Kajtar_sci_fi

Kajtarsandor•  2020. június 23. 09:06

Joe nagyi

 

Öreges léptekkel, néha meg-megállva botorkált az ablak alatt álló kislócához Jasmine nagyi. Hátracsúsztatta az öreg alkalmatosságot az időtől megfeketedett fal mellé és óvatosan rátelepedett. Lehunyta a szemét. Fejét felemelve szinte belélegezte a bőrén keresztül az őszi napsugarakat.

Vége felé járt már az indián nyár. A természet készülődött a télre. A fák megunván az egyhangú zöldet, színesre cserélték lombjukat. A türelmetlenebbje engedett a szél unszolásának és fokozatosan megszabadult a nehéz lombkoronájától. Reggelente a köd egyre nehezebben adta meg magát, a hegyoldalakon a fák közé bújva dacolt a nap gyengülő sugaraival.

Jasmine nagyi lábánál egy eltévedt hangya kereste az utat a hangyaboly felé. A szurdokban megállt az idő.

A nagyi magára maradt. Elene két hete visszavitte az unokákat és zsivajuk nélkül a ház is üres, élettelen lett. A jó öreg Morgó, a kutyája is elhagyta fél éve. Nehéz volt a magány, de nem akart több állatot. Nem bírta volna elviselni, ha megint el kell vesztenie valakit, aki a szívéhez nőt.

Gondolatai, mint egy mókuskerék ismét ráfordultak az egyetlen kérdésre, amit még nem rendezett el. Melyik unokájának adja a családi gyűrűt.

Azt a barnás fekete, ismeretlen fémből készült gyűrűt, amely a legenda szerint áldás és átok. A családi hagyomány szerint megóvja viselőjét a legrosszabbtól, de akire testálja, annak nehéz sorsa lesz. A gyűrű mesés elemekkel átszőtt történetét hitte is, meg nem is. De hát igaznak kellett lennie, ezt a léte igazolta.

Igazolhatóan több száz éve volt a család a tulajdonában, az is lehet, hogy ezer évnél is régebben, de hát arra a szájról szájra adott meséken kívül semmi bizonyíték nem létezett a gyűrű titkáról.

A nagyi nagyapja tengerész volt, úgy, mint számtalan őse. Lehet, hogy nyomorékon, lehet, hogy hosszú idő után, de a gyűrűhordozók mindig hazatértek a gyűrűvel.

Nagyi unokái egy békésebb világba születtek. Erősen remélte, hogy életüket nem fenyegetik olyan bajok, mint őseikét. Az ember, azonban ember. Nehézségek mindig is léteztek, és létezni is fognak. Ezért tétovázott a döntésben. Kit válasszon, kinek adja a gyűrűt?

Gondolatban ismét felidézte unokái kedves képét.

Micsoda nyár volt! Lehunyt szeme előtt megjelentek a borzas buksik, a szétszakadt nadrágból kikandikáló felsértett térdek. A nagy tölgyfa ágára akasztott hintában még ott árválkodott egy félkarú baba, hiába várva, hogy kis gazdája meglökje a hintát. Majd a következő iskolai szünetbe, amikor megint élet költözik a házba. Talán maga sem tudta, de arcán a szája szegletében bujkáló mosoly szinte megfiatalította. Az emlékek láncát egyre erősödő zúgás szakította meg.

A távoli sziklák között feltűnt egy növekvő fekete pont. A suttogó szurdok halkan utánozta a rotorok zaját. Egyre közeledett a hatalmas szitakötő. Nem állt meg a leszálló pályánál, hanem szinte rárepült a faházra.

A nagyi szeme elé emelte a kezét és megigazította a mesterséges szél által szétzilált ősz haját.

Ole Conway érkezett a természetvédelmi hivatal gépén. A ház mögötti füves mezőn tette a földre a helikoptert. Félretolta a kabintetőt és kikászálódott.

- Csókolom Nagyi. Elnézést a leszállásért, de sietek. Vendégeket várunk Margarettel. A bátyám telefonált, hogy a családjával együtt meglátogat minket. Két éve nem dugták ide az orrukat, mi bezzeg, .. á, de nem ezért jöttem. Hoztam egy kis meglepetést. - hadarta egy szuszra.

