Gengsty blogja

Gengsty•  2010. március 30. 17:05

Szabad rabok

Sas vagyok,

Kiterjesztett szárnyú, büszke madár.

Enyém a borús ég, enyém a napfény.

Enyém a szél, enyém a zuhanás.

Enyém a nyár, de enyém a tél is.

Enyém az eső és enyém a vihar.

S enyém vagy Te, legnagyobb kincs,

De Én sose leszek a tiéd.

 

Oroszlán vagy,

Bozontos sörényű, bátor király.

Tiéd a puszta, tiéd a rengeteg.

Tiéd a szárazság, tiéd a víz.

Tiéd a végtelen és tiéd az idő.

Tiéd a nap és tiéd felhő.

S tiéd vagyok én is,

De te sose leszel enyém.

 

Gengsty•  2010. február 2. 19:36

Ötperc?

Zöld narancsok
Őrült békái
Deriválnak
Derűsen
.
.
.
De képtelenek
Hát inkább hagyják
Szöszmöszt
gyűjtenek lelkesen
Az megy nekik
BREKK-BUMM

 -------------------------------

Purgatóriumban
polarizált almapüré
Popcornként pattogott.
Megették!

--------------------------------

Kútba pottyant
Kopasz tevék
Siránkoznak,
Mert púpjuk piros.
Lefestenék, ha
Fényfolt száguldana
Agyuk rejtett zugába.
Sötétségük gátolja
Receptoraik akciós potenciálját.
Nem látnak
Szegény kopasz tevék!

--------------------------------- 

Ó, kastélyt romba döntő aranyerek!
Fussatok, ha bálnát láttok!
Ő is fut utánatok.

Drága, aranyeret üldöző bálna!
Váradban vandálkodtak az idióták,
Vandáld meg te is őket.

Édes otthonunk!
Hogy lettél dicső kastélyból diliház?
Hmmmmm?

 

(Néha jól esik kiírni magamból azt is, aminek valószínűleg csak én látom értelmét. :) Vagy már én se... :P )

Gengsty•  2009. június 28. 21:01

Mona Lisa mosolya

Ó, Mona Lisa, mosolyogj rám!
Tanítsd meg titkos boldogságod,
Hogy nevethessen újra a szám!
 
Meséld el nekem azt a titkot,
hogy bírod, derűs mosolyoddal
Tűrni minden bókot és szitkot!
 
Csak úgy lógsz a falon mozdulatlanul,
Lesed az izgatott látogatókat,
S úgy teszel, ki már mindent tud, s nem tanul.
 
Eltűnt dús pillád és a szemöldököd,
Soha senkit nem ismertél, nem szerettél,
Hát mondd, miben leled oly nagy örömöd!

 

(Csak egy olyan "csak úgy" vers. :) Remélem azért tetszik :P )

