az eltorzult szíveknek,
s talán akkor élhetnénk boldogan,
ha hitet adnánk az értelemnek!
Szeretni kéne a gyerekeket,
fölnevelni egy Új Nemzedéket,
adni biztonságot mindenkinek,
és emberhez méltó reményeket!
Tisztelt emberiség, tán nagy kérés?
Hangom betakarja a feledés,
de újra kiáltom, újra írom,
amíg csak el nem jön az ébredés!
Ébredni kell, az álom véget ért,
a múlt a jövővel egyet nem ért,
de a jelen összekovácsolja,
s nyíltan utat mutat, Új Nemzetért!
Hazám, ó, Hazám, te mindent kibírsz,
szégyenünkkel együtt még velünk sírsz,
könnyekbe fulladt a Karácsonyunk,
vajon az Új évben, még mennyit bírsz?
Könnyező Karácsony, hó sem szállott,
csak az éhezők sorfala látszott,
ahogyan álltak meleg ételért,
kiket a hatalom megalázott!
Örök búcsú!
Búcsú a kedvesemtől!
Nem voltam eléggé biztonságban,
éltem százszoros megalázásban,
mindenkinek a szeme láttára,
rabszolgaként jártam a világban.
De volt hitem, s Istenem felettem,
s voltál te, kit annyira szerettem,
míg az élet szélben szóródott szét,
a világom lassan elfeledtem.
S van ma még általad az én erőm,
adott nekem téged a teremtőm,
hogy holnapnak legyek szabadsága,
s szíved legyen nekem a temetőm.
Nincs visszaút, s innen nincs is tovább,
nem süllyedhetek ettől már alább,
kígyóméreg hozza el a halált,
s lelkem marad e földön legtovább.
Hol véget ért a remény, s az élet,
a sötétség visz magával végleg,
hulló csillagot bámul a holnap,
majd széjjeltöri álmát a véglet.
Kispohárban itt a csöppnyi méreg,
lemondok magamról, de csak érted!
Bűnös lélek száll ma fel az égbe,
leomló álmom holnap át éled.
Te vagy a múzsám, s csókodra vágyom,
igaznak látlak, s ez nem csak álom,
meg kell halnom, hogy te újra élhess,
első csókod legyen a halálom.
Nincs élet, sem remény, sem változás,
fehér rózsa jelzi az áldozást.
Búcsúzik a lélek, de csak tőled,
s megkezdi az örök várakozást.
Boldog Nőnapot!
Nőnapra!
Csak a remény virágát adom,
minden Nőnek, s szebbet álmodom,
békés jövőben, boldog élet,
szebb ajándékot nem adhatok!
Míg vagy, létezel, s engem szeretsz,
velem talán még boldog lehetsz,
s mint a tavasz első sugara,
úgy velem együtt reménykedhetsz!