- Csak nem Alen küldött megint valamit? - csillant fel a nagyi szeme.

- Nem, nem. Ez egészen más - a helikopter felé fordult.

- Joe megérkeztünk. Szállj ki.

A gépből alacsony robot lépett ki. Testét szintetikus műanyagból alakították ki. Úgy nézett ki, mint egy nagyáruház próbababája. A nagyi meghökkenve meredt rá.

- Mi ez fiam?

- Egy kis segítség a ház körül.

- Ole, ez tévedés.

- Nem, nem az. A területi szociális gondozó küldte ezt a robotot a nagyinak.

- Akkor is tévedés. Én nem kértem ezt az izét és hála az égnek, még nem szorulok segítségre.

Ole hatalmas termetével furcsán festett a kis öregasszony előtt, a kényelmetlen szerepben.

- Egyedül tetszik lenni és sem én, sem a gyerekek nem tudunk olyan gyakran erre járni, mint szeretnénk. Elkél még egy kéz a ház körül. Ez a legújabb típus.

- Ole, értsd meg, nem vagyok robotellenes, de az életemet szeretném a magam módján leélni, és a hátralevő időben nincs szükségem ilyen természetellenes kreatúrára.

- Nagyon sajnálom, de itt kell hagynom, nagyi. A lelkemre kötötték, hogy vagy marad a robot, vagy a nagyit kell átköltöztetni olyan helyre, ahol megoldott az ellátása, és szükség esetén a gondozása. Remélem az utóbbi még sokáig nem lesz aktuális.

- Firkászok. Lenne szívük elcipelni egy öregasszonyt. Nem, nem megyek. Nem hagyom itt Jeff sírját. Különben is, itt a mobiltelefon. Ha segítség kell, akkor felveszem, és szólok. Az miért nem elég?

- Még egyszer sem tetszett használni. Talán nem is működik.

- Akkor is megkérdezhettetek volna, fiam.

- Lett volna eredménye? Tessék elhinni Nagyi, hogy nem én döntöttem így. De igazuk van, és ezt a nagyinak is meg kell érteni. Szükség van valakire a ház körül. Meg tetszik látni, hozzá lehet szokni. Joe modern típus. Nem olyan élettelen fémhalmaz, mint a mi Billünk.

- Mit kezdjek én ezzel az izével? Hol kell kikapcsolni?

- Nem kell kikapcsolni, nagyi. Ő majd mindent elintéz, nagyinak nem lesz semmi dolga vele.– ránézett a karórájára. – Hú, de elment az idő! Rohanok, mert Margaret rám húzza az eget, ha kések. Tetszik ismerni.

- Maradj még egy kicsit, fiam.

- Mennem kell. Ó, mielőtt elfelejteném, a robot természetesen állandó összeköttetésben van a központtal. Bármire van szüksége a nagyinak, csak szóljon neki nyugodtan.

Ole megfordult és gyors léptekkel visszaindult a helikopter felé. Beült és feltette a sisakot. A tolóablakon keresztül búcsút intett.

 A rotorok újra mozgásba lendültek és a helikopter felemelkedett, felkavarva a lehullt faleveleket.

- Jó ég! Elfelejtettem megkínálni Ole-t süteménnyel és kávét sem adtam neki. Jasmine, Jasmine egyre feledékenyebb vagy - nézett rövidlátó szemeivel a gyorsan távolodó gép után. Integetett, a távozónak. A helikopter eltűnt a fák mögött. Jasmin nagyi leeresztette a kezét.

- Sütemény, sütemény - motyogta magában. - Még szerencse, hogy nem hoztam ki. Már biztosan megszáradt. - elindult az ajtó felé, de mielőtt belépett volna megállt és visszafordult. Szeme a robotra tévedt, aki mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol Ole hagyta.

- Ha jól értettem, Joe-nak hívnak.

- Igen asszonyom.

- Nem szeretem ezt a megszólítást. Hívjál te is nagyinak.

- Igen nagyi.