Gengsty•  2009. június 20. 12:58

A kirekesztett

 Keserves lassúsággal nyitottam ki a szemem, mintha attól félnék, hogy álmaimat is ellophatnák. Vagy talán csak szerettem volna elbújni az igazságtalan valóság elöl... Talán szánnivaló, és gyáva dolog, de már rég túl voltam azon a szakaszon, hogy ezt szégyeljem. Legalább már saját érzéseim miatt megérdemlem azokat a gyűlölettel, vagy szánalommal teljes tekinteteket, amit nap mint nap el kell viselnem az utcán üldögélve. Mennyivel jobb hinni, hogy tényleg én vagyok az oka ennek, mint tudni, hogy egyszerűen képtelen voltam megvédeni magam a társadalommal szemben, ami tönkretett.
 Mintha csak a résnyire nyitott szemhéjaim között beszivárgó mesterséges fény okozta volna, de újra tudatosult bennem helyzetem: itt élek az utcán, nincs senkim, és még azt sem érdemlem meg, hogy sorstársaim maguk közé fogadjanak...
 Lassan felültem az apró kis autóroncsban, amit pár napja "otthonomnak" nevezhettem - bár ki tudja meddig. Először fagyos kezeimet kicsomagoltam, majd a szakadt rongyot, amivel a fagyhaláltól óvom magam éjszakánként, nagyon óvatosan kezdtem lefejtegetni lábamról. Lila, üszkösödő lábfejem nem volt valami szép látvány, de még messze nem érte utol a fájdalmat, ami már hetek óta gyötört. Tudtam, hogy gyenge vagyok, hogy nem utcai életre teremtettek és nem fogom sokáig bírni, de képtelen voltam segítséget kérni. Nem is próbáltam. Bevallom, talán már csak azt vártam, hogy elmúljon az élet...de ahhoz is gyáva voltam, hogy önmagam hozzam el ezt. Szóval nem tettem semmit, csak figyeltem, ahogy napról-napra egyre közelebb kerülök a halálhoz.
 Legvastagabb rongyommal betekertem beteg lábamat, míg a többit egy batyuba csomózva kilöktem a járgányból. Nehézkesen én is kimásztam utána, majd mindent a hátamra fogva rátámaszkodtam a mankóként használt kopasztott faágamra és lassan kibicegtem az útmenti lámpák fényáradatába. A sötétség bizalmasan takart minden házat, minden bódét, de még a kukákat is előlem...na persze, nem csak az emberek nem bíznak a magamfajtákban. De azt még ilyen helyzetben is meg tudtam állapítani, hogy a kisváros fölött bizony nem túl barátságos felhők gyülekeznek. Bár talán csak én féltem az ígért csapadék elöl, hisz a legtöbb ember szereti a havas karácsonyokat...
 - Tényleg, hány nap van karácsonyig? - kérdeztem magam elé morogva, és a főtér felé vettem az irányt, hogy ezt a kérdést feltehessem a nagy órának is.
Rendben, talán régi életemben én is ferdén néztem volna a csövesre, aki a tereken álló műtárgyakkal beszélget, de akkor még én sem gondoltam volna, mennyire kétségbeesett lehet, akinek már értő emberi lény se kell a társasághoz. Vagyis miket beszélek! Dehogynem kellett nekem az ember! Jobban, mint a kenyér, de ételt könnyebben szereztem, mint barátot...vagy egyáltalán valakit, aki hajlandó meghallgatni. A legtöbb ember csak zavartan lesütött szemekkel elmegy mellettem, és úgy tesz, mint aki észre se vett, vagy esetleg odavet elém egy százast, mintha azzal minden problémám megoldódna. Pedig a pénzénél sokkal többet érne pár kedves, biztató szó, egy mosoly...de azt nem kapok. Csak sajnálkozó, szánakozó arcokat, ami egyáltalán nem jelent többet, mint az aki felém köp és "Mocskos koldus" szavakkal illet. Akkor már inkább a köztéri óra!
 - Huszonnégy - sóhajtottam, és figyeltem ahogy a nagymutató lassan a hetes szám felé kúszik.
Szóval ma lesz szenteste. Rongyokból álló málhám kiterítettem egy könyvesbolt fala mellett és lábamat kímélve óvatosan leereszkedtem, és felkészültem, hogy egész napomat itt töltsem. A koránkelők már most fel-alá rohangáltak, talán remélték, hogy nem késő most ajándékot keresni, vagy talán csak buszra, vonatra siettek, hogy ők is szűk kis családi körben ünnepelhessenek. Mert várja őket otthon valaki, nélküle nem lenne teljes a karácsony...és ha nem is szívesen látott vendég, legalább megtűrik valahol...legalább nem kell egyedül töltenie ezt a szent ünnepet.
 Az utcán töltött idő alatt lassan hozzászoktam mostoha sorsomhoz, most mégis éreztem, ahogy egy könnycsepp gyűlik szemem sarkában. Gyorsan letöröltem, mielőtt bárki is megláthatta volna...de az emlékeket törölni így nehéz...mert valaha engem is vártak, valaha nekem is a legnagyobb gondom az volt, hogy még nem vettem ajándékot. És mikor hosszas keresgélés után megtaláltam és hazavittem az igazi fenyőnket, csendben lopóztam be az ajtón, lányom fel ne ébredjen...még hitt a Jézuskában, még hitt az angyalokban...és én is hittem, hogy ez örökké így marad. Akkor még senki sem gondolta, hogy egyszer ezen merengek egy rongyos pléden ülve a nagy téren egyedül. Már nem voltam elég gyors, a következő könnycsepp végigfutott az arcomon utat törve csapzott szakállamon következő ezer társának. Nekidőltem az épület hideg falának és figyeltem, ahogy egyre nagyobb és nagyobb pelyhekben száll alá fehér csodaként a hó, melyet valahol gyerekek pajkos játékkal és énekekkel várnak. Így tett valaha az én lányom is, miközben feleségemet átkarolva mi csak mosolyogva figyeltük őt.
 De ennek vége...engem már nem vár senki, hogy beállítsak egy hatalmas ezüstfenyővel, nem fogok senkivel hatalmas karácsonyi lakománk felett imát mondani, nem fogom látni, ahogy hosszan keresgélt ajándékomat izgatottan bontogatják... Nekem már semmi nem maradt a karácsonyból...csak az emlékeim...és egy tál gőzőlgő leves reménye a jótékonysági ebédosztáson.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom