Szabadság

A Harley-Davidson könnyedén suhant a kanyargós erdei úton, motorja úgy dorombolt, mint egy elégedett macska. Egy közel százkilós macska… A nyergében ülő, lassan az ötvenhez közelítő férfi is majdnem volt annyi. Kopott farmerje felett már kissé megereszkedett has domborodott, amit sem a ráhúzott pulóver, sem a viseltes bőrdzseki nem tudott eltakarni. Bár a „gazdája” igazából nem is akarta titkolni. Úgy érezte ez hozzá tartozik az országúti motoros image-hez. 

Épp ezért lazán fogta a kormányt és hátradőlt, álmos pillantása hol az utat, hol a szinte összefüggő növény falat pásztázta. Egy szimpla folytonossági hiánynál többet keresett, egy mellékutat, egy ösvényt, esetleg egy vadcsapást, bármit, ami arra utalhat, hogy a közelben emberi szálláshely vagy legalább egy pihenésre alkalmas hely van. 

Már hatodik napja volt úton, több mint huszonnégy órája hogy a második országhatárt is maga mögött hagyta, és ma reggel is hajnalban indult. A sietve bekapott, kérésére hagymával és szalonnával együtt sütött rántottára már nem is emlékezett a gyomra, a benzinkútnál pedig, ahol tankolt, nem talált kedvére valót. Az előre csomagolt szendvicsek nem nyerték el a bizalmát, inkább vett vagy egy tucat müzli szeletet meg négy pohár joghurtot. Most még mindegyik ott lapul mögötte, a hátsó ülésre szíjazott táskában, ha más nem lesz, ezt fogja ebédelni, bár ez messze nem elegendő egy ekkora embernek, mint ő. Pláne, ha még motorozik is, hiszen egy ekkora dög gépet megtartani nem kis fizikai munka. 

De ő szerette. Élvezte a szabadságot, amit az út és az utazás nyújtott. Úgy érezte, ennyi jár neki az egész évi irodai munka után. Itt végre egyedül lehetett, azzal és akkor váltott szót, akivel, és amikor akart. Lehet, hogy a motor folyton a fülébe duruzsolt, de mennyire más volt ez, mint az állandó utcazaj, meg a billentyűzetek monoton kopogása, meg-megszakítva a különböző hangokon felcsörrenő telefonokkal! Az első megnyugtatta, a másik idegesítette. Ezért évente egyszer előszedte a motorját, felpattant rá és nekivágott a világnak. Sosem tervezte el, hogy merre fog menni, ment amerre a szíve és az út vitte. 

Még ha az egy kis vékony aszfaltcsík is volt, amire ma délelőtt lekanyarodott a sztrádáról. Csak azért sem fogja megbánni, előbb-utóbb adódik valami…

A következő kanyar után felbukkanó barna tömeg hirtelen fékezésre kényszerítette. Az eddig békésen az út menti bokrokat legelésző őz riadtan pillantott fel rá. Gidája teljes pánikban kukucskált mögüle. 

A motoros az első ijedtség elmúltával rácsapott a dudára. A szokatlan és veszettül hangos zajra a fiatalabb állat megugrott és berohant a sűrűbe, az anyja azonban maradt. Tekintetén látszott, hogy fél, de kész küzdeni. A férfinak azonban esze ágában sem volt kötözködni vele, csak tovább akart menni. Felbőgette a motort egyszer, kétszer… és többször nem kellett. Ezt már a suta sem bírta, ő is menekülőre fogta. 

