Betti2010 blogja

 Hallottam már arról, hogy úgymond: ” Nagy az Isten állat kertje”, de azért van, amikor már nekem is sok, hogy mennyi idegi analfabéta mászkál fel és alá a világban. Bár most nagy szót mondtam, hiszen az egész világra nem lehetnek igazak a tapasztalataim. Akkor mondjuk úgy, hogy az én kis világomra vonatkoznak csak ezek a tények. Próbálom a butaság és az agybaj határait feszegetni, aztán majdcsak kisül belőle valami.

Szóval kezdem a drága és közkedvelt Volán buszos élményeimmel. Itt mindig akad pár Micimackóval egy IQ szintű egyed, akik azt hiszik csak viccből, húzok magam után túratáskát. Mert ki hinné azt ugyan, hogy én is fel akarok szállni és esetleg le is ülni egy ülésre a felszállás után? !

Dehogyis! Csak hobbiból állok ott, mert éppen nincs jobb dolgom… Aztán persze az idős néni nyomul a hat unokájával és mindegyiknek megveszi külön a jegyet, meg a cicababa is a piperetáskájával rohan, hogy legyen helye. És természetesen a fene nagy jó szívemből adódóan (meg persze azért, mert úgy nyomulnak, hogy le sem tudnám lőni őket) előre engedem őket, miközben megszakadok és bérletem is, van, de ugyan, ki bánja ezt.

Így nagy nehezen felérek a csudálatos fővárosunkba, amivel úgy konkrétan nincs bajom, csak itt sem lehet egyszerűen A pontból B pontba jutni, anélkül, hogy ne történjenek idiótaságok az ember körül. Végig sétálom a Tábornok utcát, ahol persze útfelújítás miatt még normális járda sincsen - ne keressd a logikát…- így megpróbálok a kavicsokon szökellve (a túratáskával a vállamon) valahogy eljutni a kollégiumig. Közben az utak szebbé tételével foglalkozó imádott munkás legények, miért is ne alapon oda szólogatnak. Ez még így rendben is van, amíg csak annyit mondanak, hogy,,- Jaj, de csinos”, de sajnos a káromkodó szavakat próbálják a bókolós szavakkal összepárosítani, amiből eléggé kacifántos mondatok jönnek ki, amiknek a jelentését szerintem még ők sem értik igazán. Legszívesebben ilyenkor visszaszólnék nekik, hogy a mondatalkotásaikat vajon ők, hogyan is értelmezik úgy igazán. De szerencsére visszafogom ilyenkor magamat, és inkább lenyelem a dühömet. Aminek majd idővel, a ”Minden pénzt megérő legnevesebb pszichológiaintézmény”, és az abban tartózkodó ”Minél többet jössz ide, annál betegebb leszel” doktor úr fog a legjobban örülni. Na szóval, visszakanyarodva a jelenbe, nagy nehézségek árán eljutok a kollégiumba, ahol a takarítónők ülnek a kis szobájukban, és éppen arról társalognak, hogy a Barátok közt tegnapi részében mi is történt. Megnézném azért, hogyha én egy szobában pletykáznék két másik nővel, akkor mennyi fizetést is kapnék… Végülis megértem őket, biztosan a szájmozgató izmaik elfáradnak a sok beszédben, és a szerény kis fizetésüket, azért kapják, hogy kikezeltethessék a fáradalmaikat. Eközben én bemegyek a szobámba, lepakolok, és aztán elgondolkodok, hogy hol is kezdjem a napomat. Matek, felvételi, ének, OKJ-s órák, szakdolgozat… Vannak ám itt programok. Nyugodtan szólhatna nekem bárki, ha nagyon unatkozna, adnék neki feladatot bőven. Mert, most a kollégiumba is jött sok 9.-10.-es diák, akiknek valahogy túl sok a szabadidejük. Szegények néha már annyira unatkoznak, hogy képesek órákat az Internetes teremben ülni! Sőt, egyfajta kényszert éreznek arra, hogy olyan online játékokon játszanak, amik sorvasztják az amúgyis csekély méretű agyi szintjüket! Úgy tudom sajnálni őket, le is csordult már egy könnycsepp az arcomon…

Igazság szerint ezek a momentumok, amiket itt felsoroltam az életem részei, úgy szólván mindennaposak. Régebben kiakadtam rajtuk, túlságosan is. Így ragadt rám, -magam sem értem, hogy miért- az ”idegbeteg” jelző. Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem érdemes ezekkel az emberekkel/ dolgokkal foglalkozni. Ezért mondom azt, hogy: ”Bizonyos alantas hangokat, nem hall meg a felső frekvencia.” avagy a jegyzet címéből adódóan ”Ürülékbe nem nyúlok.”.

(UI: Ha nem találkoznánk, akkor már kezelik azon a bizonyos jó nevű klinikán az elfojtott dühkitöréseimet, potom pár millió forintért.)

( 2010. Sajtó/ jegyzet)