Nyilt levél Domján Editnek

Drága Edóm!

 

 

Mint mostanában elég sokszor, most se tudok aludni. Kattogok. Keresem az okokat hogy miért jutottunk idáig. Már nem azért hogy reméljek bármit is veled kapcsolatban, hiszen annyi sebet ejtettünk egymáson az elmúlt jó pár napban, hogy azokon már kötést kár volna cserélni. De ott van a jövő, ahol mindezt amit alant majd leírok, kamatoztathatjuk következő epizódunkban, akár külön-külön.
Úgy gondolom nem az már a lényeg ki mit, illetve mit nem csinált. Más volt itt a baj. Emlékszem anno kifejtetted nekem milyen jó hogy sohasem veszekszünk. Így volt. Asszem kilenc hónap után jött az első, ami végül is nem is volt olyan nagy, mert simán benyeltem akkor még. Ez a 2009-es társas rendezvény volt. Akkor még nem zaklatott fel az ami volt. Elbírtam. Elég sokáig.  Te is elbírtad elég sokáig. Szóval a lényeg az energia. Mondtad elszívom. Mondtam nem. Mégse volt. Rájöttem miért. Egyszerűen elfogyott. Mind a ketten más dolgokat helyeztünk előtérbe mint  saját magánéletünk. Neked ott volt az iskola. Azon belül az ünnepségek tömkelege, az őrült diákok tanítása vagy épp mása (nevelése). Aztán jött az egyesület, az irodalmi portálon való moderálás, a hétvégi mulatozások, írás, később festészet, az anyaszerep, a feleségszerep, a hétköznapokra való hangolódás szerepe. Nem maradt már energia arra hogy toleráld hibáimat. Nekem ott volt az írás, a két egyesület, a gyermekem hiánya, a tivornya, a vállalkozás, az adósság régről, az apaszerep kétféleképpen megélve, apám haldoklása majd halála, a túlzott közvetlenségem, a túlzott segítőkészségem, az örök vasárnap keresése. Nem maradt energiám arra hogy figyeljek rád. Az apró jelekre. Már nem maradt erőm tolerálni téged. Egymás mellett haltunk meg örülve egymás sikerének. Talán leszünk mindketten annyira bátrak hogy szembenézzünk ezzel a ténnyel és korábban említett epizódunkban kamatoztathatjuk eme kínnal és egyben gyönyörrel szerzett tudást.

 

 

Szeretettel feléd, Zoltán