A férfi elengedte a kormányt. Levette kötött sapkáját, előszedett egy zsebkendőt a dzseki zsebéből és megtörölte vele a homlokát. Nagyot fújt, elrakta a kendőt, aztán visszaigazgatta rövidre nyírt barna hajára a sapkát. Csizmás lába már a gázon volt, amikor eszébe jutott valami. Az őzek! A nagyobbik még csak-csak átugorja a bokrokat, de a kicsi…! Annak út kell, valami csapás…

Lépésben indult el, folyton a bozótos alját lesve, és pár méter után meg is találta. Körülbelül fél méter széles nyiladék, ha nem áll meg az őzek miatt, észre sem veszi. Ahogy leszállt és alaposabban szemügyre vette a pata nyomok mellett még keréknyomokat is látott. Nem motorét, ahhoz keskeny volt, inkább bicikliét. Elmosolyodott. Ez kell neki! Ahol bicikli van, ott ember is akad, és ahol ember van, nos… ott talán szívesen látnak egy fáradt vándort.

Visszaült a Harley-ra és kecses ívben rákanyarodott a kicsiny útra. 

Hangosan csapódott a sütő ajtaja. Az idősödő, őszülő hajú nő halkan bosszankodott, mialatt megigazította kezén a kissé rongyos konyhai kesztyűt. Amikor bemennek a közeli kis városba vásárolni, mindig elfelejt újat venni, megfoltozni pedig nem érdemes, a bélelt részt, a lényeget, úgysem tudja pótolni. 

 Újra, most már óvatosabban nyitotta az ajtót. Rögtön megcsapta a sülő sütemény illata. Egy pillantással azt is felmérte, hogy a bukták szépen megkeltek, ahogy kell, aztán csukta is be a sütőt. Ez kb. félóra, aztán jöhet a rétes. A vékony lapok közé töltött meggyes-mákos töltelékkel. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a férje - isten nyugtassa szegényt! - mennyire megdöbbent annak idején az első túrós meg mákos süteményeken, amit elébe tett. Aztán megszerette, mint ahogy a menyei és a vejei is. 

Az otthon íze! Ahogy a legkisebb unokája mondta… És nem vette észre – de istenem! miért is vette volna? – hogy a mamában ez a mondat sajgó emlékeket idéz. És hogy a mama inkább visszanyelte a könnyeit és nyújtotta tovább a tésztát, ahogyan a saját mamájától, és fájóan rövid együttes életük során, az édesanyjától látta. 

Mert ez az élet, az élete, a másokról való gondoskodás. Mindig is ez volt. Még amikor éltek a szülei, meg a többiek szülei, akkor is. Mert az egész vándorúton, amíg idáig eljutottak rá, a legidősebb lányra lettek bízva a három család gyerekei. Ő csitította a már járni tudó kicsiket, hogy csendben legyenek a teherautó platóján, ő fogta a kezüket, amíg átjutottak a határon, mert a felnőttek a csomagokat cipelték, és a túlsó oldalon, a táborban, gondoskodott róluk, mialatt a többiek papírok meg pénz után futkostak.

Aztán… aztán újra útnak eredtek. Vonattal, busszal, gyalog, egy újabb idegen országba és végül… nem volt tovább. Eljutottak ebbe a kis völgybe, az itt élő család befogadta őket… Hogy ki miatt tört ki a ragály sosem tudták meg, de nem is számított. Egyszerre lett beteg az idegen családfő és az ő nagybátyja, édesapja öccse, egyszerre, együtt ápolták őket, és együtt is temették el… és utánuk jöttek sorban a többiek… Csupán a gyerekek gyógyultak fel. 

Nem akartak elmenni. Egyikük sem. Csak néztek rá, reménykedve, mind a nyolcan, és ő felvállalta mindjüket. Alig volt tizenhét, de többnek nézett ki, ráadásul hasonlított anyja húgára, aki szintén „elment”, és ezt ki is használta. Nagykorúnak mondta magát, hetekig, hónapokig rettegett, hogy kiderül a hazugsága, hiszen a személyi papír nem a sajátja volt, de senki nem jött rá, így maradhatott a gyerekekkel. 

