Kecskeméti Zoltán blogja

  A Szív az isteni egységre szomjazik örökké;                          

 Csak az elme gondolja: magától lehet valamivé.                          

 A Szívben a csönd szava suttog;                          

 De az elmében tombolnak a viharok.

 A Szív a mi otthonunk;                           

 Az elme porondján csak bohóckodunk.                          

 A Szívben él a remény:                           

 Tüzében gyullad valódi fény.

 Mint égen a Hold, sugároz az elme,                           

 Éjjeli bagolyként repülünk vele.                           

 A Szív higgadt erő, a letisztult nyugalom;                           

 Az elme forrja még magát:                           

 Nincs meg benne a végső jutalom. 

 A Szív a hős, ott ragyog a Nap dele;                           

 Az elme vív vele, neki van harci kedve.                           

 A Szív egy bevehetetlen erőd, a vár;                            

 Az elme serege ostromolja kapuját.

 A Szív dalol, éneke édes, mint a pacsirtaszó;                           

 Az elme szúnyogként zümmög, neki csípni jó.                          

 A Szív a művész, a költő, az erény harcosa;                          

 Az elme örök tanácsadó,                           

 Látni óhajtja, létezik-e csoda? 

 A Szív a tiszta hó,                          

 Pustolásában csillog minden szó.                           

 Az elme csak felszíni,                           

 Kerékvágásba illenek rímei. 

 A Szív érez, szüntelen szeret;                          

 Az elme gondolja ezt, s könnyen elfeled.                          

 A Szív hajnalában ébredünk,                           

 Benne folyton újjáéledünk.

 Ám az elme sötét éjszaka,                          

 Düh a harci kocsija.                          

 A Szív minden jóság:                         

 Ott van az Igazság!

 Az elme egy állandó változás,                          

 Nála vigaszra sohasem találsz.                          

 A Szív a bölcsesség-királyné,                          

 Ő tesz mindent kedvessé. 

 Az elme a kételkedő,                          

 Csak néz, de nem lát ő.                          

 E két világ „Szív és az elme” Egy lehet:                 

 Ha a Lélek beragyogja mindkettőjüket! 

 Kezek vezetnek,

 Barátok segítnek:

 A lépcsőket járom,

 Ah, a múltat nem bánom! – 

 Kezek vezetnek,

 Napról napra előre lépek:

 Az emelkedőt bírom,

 Ah, a jövőt Istenre bízom! – 

 Volt idő, mikor a sors reám nézett  kacsintva,

 Jártam a világ útjait, rá a szó: mihaszna!

 Körbevett sok barát, de legtöbben csalódtam;

 Most barátom kevés: de mind igaz! – valóban. 

 Elhagyott már a múlt, miben csalódtam:

 Elaltatta szívem bájaival a valótlan! –

 Hála, a gyermekálmok szárnya hálóban:

 Életemen úrrá lett a józan ész! – valóban. 

 Jártam rögös útjaim: küzdelmem felcsapott,

 Kezdett tisztán látni: a becsapott!

 A világ csalfa tündérképzete: valótlan!

 Mindent vakul elhittem neki. – valóban. 

 A világ rám most is kacsingat: csalárdan,

 Jön felém barát s ellenség sorban!

 Óvatosan szemlélem: mi Való, s mi valótlan,

 Vesztembe már nem futok! – valóban. 

 Körbevesz néhány jó barát: egyek elveink!

 Mit ér a nagy társaság: ha nincsenek belső értékeink?

 A világban együtt jár Való és valótlan:

 A Szív viseli a koronát! – valóban…

 Ó, szerelem:

 Régen, éltem mérgeden,

 De ráeszméltem: csalfa vagy,

 Mint a kígyó: csalfa vad! 

 Enyelegve közelegsz,

 Andalítva közlöd: szeretsz,

 A hiú szív ezt mind elhiszi:

 Természeted féltékennyé teszi. 

 Áldozat lesz oltárodon,

 Fogoly felfűzve rabláncodon.

 Ha előled menekül: üldözöd,

 Fejére szitkot szórsz, s gyűlölöd.

 Képmása vagy a valónak:

 Kikiáltalak: csalónak!

 A szeretet álruhájába bújsz,

 Ily mód’ leleplezve: elpirulsz.

 Kiadom az utadat:

 Szemed rám hiába is kacsingat!

 Hála, a sors megszabadított tőled,

 Életem nyugodttá vált nélküled. –

 Elmúlik egy nap,

 S a következő utána siet:

 Az idő homokja fejem felett pereg.

 Utolér, amitől félek, s elszaladok:

 Sorsom elől el nem futhatok! –