Demo

Árvaház

Az utcaajtót rozsda tartja zárva,
nyikorogni már nincs oka.
Görbe házon fárad a vakolat,
kapaszkodik a földcsontra,
a vályoghúsról foltokban
hajol a meszes bőr.
A Szobákban fény elől
árnyék bujkál,
porgyep nő az emlékek tárgyain.
Álmatlan ágy ásít üresen.
A padló nem görnyed.
A tükörben üres a mosdó,
párája nem takar ráncot,
nem lát bele senki
tennivaló új napot.
Foghíjas csempe csapja
szivárgó percei
rozsda sebeit itatja,
fémcsendre cseppen,
ellüktet vékony erekben.
Kintebb a konyha kék köve
elkopott mintái között
hangyának kínálja
az emlékmorzsákat.
Italfoltos abrosz alá
félig tolt szék
gazdátlan gerincén
a fehér festék
időt perget,
miközben lábai árnyékát
az asztal alá tolják
a délutáni fények.
Senki nem vár itt
több vendéget,
az utolsó sem kopogott
csak érkezett
és elhívta őt nagyapámhoz.

Piszkozat

Betűk, sorok, cikcakk kacat,
fehérre festett fekete mondat,
sorsba sorvad.
Ezer téren áttévedt téridő,
tegnapokon átlépett cipő,
papíron torpad.
Utcák után újraírt lap,
összegyűrt, eldobott nap,
ráncokon alvad.
Visszhangról vedlett ihlet,
ujjak közt kivérzett tett,
szavakon szárad.
Évből élt, révbe ért piszkozat,
sír felett szélbe szórt száz lap:
fejfára számolt nap.