Keserves volt. Amíg a többi lány pusmogott, fiúzott, addig ő végezte a házi és ház körüli munkákat. Persze, segített mindenki, másképp nem is bírta volna. A fiúk fát vágtak és ástak, gondozták az állatokat és a gyümölcsöst; a lányok főztek, mostak, vasaltak, kertészkedtek. Mire huszonöt lett már sok terhet levettek a válláról, de épp addigra az elsők kezdtek elkerülni a háztól, hogy tanulhassanak. Ebből nem engedett. Ha már ő nem tanulhatott legalább a testvéreinek - mert mindegyiket annak érezte - megadadhasson a lehetőség. Éltek is vele! Büszkén feszített a diplomaosztókon. 

A legelsőn ismerte meg a férfit, aki a férje lett. Állatorvos volt és cseppet sem bánta, hogy egy lány kedvéért a katedrát saját praxisra cserélje. Sőt! Boldog volt, hogy újra gyógyíthat és még segédje is akad, frissen végzett sógora személyében. 

Jól megvoltak. Komolyabb összetűzésre sosem került sor közöttük. A közeli falvak hamar befogadták a városból jött doktort, nagyrészt annak köszönhetően, hogy jól ismerték a családot, ahova nősült. Kettesben már könnyebb volt. Aztán megszülettek a saját gyerekeik, majd visszaköltözött az egyik testvér, házat építve magának és a családjának és mostanra… ahogy kinéz az ablakon három másik házat lát. Az egyik a húgáé, a másik a legidősebb fiáé, a harmadik egy fogadott testvéréé. 

Valóságos kis település!

Egy összetartó kis közösség, ahol mindenkinek meg van a dolga, még ha az egyik lányunoka most éppen a kút mellett üldögélve a cirmossal is játszik. Hiszen kölyök még az a macska, meg kell tanulnia, hogyan kell az emberrel bánni… ez is feladat és épp egy kicsi lányhoz illő… De mi ez? Miért ugranak fel mindketten?

Aztán meglátta és nagyot dobbant a szíve… 

Egy motor gördült be az udvarba, olyan, amilyet az amerikai filmekben látni. De ez nem amerikai volt. Még csak nem is ez országbeli. A rendszám… Istenem, a rendszám és mellette a betű…! Nagy ég! Ez Otthonról jött…!

Meglátta a kislányt, amint befordult a kapun, de szándékosan nem nézett felé. Nem akarta megijeszteni. Előbb komótosan leállította a gépet, aztán kitámasztotta, csak ezek után szállt le a nyeregből. A slusszkulcsot a helyén hagyta, a sapkát viszont a dzseki zsebébe gyűrte. Vetett egy pillantást a kezeire, rosszallón fejet csóvált és a kúthoz ment.

Csak ekkor pillantott a gyerekre, aki közben felugrott ültéből és talán kissé túl szorosan ölelte magához a kiscicáját, mert az állatka halkan panaszkodott. A kislány gépiesen megsimogatta, de közben riadt szemekkel meredt az idegenre.

A férfi meg tudta érteni. Egy ilyen falusi csemetének szokatlan lehet egy ekkora motor, meg egy bőrdzsekis „bácsi”. Bizalomgerjesztőn rámosolygott, majd töredékes nyelvtudásával megszólalt:

- Helló! Én mosni enyém kéz – tartotta maga elé valóban kissé maszatos kezét, mialatt közelebb lépett a kúthoz, - és szeretni kérni kicsi enni, ha van. Nem félni – tette hozzá látva, hogy a gyerek elhátrál előle.

Aztán minden olyan gyorsan történt. A kislány még egy lépést tett hátra, de megbotlott a saját lábában. Elvesztette az egyensúlyát, ami miatt megszorította a macskát, az pedig hogy szabaduljon bele karmolt a karjába. Kis gazdija felsikoltott, eldobta őt, majd egy pillantást vetve a véres csíkra sarkon fordult és valamilyen alig érthető tájszólásban kiabálva elrohant az egyik ház felé.

A motoros döbbenten állt. Ezt jól elszúrta! Na, mindegy! Ha már itt van, legalább tényleg megmossa a kezét. 

