Hanagyorgyi blogja

Kergettem egykoron híú ábrándokat,

de a vonat elment, s elvitte álmomat, 

sötét nappalok, és fagyos, rideg éjek, 

nem maradt itt semmi, füstbe szöktek évek.

Mély sebből vér fakadt, megfestve az utat,

melyen együtt mentünk, mára emlék maradt,

távolból követem öregedő léted, 

fájón mar szívembe asztalon a képed.

Megfakult életem eldobtam egy este,

fáradt szívem, lelkem, megnyugvást kereste.

Jött egy csuhás alak, a kaszája pengett,

markolt napokon át, s üres kézzel elment.

Újra tudtam járni, volt kik nem feledtek,

féltve öleltek át, hisz nagyon szerettek.

Feledném a múltat, leborítom képed,

mely mint egy gyilkos tör, mély sebeket tépett.

Elmúlt minden bánat, rózsaszín köd felszállt,

édes ez a méreg, feledni kell egymást,

mindig ez a vége a csalfa életnek, 

becsületes ember kettőt nem szerethet.

JÖTTÖDRE VÁRVA

Elmorzsolt könnyek közt kereslek az éjben, 
lelkemet fürdetem szép szemed tükrében,
járod a nagy világot, vajon most hol vagy?
Jöjj, csókold le ajkamról e kínzó sóhajt.

Suhanó komor évek sivár tengerén,
forró csókod nyomán még éled a remény,
illatos párnán fürgén útra kél a vágy,
szívünkben is nyílik még szerelemvirág.

Kitakart érzelmek, perzselő szenvedély, 
felszálló sóhaj a boldogság kék egén,
testedhez érve megtörik ujjam hegyén,
a buja éjszakába nyúló néma fény.

Visítva érkezett a zord, hideg tél,

Megfáradt testben szemet szúr az emlék,
Didergő fák alatt szürke kispad lennék,
Állnék a tó partján, sodorna az élet,
Szép szerelmem ragyogd be elmémet. 

Megélt utak margójára