- Mindjárt más. Egészen kellemes a hangod. Hogy mit ki nem találnak ezek a fiatalok. Gyere egy kicsit közelebb, a szemem már nem a régi.

A robot engedelmeskedett, és hozzálépett.

- Fordulj meg, hadd lássalak!

A robot körbefordult.

- Adok rád valamit. Szörnyen nézel ki így pucéron. Ha már kénytelenek vagyunk elviselni egymást, legalább ne bántsuk a másik szemét.

Becsoszogott a házba és sokáig matatott. Végül fiának kopott farmerével és egy pólóval tért vissza.

- Rajta Joe. Öltözz át. Meglásd, mindjárt másként fogsz kinézni.

A robot óvatos mozdulatokkal húzta magára a ruhát.

- Isten hozott a suttogó szurdokban - mondta a nagyi.

Teltek a hetek, és Jasmine nagyi lassan hozzászokott Joe-hoz. A robot segített a ház körül, vizet hozott a forrástól, felásta a kertet, seperte a leveleket. Esténként hálás hallgatónak mutatkozott, míg a nagyi megunhatatlanul mesélt arról az időről, amikor még a városban élt.

Gyerekekről, csínytevésekről, vidám és szomorú családi eseményekről szóltak a történetek. Emlékezés a fiatalságra, férjére, Jeffre akivel hatvannégy évet húztak le jóban, rosszban, és aki egy szóval sem ellenkezett és követte őt ide, a világ végére.

- Tudod Joe, nagy üresség támadt bennem, amikor a gyerekek kiröppentek a családi fészekből. Ketten maradtunk Jeffel. Alen a Jupiter mellé egy űrállomásra ment dolgozni, Nancy egy kutatóintézetbe valahol a Csendes óceánon, a legkisebb, Robi a Fokföldön lett tanár. Bezzeg amikor még én voltam fiatal, már az is nagy szó volt, ha valaki a közeli nagyvárosba költözött.

Közel hajolt a tűzhöz és megpiszkálta a kandallóban a parazsat. Szerette a meleget. A lángok nemcsak a kunyhó belsejét varázsolták hangulatosabbá, de Joe viaszszínű arcát is barátságosabbra, emberibbre festették.

- Mindig csak várni. Te nem értheted ezt Joe. Várni az iskolai szünetekre, a gyerekekre. De a várakozásnál is rosszabb, amikor elmennek. Szörnyen magányos tud lenni az ember az emberek között. Amikor úgy éreztem, hogy megfulladok a városban, egy megmagyarázhatatlan vágy támadt bennem a természet iránt. Így kerültünk a suttogó szurdokba.

- Joe, hoznál egy kis fát a tűzre?

- Azonnal! - indult kifelé a robot.

A fészerben felvette a fűrészt és követve Ole Conway útmutatását, megfelelő hosszúra fűrészelte a fatörzseket. Pontosan annyit vágott fel, amennyit fel tudott nyalábolni.

A teáskanna fenekét nyaldosták a lángok és mire Joe meghozta a tűzifa utánpótlást, a gőz fütyülve igyekezett kitörni a kannából.

A nagyi két csészét vett ki a konyhaszekrényből, de az egyiket visszatette. Mosolyogva fordult meg.

- Látod Joe, már néha elfeledkezem arról, hogy te nem vagy hús-vér ember.

Teletöltötte a csészét és az aranyló folyadékra meredt. Egy gondolat motoszkált benne. A szeme sarkából Joe-ra nézett, aki a háromlábú széken gubbasztott az asztal mellett. Ezt már megtanulta.

Kezdetben zavaró volt, hogyha teljesítette nagyi kívánságát, akkor odament a legközelebbi falhoz, hogy ne legyen útban. Úgy állt, mint egy oszlopszent, a fejével a gerendákat súrolva. Bántotta az ember szemét az álldogáló alak. A megoldást a kisszék jelentette. Ülve egyáltalán nem tűnt olyan idegenszerűnek.

A lángok lassan elenyésztek, és csak a parázs halvány derengése nyújtott némi fényt. A nagyi feltápászkodott, és lassan odacsoszogott az ágyához. Összehajtogatta a levett ágyterítőt, és felrázta a párnáját. A megszokás vezette a kezeit, mert gondolatai máshol jártak.

Amikor a ház elcsendesedett Joe átment a szomszéd szobába feltölteni a telepeit, így nem látta, hogy nagyi még álmában is mosolyog.

 ---------------------------------

 Anett napok óta rágódott valamin. Amikor azt hitte, hogy nem figyelem, szabadjára engedte gondolatait és arcára kiült a töprengés. Ez volt az első eset, hogy Anett nem csacsogta el azonnal azt, ami a szívét nyomja.

A parti lassan kimúlt. Egyeseket az ital nyomott el, mások párosan keresték a folytatás lehetőségét. A nappaliban még szólt a zene és a fényfal keringő pasztell fényei szolgáltatták a világítást, de már senki sem táncolt. Bementem a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítsem magamat. Amikor visszatértem nem láttam Anett karcsú alakját. Az erkélyen állt, egy díszfa alatt. Úgy léptem mögé, hogy nem vett észre. Hátulról átöleltem. Alattunk harminckét emelettel a Second Avenue éjszakai forgalmának halk zúgása hallatszott. Egyre jobban lehűlt a levegő. Anett fázósan megborzongott és hozzám simult.

- Hűvös van, megfázol - ráterítettem a felsőmet - Menjünk be.

- Maradjunk egy kicsit - hozzám bújt és átölelt.

Fél éve ismerkedtünk meg és az első perctől éreztem, hogy ő az, akire vártam. Hogy mi fogott meg benne? Nem tudom. A szeme, a mozgása, a lénye, teljesen mindegy.

Egy hónapja a Centrál Parkban séta közben megkértem a kezét, de Anett azt felelte, hogy várjunk még. Hogy mire, azt sajnos nem tette hozzá. Talán most elárulja - gondoltam.

- Mi bánt Anett? - kérdeztem.

Fejét vállamba fúrta és felsóhajtott.

- Szeretnélek bemutatni a nagyinak - meglepődtem. Ekkora probléma lehet valakinek egy őse? Szüleit ismertem, de nagyszülőkről soha nem tett említést.

- Semmi akadálya. A hétvége megfelel?

- Tökéletesen - megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki túljutott egy nehéz elhatározáson.

- Pénteken nyolchúszkor indul az interkontinentális járat. Délre ott lehetünk - szerencsére miután betáblázta a hétvégét elfeledkezett minden másról és újra a megszokott Anett karjai fonódtak rám.

 ---------------------------------

 Az út eseménytelenül telt el. Harlemontban, a repülőtéren béreltünk helikoptert. Még soha nem utaztam ilyen kicsi lélekvesztőben. A pilóta, egy helyi fiú mellett ültem, aki a rotorok zúgását átkiabálva igyekezett megmutatni a környék nevezetességeit. Anett a hátsó ülésen két sportszatyor társaságában kucorgott, míg én a másodpilóta helyét foglaltam el. Hiába ajánlottam fel, hogy üljön előre, ragaszkodott a hátsó üléshez..

Az erdész házánál szálltunk le a helikopterrel.

Kisegítettem Anettet, és kezembe kaptam a kis utazóbőröndömet Anett sporttáskájával. Ő még behajolt, az első ajtón, hogy megbeszélje a pilótával, hogy mikor jöjjön vissza értünk, majd lehajtott fejjel kiszaladt a rotorok alól.

A helikopter felszállt.

- Nézd, Ole bácsi! – kiáltott fel, amikor megkerültük a házat.

A ház előtti lehántott kérgű farönkön, mint kiszáradt ág ült egy aggastyán. Kortalan napégette bőre fakéreghez hasonlított. Arca mozdulatlan maradt, csak a szeme csillant fel, amikor meglátott bennünket.

Anett letérdelt mellé és megfogta inas, összeaszott kezét. Sokáig nem szóltak, csak a szemük beszélt. Majd, mint mély kútból, szavak törtek fel az öreg melléből.