A káván vízzel teli vödör állt, öntött belőle a kút melletti, fából készült vályú félébe. Nem csak a kezét, az arcát is megmosta, aztán a zsebkendőjével megtörölközött. Éppen végzett, amikor a házból, ahova a kislány szaladt, egy fiatal nő került elő. Mosás közben zavarhatták meg, mert forró víztől kipirosodott karjain fel volt tűrve pólóruhája ujja, haját fehér kendő fogta le. Kislánya a háta mögött somfordált. 

Ahogy közelebb értek a nő beszélni kezdett, de ugyanabban a fura tájszólásban, mint a gyerek. A férfi jó ha minden harmadik szavát értette. Annyit azért kivett belőle, hogy megkérdezte: kicsoda ő és mit szeretne? És megérezte azt a cseppnyi tartózkodást, ami természetes minden anyánál egy vadidegen láttán.

Sajnálta, hogy nem tud szabatosan válaszolni, és hogy a nyelvi nehézségek még nehezebbé teszik a megértést. De megpróbálta.

- Én utazni. Motorral – mutatott a Harley-re, - minden év, egyszer, neki a világnak. Indulni korán, nagyon korán. Benzinkút nincs… ööö… étel, nincs jó étel… csak – jutott eszébe a sok müzli szelet, és odamenve a motoron levő csomaghoz, kivett belőle egyet. – Csak ilyen… - és feléjük nyújtotta.

A fiatalasszony arcán mosoly suhant át. Elvette az édességet, odaadta a kislánynak, majd visszafordult vendégéhez.

- És most éhes. 

Nem is kérdés volt, hanem megállapítás, amire a férfi rábólintott. Ezt legalább értette. Ahogy a következőt is:

- Akkor jöjjön. Édesanyám… - folytatta a nő, de mondandója újra elcsúszott a saját dialektusa felé, annyit hámozott ki belőle, hogy ahol többnek jut, ott jut még egynek, és erre a motoros újra csak helyeselni tudott.

Az asszony elveszetten toporgott az ablaknál, mialatt a jelenetet figyelte menye, unokája és az idegen között. Nem tudta, hogy kimenjen-e vagy sem. A legszívesebben szinte rohant volna, hiszen annyi mindent szeretett volna megtudni a motorostól… de nem pusztán a jelen érdekelte, nem csupán egy idősödő nő kíváncsisága kínozta, hanem az egykori bakfisé is. Akinek oly sok mindent kellett hirtelen otthagynia, és aki most meg akarta kérdezni, hogy meg van-e még a mozi a külvárosi lakótelep parkjával szemközt, működik-e még a cukrászda a belvárosi szálloda aljában… és a Szigeten, a költő öreg tölgye, aminek kérgébe egykor valaki az ő nevét is belevéste, áll-e még? 

Az emlékektől könnyek futották el a szemét. Oly sok éve már, de mégis… mégis…! Tudnia kell, tudni szeretné, ha már itt van a lehetőség… de ha most átmegy, akkor ezeket a kérdéseket a családja előtt kell feltennie… és az nagyon… kínos lenne. Gyengének, sebezhetőnek látszana tőle, ő, aki mindig erősnek mutatta magát, akire mindig lehetett számítani. Most sírjon mindenki szeme láttára…?

Nem! Nem fogja kimutatni, hogy mennyire fáj még mindig… És szerencsére „alibije” is van, hisz vigyázni kell a süteményekre… Mire kihűlnek vége az ebédnek, így majd a végére ér oda, vált pár szót az ismeretlennel, aki akkorra már biztos indulni készül, és akkor nem lesz ott a kísértés, hogy kiadja magát…

Az ebéden végül összesen hatan voltak, bár az asztal körül tíz szék állt és még kettő a fal mellett egy kisebb asztalkánál. Mire a nő a kislány segítségével - aki mindvégig szemmel tartotta őt - megterített, megérkezett egy fiatal és egy idősebb férfi, mindketten jól láthatóan a házakat körül vevő földekről, ezt jól mutatta az egyikük hajába akadt pár elszáradt fűszál és lábukon a még nedves, de letisztogatott csizmák. Előtte lehetett hallani, hogy a kútnál mosakszanak, így motoros meg se lepődött, hogy amint beléptek és üdvözölték családjuk tagjait, rögtön feléje fordultak.

