Gegő Rebeka blogja

A magyar föld büszke népe

beleunt a sínylődésbe,

új béklyóját széjjeltépve

saját sorsát vette kézbe.

Őszre fordult már az idő,

merész tettek sarjadtak,

ősi ösztön buggyant elő,

túlerő sem lankaszthat.

Nem érti tán Kelet s Nyugat,

mi dúl a Kárpátok alatt,

miért fortyog az indulat?! –

külhonban csak közöny akadt.

Újra hamis béke honol –

Elég volt az ámítás!

Magyar ember sosem hódol,

vérében a lázongás.

Hiába az ádáz önkény,

e fojtogató galád kor,

felkelőnek nincsen törvény,

árulásért megtorol.

Retinákba égett emlék:

vértócsa és rettenet,

eltorzuló városképek,

arcokon a döbbenet.

Lobogott sok lyukas zászló,

vészjósló az "új világ".

Égig ért már a sok jajszó,

könnybe fulladtak az imák.

Golyózápor volt a hóhér,

hevert a sok névtelen holt, -

alávaló gyáva tettért

minden gyilkos meglakolt?

Űzött vadként menekülők

mentették a menthetőt, -

zord, megcsonkult életüktől

nem remélve szebb jövőt.

Az ősi hazát féltő,

elszánt hősi halottak,

hatvan éve felemelő

"sorsgyőzelmet" arattak.

Szent hitükből nem lett fétis,

csak sírkövükre jut babér.

Tán már érti nemzetünk is,

miért csordult ki annyi vér.

Nem kell honbitorló horda! –

a Jelen, - méltó küldetés.

Örökül vett szabadságban

minden magyar tettre kész?

Itt a modern rémuralom,

hitvány terror-rettenet

lehet még új forradalom;

folytatjuk a küzdelmet.

A magyar föld büszke népe

örökre vésse kőbe:

A szabadság nem csak eszme! –

ez az ősök öröksége.

Minden perc mosolyog,
ölelnek a rímek,
ma már új nap ragyog,
vidámak a színek.

Selymesen simogat
a legyűrt félelem,
egy merész pillanat
új gyümölcsöt terem.

Űzném e "holt" időt,
pörögjön kereke,
hozza az új jövőt,
perzseljen melege.

Úttalan utakon
vágyódó képzelet,
átlép a falakon,
és tehozzád siet.

                                                                                                           2012. szept. 15.

Tükröt tart a fanyar jelen,

húsba mar a sajgó lét,

fondorlatos gúnnyal üzen:

Álmod tára most a tét!

Kudarcörvény kavarog

az élet iszapmocsarán,

mikor süllyedsz, vigyorog,

hát kapálózhatsz szaporán.

Ködbe veszett minden varázs,

gyöngye végleg elgurult,

régen kialudt a parázs,

izzó fénye megfakult.

A jégbe dermedt remény,

láncra veri a holnapot,

ölelése kőkemény,

már nincsen köztes állapot.

Minden álom dohos verem,

a látszat nem a valóság.

Új gyümölcs már nem terem,

csak látomás a boldogság.

Görcsbe rándult testtel

múlik minden este,

a múlton merengek

a jövőt keresve.

Éjsötét emlékek

végzetem színpadán,

mint fojtó keservek

eltemetnek némán.

Szigetté tornyosult

a rideg valóság:

sorscsapdába szorult

a hervadt ifjúság.

Az élet vad terhe

nem kímélt sohasem,

malmának kereke

szertezúzta hitem.

Pofonok íze ég

meggyötört arcomon,

mulatva nevetgél

szétfolyó álmomon.

Enyém ez a bélyeg

nincs kiút alóla?

Én maradok végleg

az élet bohóca?

                                                                                                                                                                                                                         2012. Szept.5.

 Halvány homályt hintő,

Vörös vésztől vérző,

Fojtó, feszes fátyol,

Bút bánatba burkol.

Álmok álnok árnya,

Csend csapdába csalta.

Zord zugába zárva,

Régen rémek rabja.

Világunk vált vaddá,

Ármány áldozattá.

Lángja legyűr lassan,

Sovány sóhaj suhan…

„Lírai miniatűrök” verspályázat 2012

              Ovidiu Petca: Áldozat című festményéhez
(https://picasaweb.google.com/109822070575253233094/LiraiMiniaturok?authuser=0&authkey=Gv1sRgCNaZxOvavc_qowE&feat=directlink#6030045626543386594)