Claraclara blogja

Az a pillanat, amikor itt, a blogban leírtam, amit soha és sehol máshol, meghatározó lett az életemben. 

Olyan kedvesen fogadtatok, hogy bátorságot merítettem belőletek. Be sem fogom a szám azóta sem!

 dora62

2009. december 9. 19:13

Egyetértek Sanyival! Minden csak rajtunk múlik. 
És ne aggódj, nem csak versek lehetnek nagyon értékesek.:) 
Dóri

 kormanyossanyi2009. december 1. 08:49

Kedves Clara! Úgy gondolom, mindannyiunknak számon kellene kérni önmagunktól, ha gyávák vagyunk, ha vaknak és süketnek tettetjük magunkat. Sajnos azonban ez nem így van... 
Te már megtetted az első lépéseket, és örülök, hogy ezt megosztod velünk. Kívánom, hogy érezd jól magad köztünk! Üdv.Sanyi

 Claraclara2009. november 30. 22:57

Most látom csak, hogy betolakodó vagyok nálatok. Sosem tudtam verset írni. Inkább az olvasás az én műfajom. Azt sem tudom ma még miért éppen itt, ezen a napon és a poen.hu oldalon éreztem úgy, hogy megosztom, amit nem szoktam sosem megosztani... 
Csak arra tudok gondolni, valami nagy nagy értékre bukkantam itt... 
Köszi ha elnézitek nekem a prózát és esetleg be is fogadtok.

 Claraclara

2012.07.22. 

Tudjátok, a hallgatásból, a beletörődésből, a "rajtam kívül történik minden" meghunyászkodásból kilépni akkora energiabomba, hogy megállíthatatlan folyamatokat képes elindítani.

Köszönöm nektek, hogy ma már nem hiszem azt, a kis ember csak egy porszem, nem tehet semmit...

http://www.kulturaliskreativok.eoldal.hu   A honlapom, ahol nem hallgatok

 Utóirat: A hozzászólásban találod a két linket, mert itt nem engedte belinkelni.

Hónapok óta munkál bennem, hogy nem stimmel velem valami. Lehajtom a fejem, az utcán nem nézek az emberek szemébe és beolvadok a nagy tömegbe. Bele akarok olvadni a tömegbe, hogy eltűnjek a süllyesztőben.

Én, aki a saját sorsfeladatom szerint élek kora gyerekkoromtól kezdve és mindig is kilógtam a sorból. Én, aki soha és sehova nem illettem be. A suliban is csak utólag, jóval az érettségi utáni osztálytalálkozók egyikén derült ki, hogy beillettem, csak a szarvaimat kellett letörni..., nehogy bajba kerüljek...

Persze hamar észrevettem magamon a változást, mert a tünetek eléggé egyértelműek és teljesen szokatlanok. Bárhova is indulok el a városban, mire hazaérek a nyakam elgémberedik, az arcom megmerevedik. Miután pedig becsuktam az ajtót magam mögött, hosszú percek kellenek a felengedéshez.

Mivel nem vagyok teljesen hülye, a tüneteket szinte azonnal észleltem magamon és piszkosul szenvedek tőlük. Kerülni kezdtem az embereket. Csak a legfontosabb és halaszthatatlan esetekben lépek az utcára. Még a napi bevásárlást is a átengedtem. Aránylag elég hamar rájöttem, hogy szégyellem magam. Azóta persze szünet nélkül azon töröm a fejem, vajon miért is bennem ez a szégyenérzet... mit tettem, vagy mit követtem el.

Ma bekattant egy nyári emlékkép. A 106-os buszon utaztam Pestről Budára. A végállomáson szálltunk fel többen is, köztük egy kedves, jól öltözött mama a kisfiával. A gyerek úgy 4-5 éves lehetett. A hátam mögött ültek le. Az anyuka a szinte teljesen üres buszon is az ölébe ültette és magához ölelte a gyereket. Meg is jegyeztem magamban, hogy nagyon helyes. Annak a kisfiúnak az anyai szeretetet, az anya melegségét mindenkor és bárhol is legyenek, éreznie kell. Jóleső érzés volt a hátamban érezni azt a meghittséget ami ebből a néma jelenetből áradt felém. Aztán szavakat hallottam hátulról és önkéntelenül is odafigyeltem. A hátam mögött ez a párbeszéd zajlott le:

- Anya, éhes vagyok.

- Kisfiam, most nem tudok neked enni adni.

- Ne sírj, mama! Nem baj. Majd holnap eszünk.

Egyetlen szót sem vettem el belőle és egyetlen szót sem tettem hozzá. Ez a párbeszéd az azóta eltelt hónapok alatt valószínűleg beleégett a lelkembe.

Mélyen eltemettem, elzártam. Soha egyetlen szóval sem említettem senkinek. De mára, 2009 november 30.ra, szétrágta a lelkem.

Sosem írtam még személyes témájú blogot. Ma is csak azért jöttem az oldalra, hogy elvigyem  matasicsi néhány versét. Miközben itt olvasgattam, beugrott az a nyári emlékkép. Egyre élesebbé vált előttem és egyetlen másodperc alatt elöntött a hőség. A szégyentől kipirult az arcom és úgy éreztem, tennem kell valamit... El kell mondanom. Szégyellje magát az, aki tett vagy éppen nem tett valamit amire felhatalmazták az emberek... Szólaljon meg az ő lelkiismerete, ne engem gyötörjön a bűntudat azért, mert élek, mert ratkogyereknek születtem, mert miattam nyomorog a társadalom, mert hamarosan nyugdíjkorba érek és az akkori aktívkeresőknek kell majd eltartaniuk engem...

Így jöttek a szavak a fejembe. Ez a sehova sem vezető gondolatmenet döbbentett rá, hogy változnom kell...

Ha már a nyáron kinyitottam a fülem, vállalnom kell a következményeit! Addig nem járhatok ismét emelt fővel az utcán ameddig vaknak, süketnek és némának tettetem magam, mert nekem így egyszerűbb, így kényelmesebb és különben is, nem én tehetek a dolgokról...

Hirtelen elhatározás volt. Így indítom útjára ezt a blogot...

Valószínűleg azért, hogy számon tudjam kérni magamtól ha gyáva vagyok, ha meghunyászkodom, ha nem mondom ki... ha nem akarok kiegyenesedni...