Kezet fogott velük és kölcsönösen bemutatkoztak. Az idős férfi, akinek a neve után nem csupán a kislány, hanem a szülei is még egy bácsit is biggyesztettek, barátságosabbnak bizonyult. Az egyik szekrényből kerámia flaskát és hatos pohárkészletet vett elő. Három pohárkába töltött, majd szétosztotta a férfiak között és a már megszokott tájszólásban áldomást mondva felhajtotta italát. Fiatalabb társa követte a példát és a motoros sem akart lemaradni. Egy hajtásra kiitta a magáét. Kellemes alma ízzel közepesen erős pálinka simogatta végig a torkát. Még csettintett is hozzá, amivel enyhe derültséget keltett. 

Közben befutott egy újabb családtag is, a vendég már az előbbi férfias szertartás alatt hallotta a jókedvű biciklicsengőt, így kíváncsian várta ki érkezik. Ötven év körüli asszony lépett be, sötétszürke nadrágban - aminek jobb szárát vastag gumi fogta össze a bokánál - és kabátkában, amihez halványsárga blúzt viselt. Rövidre vágott fekete haja a homlokába hullt, kék szeme nevetve nézett az eléje siető kislányra, aki szinte kikapta a kezéből az orvosokéra emlékeztető táskát, hogy utána játékból nagyokat nyögve tegye fel egy székre. 

A család összenézett. Az asszony kérdezett valamit, az idősebb férfi rábólintott, mire a fiatal nő megrázta a fejét és félreérthetetlen mozdulattal asztalhoz invitálta a jelenlevőket.

Leültek és megkezdődött az ebéd. Jóféle, tartalmas zöldségleves, aztán omlósra sült nyúlhús következett rizzsel és párolt zöldfélékkel. Csendben ettek, jó étvággyal, bár időnként némelyik családtag az ajtó felé pillantott, mintha várnának még valakit.

A motoros is némán fogyasztotta a maga adagját, de egyre jobban furdalta az oldalát, hogy ki lehet a hiányzó és miért maradt el. 

A sült mellé bor is került, a kislány valamilyen szörpöt kapott, az ebéd végén pedig a két nő frissen főtt kávét szervírozott. Most már beindult a beszélgetés, a két férfi egymás szavába vágva ecsetelt valamit a várható termésről, a fiatalasszony bólogatott és időnként közbe kérdezett, a másik asszony pedig hozzáfűzte a maga észrevételét. 

A kislány hamar elunta magát. Összekotorta a csontokat egy tányérra és kiment vele az udvarra. A ház mögül hamarosan kutyaugatás hangzott fel, de csak pár vakkantásnyi, amennyi az ebéddel érkező gazdinak kijár.

A gyerek édesanyja egy vödörbe söpörte a többi maradékot, majd a mosogatóba rakta a kiürült edényeket. Az idősebb nő felállt, kicsit nyújtózott, a táskájához ment, kivett belőle egy noteszt, belelapozott, aztán visszatette és a többiekhez fordulva közölte, most mennie kell, de vacsorára itthon lesz, és mindent megköszönve távozott.

A fiatalabb férfi, alighanem a kislány apja, felkapta a vödröt és eltűnt vele a hátsó ajtón. Szinte ugyanekkor nyílt a másik bejárat, bejött kislány, de nem csukta be az ajtót, hanem tartotta, boldog mosollyal az arcán. 

Idős, ősz hajú nő lépett be, két karján egy jól megrakott tálat egyensúlyozott és rakott le az asztalra.

 A motoros csodálkozva szívta be a sütemények illatát. Bukta és rétes! Erre a legkevésbé sem számított!

- Látom, meglepődött – jegyzete meg az asszony a vendég anyanyelvén, amitől a férfi még jobban elámult. 