- Örülök, hogy láthatlak Anett. Nemsokára távozom, érzem a hideget a csontjaimban - elhallgatott.

Elnézett Anett válla felett, majd rekedten folytatta szavait.

- A gyerekeidet már az unokáim fogják kísérgetni az erdőn - halkan beszélt, mint a szél a fák között. Aztán elhallgatott és rám nézett. - A nagyihoz jöttetek?

- Igen, Ole bácsi.

- Akkor komoly az ügy. Feje előrebillent, a világ újra megszűnt számára. Hosszú útra készülődött.

- Minden jót Ole bácsi - lehelte a kezeire a búcsúcsókot Anett és felemelkedett.

 A házból előjött az erdész menye és kedvesen marasztalt bennünket, de Anett már menni akart.

Elnyelt bennünket az erdő. A fák között a vöröses, kiszáradt talajú ösvényen lépdeltünk. Két oldalt a bokrok egészen az út széléig húzódtak le, néhány ág elénk tolakodott. Megváltozott a világ körülöttem. Mintha egy idegen bolygóra pottyantam volna.

Anett végigvezetett birodalmán, ahol megállt az idő és rohanó világunkban csendes szigetként maradt meg a háborítatlan természet.

Mintha a múltba érkeztünk volna vissza. Az ösvény sok helyen alig látszott. Az út leereszkedett egy patakmederbe. A fák elmaradoztak és dominóként egymás mellett álló sziklák magasodtak felénk.

- Ezek a suttogó kövek - magyarázta Anett. - Róluk kapta a nevet a szurdok.

Egy helyen a patakmeder kiszélesedett és egy kis, sziklába vájt medencét alkotott.

- Fordulj el, kicsit megmártózok a vízben! - kérte Anett.

Anett egyes számot használt, pedig én is szívesen ledobtam volna az átizzadt ruhámat, hogy pacskoljak vele.

- Csak nem vagy újabban szégyenlős? - kérdeztem, de azért elfordultam és érdeklődve szemléltem egy szitakötőt, amit eddig csak képről ismertem.

Hátam mögött sziszegés hallatszott, úgy látszik a víz hidegebb, mint gondoltam. Elsétáltam a sziklák mögé és leültem az árnyékba egy kidőlt fatörzsre, hátamat az egyik vastag ághoz támasztva. Bő negyedóra múlva feltűnt Anett. Megállt előttem és a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Felpattantam, és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam, de elhúzódott.

- Tudod, még nem mutattalak be a nagyinak - magyarázkodott.

Hát az elmúlt néhány hónapos kapcsolatunk után ez a kristálytiszta női logika lemerevített. Tegnap még együtt zuhanyoztunk, hogy a zuhanyozás utáni félóráról ne is beszéljek. Most pedig olyan szemérmes lett, hogy a világnak ezen az elhagyott pontján, ahol mérföldekre sem találni embert még egy ártatlan puszit is visszautasít, a fürdésről nem is beszélve.

Az elmúlt hónapokban számtalanszor nyílt lehetőségem arra, hogy megcsodáljam testének minden remekbe szabott részét. Semmit sem értettem és ezt ő is észrevette, mert folytatta a magyarázkodást.

- Ez nem a kinti világ. Te még nem tartozol ide. Itt más törvények uralkodnak, és ha elfáradok egyszer, én is ide szeretnék visszatérni.

Füle mögött egy szőke tincsen még csillogtak a vízcseppek. Legszívesebben helyben letepertem volna, de nem akartam megsérteni újonnan szerzett szemérmességét.

Nagyon okos képet vágtam, pedig ha lehet, még kevesebbet értettem az egészből.

Elindult és én követtem. A sziklafalak eltávolodtak egymástól és újra a növényzet uralkodott a kövek felett. Az ösvényt benőtte a fű. Régen járhattak erre. Kidőlt fa torlaszolta el az utat, és amikor átmásztunk felette, én bizony nem tudtam volna megmondani, merre folytatódik az ösvény, de Anett tévedhetetlenül húzott maga után.

Egyszer csak az én városi szemeim is felfedezték a kitaposott ösvényt. Az erdő ritkulni kezdett előttünk. Kiértünk a fák közül egy tisztásra.

Mintha gyermekkorom meséi elevenedtek volna fel. Ötven méterrel előttünk ápolt kertecske közepén megfeketedett falú faház állt magában.

Anett megszaporázta a lépteit, megszorította a kezemet, és gyorsabban vette a levegőt.

- Megérkeztünk - mondta.

- Már éppen ideje! – gondoltam, és letettem az utazóbőröndöt és a sporttáskát.

Kinyílt az ajtó és kilépett egy - felöltözött robot.

Anett hozzásietett és átölelte. Először azt hittem, hogy a hőség ártott meg neki, vagy nekem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nagyinak szólítja az androidot. Suttogva beszéltek, nem értettem őket. Szemmel láthatóan megfeledkeztek jelenlétemről.

Jobban megnéztem. Közönséges, régi típusú házirobot volt, eltekintve attól, hogy egy kopott farmert, és egy rongyos kockás inget viselt.

Mintha Anett azt mondta volna, hogy a nagyanyjával fogunk találkozni, de ez a robot mindennek nézett ki, csak nagyszülőnek nem, ráadásul férfiruhában. Egyáltalán nem illett a házhoz, a környezethez.

- Lehet, hogy rosszul hallottam és mindjárt kilép a házból az igazi nagyi? – töprengtem. Várakozóan az ajtó felé néztem, ám Anetten nem látszott, hogy más jelenlétére is számítana a roboton kívül.

- Egy kicsit lökött a drágám, adja a magasságos világűr, hogy csak ebben legyen az.

Befejeződött az üdvözlési ceremónia és felém fordultak.

- Joe nagyi, bemutatom neked Marvot, tudod, akiről beszéltem a múltkor.

Anett hozzám lépett és megfogta a kezemet. A robot a szemembe nézett, amikor megszólalt.

- Örülök, hogy találkoztunk fiam. Úgy látom, Anett jól választott - halkan beszélt és hanglejtése, kiejtése nem olyan volt, mint általában a robotoké. Nem merev, élettelen. Gesztikulált és mozdulatai emberiek voltak.

Megdöbbentem. Nyöszörögtem valamit, és úgy éreztem magamat, mint akit elvarázsoltak. A valóság mesének tűnt és a mese valóságnak.

- Ne álldogáljatok itt gyerekek. Üljetek le. Milyen utatok volt?

- Nagyon jó. Amikor leszálltunk a helikopterrel találkoztunk Ole bácsival – csacsogta felszabadultan a kedvesem. A robot, mint egy valódi nagyi sürgött forgott körülöttünk. Megterített Anett segítségével a nagy diófa alatt.

Anett megváltozott. Ilyennek még sohasem láttam. Amikor csillogó szemmel leült mellém, az android besietett a kunyhóba és a legízletesebb tyúkhúslevest hozta, amit valaha ettem. Letette a leveses tálat és visszasietett.

Észrevettem, hogy végigsimítja lágyan Anett hosszú sötét haját, mint az enyémet simította egykor a nagymamám.

Lassan feloldódtam. Ez valóban egy külön világ volt, ahol nyugalom és szeretet áradt mindenből. Eszembe jutott a Kis herceg meséje, amit anyu olvasott fel egykoron. "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Váratlanul minden a helyére került. Mindent megértettem. Anett nagymamája, hogy csökkentse az elválás fájdalmát, lényének egy részét átmentette Joe-ba. Testileg lehet, hogy eltávozott, de szerető gondoskodása itt maradt.

Másnap kimentünk az erdőszélen álló két gondozott sírhalomhoz. Virágaink a többi virág mellé kerültek.

Joe nagyi visszament a házba és mi felszabadultan csatangoltunk az erdőben. Forrásvizet ittunk és együtt lubickoltunk a patakban. Amikor az árnyékok nyúlni kezdtek, Anett megszólalt.

- Ideje visszatérni. Nagyi nagyon titokzatos volt. Tudod ő, süti a világ legfinomabb rétesét, fogadok most is azt csinált a tiszteletedre. Ne hagyjuk kihűlni.



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom