G.M.H. blog

Belekerülvén a merülésbe, ebbe az örök állapoti átszellemülésbe, nem látjátok a tiszta horizontot,  mi olykoron maga volt a pedáns hormon, hogy mutassa a bajok adtán hol találom a sorsom.

Ki kekeckedve, ki mardosgatva, ki szíve búját tiposgatva éli e merülést, kérdés, mi felgyülemlő? Sorai sokasága eme órán válhat kínná, vagy ha nem mégse, tán sose lesztek katarzistól élcben éltek.

Az idő zihál, kutat, elfog, megver, senki se menekül a percben, a harang napján mikor egykoron vörösen izzó fénybe indulunk, s habár tudatunktól olykor messze is inogunk, szívünk visszatép oda, ahol helyünk, időnk lélegeztük mindenkoron.

A tér szűkül, szavai hozzád ugatnak "űzzük!",  figyeld a percet, ne ódzkodj a perctől, ebben leled békéd itt, és ebben adódik ki léted színpada, tehát tiszteld őt, ha még el is hordana.

Már tudod mik fájó ütlegelőid, tudod ki lehetsz bennük, és meddig csúszhatsz fel köztünk. Viszont mit a perc kérdésül ád, hogy "tisztelsz e embert, szeretőt, hazát?" belemerülvén lelked sűrűjébe, önmagad mentesülésének szent tükrébe, fogadd, vedd az igét, hogy az életet másokért tedd, és így újra, és újra hiteles lészen a belemerülésed.

2021.11.27.