Bamba tekintetétől a nő akaratlanul is elmosolyodott, majd következő szavával az övéihez fordult:

- Magunkra hagynátok?

A koros gazda pipáját tömködve szó nélkül bólintott és távozott, majd az anyuka is kikormányozta gyerekét, aki távozóban még gyorsan leemelt egy buktát a halomról.

Kettesben maradtak.

- Vegyen nyugodtan – invitálta az asszony kedvesen a motorost, és jó példával elől járva elvett egy rétest, majd az asztalhoz leülve enni kezdte.

- Nem, köszönöm – hárította el a kínálást a férfi, - félek, nem marad a családnak…

- Ugyan… - legyintett a nő, - van még egy ilyen tállal… Na, kóstolja meg…

Ennyi unszolásnak nem lehetett ellenállni. A vendég kezébe fogott egy buktát és jó nagyot harapott bele. Cukros és enyhén citromos túró ömlött szét a szájában, és mellé a tészta…! Az élvezettől önkéntelenül is behunyta a szemét. A sütemény pillanatok alatt eltűnt.

- Akkor most egy rétest… - tolták közelebb a tálat, és ő már nyúlt is egy különösen duci darab után.

- Meggyes-mákos…? – vette szemügyre. – A meggy még hagyján, de a mákot hogy tudta elfogadtatni?

A nő megvonta a vállát.

- Nem volt könnyű. De amikor rájöttek, hogy ettől nem lesznek függők, hát megszerették. Most már Karácsonyra is kérik a mákos gubát.

Egy darabig csendben ettek és ittak, mert a férfi vendéglátójának is töltött az asztalon hagyott borból, majd eszébe jutva valami, újabb kérdést tett fel:

- Ha meg nem sértem, mióta van itt?

Az asszony töprengve hallgatott egy sort:

- Negyvenöt éve – felelte végül.

- Hű! – ámult el a férfi. Úgy hitte, csupán házasság hozta a nőt az idegen országba, de így…! – Hiszen akkor még kislány volt…

- Bakfis, de köszönöm – mosolyodott el amaz. – Akkor jöttünk el, amikor a legtöbben távoztak. És ide jutottunk…

 A motoros gyors fejszámolást végzett miközben bólogatott és kortyolt.

- Én még akkor gyerek voltam, alig emlékszem rá. Ráadásul a nagy dolgok a fővárosban zajlottak, mi pedig az egyik megyeszékhelyen laktunk. Bár apáméknál, az autóbuszgyárban is voltak rázós ügyek…

- Megyeszékhely… - kapta fel a fejét a nő, - én azt hittem, hogy fővárosi.

- Hát… most már az vagyok egy ideje. 

Az asszonyban feltámadt az egykori fiatal lány. Annak ellenére, amit ígért magának nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen:

- És a sziget? A költő tölgye? Meg a cukrászda a híd lábánál, a buszmegállóban? Megvannak még?

A férfi döbbenten nézett a könnyben úszó kék szemekbe. Megérezte a kérdések mögött rejlő érzéseket, a fájó múltat, azt hogy annak a valamikori bakfisnak nagyon nehéz lehetett eljönni. Megfogta a nő asztalon nyugvó kezét:

- Mikor volt utoljára otthon? – firtatta szelíden.

Az asszony először nem is értette őt. Otthon? Aztán rájött… és megrázta a fejét.

- Nekem itt van az otthonom – mondta könnyeivel küzdve.

- De… akkor soha…?

- Soha – ismételte újra nemet intve és egy könnycsepp elszabadulva végig gördült az arcán.

- De miért nem?

- Nézzen körül – tett egy félkört kiszabadított kezével. – Ez egy tanya, távol a város – és közben maga is elfordult kissé, tekintetével követve a mozdulatot. – Itt nincs idő másra, csak a munkára. És rám volt bízva egy rakás gyerek – visszanézett a férfira. Tenyerét lefele húzva megtörölte a szemét, sikeresen elmaszatolva némi porcukrot a szája sarkából. – A szüleink… - sóhajtotta – a felnőttek, mind meghaltak valami betegségben, hát hogyan mehettem volna el? Tönkre ment volna az életük.

A motoros megint bólintott. Igen, ezt értette. És maga sem tudta miért, de sajnálta ezt a nőt. Vagy nem is…! Nem csak őt! Hanem azt a lányt is, aki volt. Szép lehetett, nagyon szép, de hiszen még most is az, már mint a korához képest… Eljött mert jönni kellett, ott hagyta a barátait, elvesztette a szerelmét, elhozták, és közben… még valami elveszett…

- És a maga élete?

- Az enyém? – próbált az asszony mosolyogni. – Ez az, ez itt az én életem.

- Igen, persze. A folytonos munka, és semmi szabadság… - szaladt ki önkéntelenül a férfi száján, de a másik nem neheztelt érte.

- A szabadság sokféle lehet – mondta csendesen. – A magáé az, hogy motorozik.

- Egyszer egy évben, de igaza van – töltötte újra a poharát a vendég. – Nekem ez a szabadság – ábrándozott el. – Hogy suhan alattam az út, oda megyek, ahova akarok, ott állok meg ahol a kedvem tartja…

- És addig marad, amíg jól esik – fejezte be helyette a nő. – Igen, maga ezt választotta. Én pedig ezt! – Tárta szét a két kezét és felállt. 

Szokatlan szenvedély támadt fel benne, és ahogy körbe nézett szinte kiszakadtak bensőjéből a szavak:

- Mert ezt akartam. Lehetett volna másképp, de én így döntöttem. Nem kötelezett rá senki, tudom, csak… csak a szívem. Így éreztem jónak. Számítottak rám. 

- És amikor már mehetett volna, akkor sem ment. De miért? Nem volt bátorsága?

Az asszony megütközve nézett rá. Hát nem érti őt? Aztán rádöbbent, hogy ő az, aki nem érti a másikat, és amikor megvilágosodott előtte, mit is jelent a kérdés elszállt belőle a hév.

- Az is – ismerte be vonakodva mialatt visszaült az asztalhoz. – És… nem értették volna… 

- Biztos benne? – hajolt felé újra a férfi. – Hiszen szeretik…

A nő fejét csóválva dőlt hátra. Hitetlenkedve pillantott a motorosra.

- Kicsoda maga, mondja? – firtatta zaklatottan. – És mit akar tőlem?

A férfi most először bizonytalanodott el. Talán valóban túl messzire ment. És tényleg, mit is akar tőle? Egy, már másodvirágzásán is túl levő asszonytól? Újra végignézett rajta. Ezüstös, félhosszú hajkorona, szelíden csillogó, kék szemek, a bőr még alig ráncos, a dereka még mindig karcsú, a mozgásán sem érződik a kor… 

„Nem – javította ki magát, - még nincs túl mindenen, még mindig szép… és vonzó… Akkor mit is akarok tőle…?” – és szinte önkéntelenül jött a válasz:

- Elvinni innen. Csak egy kicsit…

- Maga megőrült… - kacagott fel amaz, és ahogy hátra vetette a fejét még szebbnek látszott.

A vendég azonban nem adta fel. Ami elsőre valóban őrültségnek tűnt, most hogy kimondta már nem érzete annak. Sőt! Úgy hitte, megtalálta a megoldást, hiszen lehet, vendéglátójának csakugyan erre van szüksége. 

- Nem, komolyan mondom!  - tolta félre a poharakat, hogy megint megfoghassa a kezét. – A tengert már láttam, most az óceánhoz megyek. Jöjjön velem! Van még egy sisakom…

- Nem, köszönöm – hárított a nő, - nem tehetem, nem lehet… - és elhúzta a kezét, de a férfi utána nyúlt:

- Miért ne? Mitől fél?

„Mitől? – töprengett el az asszony. – Hogy nem boldogulnának nélkülem? Vagy éppen nagyon is… és rá kéne jönnöm, hogy nem vagyok pótolhatatlan? De hát tényleg így van… és néhány év, na jó, évtized, és valóban egyedül maradnak… Akkor…? Mi tart vissza? Talán ez az utolsó lehetőségem. Igen, lehet, de nem egy idegennel…” – zárta le magában és hangosan csak ennyit mondott: 

- Hogy valami bajuk esik… És nagyon köszönöm, de higgye el, nem lennék nyugodt, folyton csak ők járnának a fejemben. Nem tudnék boldog lenni… És nem értenék meg, hogy miért ilyen hirtelen…

A férfi jó emberismerő volt, sejtette mi játszódhatott le a nőben az imént. Meg is lepődött volna, ha tényleg igent mond. De azt is érezte, hogy nem véletlenül van ő itt. Valami felsőbb hatalom irányíthatta ide, vagy a sors, ki tudja? Egy a biztos: azért jött, hogy ezt az embert kimozdítsa, hogy megtanítson, megmutasson neki valamit az életből, a világból. És ezt meg is fogja tenni! Ezzel fogja meghálálni a szíves vendéglátást!

- Maga tudja – egyezett bele. – Akkor, amikor visszafele megyek – tette hozzá, és a megrökönyödött arcot látva folytatta:

- Beugrom magáért – állt fel, és a széktámlájáról magára kanyarította a dzsekijét, - addig lesz ideje felkészülni… és nekik is. 

- De… - emelkedett fel az asszony is, a férfi azonban eléje lépett és puhán összefogta markába az ujjait.

- Ne ellenkezzen. El fogom rabolni – mondta olyan hangsúllyal, amitől a másiknak gyorsabban kezdett verni a szíve.  

- Elviszem látogatóba – fűzte közben tovább a reménybeli rabló. – Haza már jöhet majd vonattal vagy repülővel, amelyik szimpatikusabb. Na, mit szól?

- Bolond… - suttogta a nő.

- Nem bolondabb, mint maga. 

A Harley szolid porfelhőt csapva kanyarodott ki az udvarról. A hátsó ülésen levő táska bőven meg lett pakolva rétessel, buktával, na meg kolbásszal, szalonnával, kenyérrel, még némi sajt is akadt és egy üveg ásványvíz szörppel megbolondítva; a kislány ajándéka.

Az asszony a kút mellől nézte, ahogy távolodik. Vegyes érzések kavarogtak benne. Szeretett volna vele menni, nagyon szeretett volna! Fenn ülni a motoron, érezni, ahogy hajába kap a szél, és látni az óceánt…! Istenem…! Ugyanakkor úgy érezte, jó ez így. Jó hogy itt van, hogy itt maradt, így kell lennie… 

„Csakugyan…? – ágaskodott benne a kisördög. – És mi lesz, amikor majd visszajön…?”

Nem tudta magának megválaszolni a kérdést, mert egy apró kéz rángatta meg a szoknyáját.

- Mama, ki volt ez a bácsi?

- Nem tudom, kincsem – guggolt le a kicsi lányhoz.

- De onnan jött, ahonnan te, ugye?

- Igen.

- És elmész majd vele?

A nő meghökkent. Honnan szedi ezt ez a gyerek? Hiszen semmit sem hallott a beszélgetésükből, és ha hallja is, akkor sem nagyon értette volna… 

- Még nem tudom, kicsim – simított ki egy tincset a kislány arcából. – Te mit szólnál hozzá?

Unokája tűnődve nézett vissza rá, érezte, hogy a könnyedén odavetett kérdés nagyon is komoly dolgot takar. Nem akart gondolkodás nélkül válaszolni. És ugyan még tízéves sem volt, mégis megsejtett valamit nagyanyja hangulatából, hogy mit is jelenthetett számára a látogató.

- Azt – kezdte lassan és megfontoltan, - hogy ha boldogabb leszel, akkor menj…

Aztán két vékony karjával átölelte az asszony nyakát, arcát a hajába fúrta és alig hallhatóan folytatta:

- De majd siess vissza hozzánk…