Barlangvilag blogja

Egy életen át küzdünk, hogy önmagunk lehessünk s közben számtalan csatát vívunk meg mindennel és mindenkivel, ami és aki csak az utunkba akad. Minden megvívott harc után egyre érthetőbbé válik számunkra a világ amiben élünk, éppen ezért egyre távolabb kerülünk az álmainktól, és a vágytól, hogy egyszer rátérünk az útra, amit olyannyira kerestünk...az útra, ami önmagunkhoz vezet.

(2001. február 6.)

...sokáig azt hittem, ha nem hagyom magam szeretni, ha nem engedek be igazán senkit az életembe, akkor kizárom a csalódást. Törekedtem, hogy igazán senkihez ne legyen közöm. Még a családomhoz sem. Akkor "jogos önvédelemnek" hittem, ma már tudom, hogy butaság volt. Amikor egyedül vagy nem kell szembenézned a hibáiddal, hisz nincs aki figyelmeztessen rájuk. Fordítsuk csak meg! Amikor nem vagy egyedül, van aki azt mondja, hogy szép a mosolyod, van aki akkor is gyönyörűnek lát, amikor te csúnyának látod magad. Ez azért sok mindent átértékel nemde? :) Úgy gondoltam egyedül élni azt jelenti erős vagyok, mert képes vagyok rá, pedig a "szabadon választott magány" a legbugyutább létforma, amibe ember kényszerítheti magát. Ahogy én is tettem. Sokáig. Félreértés ne essék a választott magányba a társas magány is beletartozik. Hiszen azt is mi választjuk, csak Isten tudja miért, képesek vagyunk egy egész életet leélni benne.

De valóban "könnyebb" a saját kezünkkel épített ketrecünkben élni, mint hagyni magunkat szárnyalni?

Müller Péternek, ahogy annyi másra is, erre a kérdésre is sikerült választ találnia. A Szeretetkönyve által pedig még sok-sok embernek, köztük nekem is. Begépelem a könyvnek azt a részét, ami nagy segítségemre volt az életem "újraértékelésében."

"...De más utunk még sincs, mint hogy megpróbáljunk egymáson segíteni. Nem könnyű, mivel nemcsak én járok önös világomban, hanem te is a sajátodban. Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogy mindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt: ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást-két önző magánvilág-, talán összejövünk. Talán segítünk egymáson. "Jóságos kezeinkkel" talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit.

Látod, vannak jó és rossz kezek is.

Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről.

Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy, és segítenek egymásnak élni. Vak vezet világtalant. Lehet, hogy ilyenkor önzésünk buborékai szétpattannak, s mindketten belekerülünk egy olyan világba, mely nem varázslat többé, hanem valóság.

Ez a szeretet világa.

Az együtt világa.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.

A többi nem az.

A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva Öregem! Te megőrültél!" – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”

Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

Felébredünk.

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek.

De ha ez eloszlik, egymásban felébredünk.

Ez a valóság.

Együtt…Veled…Velem…Benned…Bennem.

S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valósában élünk.

Hanem a saját, önző varázslatunkban.

Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk…”

Társkeresés virtuálisan...

Ott van egy napló tele olyan gondolatokkal, ami nem csak a külsőről, hanem a belsőről is "képet ad" , (mellesleg tele van képekkel rólam, köztük az is amit "privát képként" feltettem) még is a lényeg az, hogy megnézzen egy másik ruhában, vagy egy másik beállításban.

Egy láthatatlan híd, ami összeköti és egyesíti két ember lelkét. Vallom, hogy minden ember valamilyen szinten lelkileg "sérült", ebben a furcsa, nem éppen érzelmekre alapult világban. Ki jobban, ki kevésbé. Arra a kérdésre például, hogy milyen párt szeretne? Vagy mitől lenne boldog? Vagy mi hiányzik a jelenlegi életéből? Minden ember mást válaszolna. Valami személyeset. Mégis mindannyian ugyanarra vágyunk. Harmóniára. Ezt keressük mindenhol és mindenben. Önmagunkban a párkapcsolatunkban, az életünk minden területén. Egy egyszerű fogalom, mégis vannak olyan időszakok, amikor egy "egész élet" kevésnek tűnik a megvalósítására.
"A szerelem minden harmónia között a legdallamosabb: érzése velünk született." /Balzac/

Boldog boldogtalanság...

Napok óta hever egy újság az íróasztalomon. Van benne egy interjú Müller Péterrel. Ma végre volt időm az irodában egy kávé mellett elolvasni a cikket. Számomra Müller Péter az az író, akinek teljesen tudok azonosulni az írásaival. Ez a cikk a boldogság "kereséséről" szól. Arról, hogy az emberek az életre szóló boldogságot keresik.
Éppen ettől lesznek boldogtalanok, hiszen nincs folyamatos boldogság!!! Pillanatok vannak, amiből lehet egy életen át táplálkozni. Persze "egyszerűbb" a "rossz" dolgokra emlékezni arra hivatkozva, hogy az jobban beleivódott a lelkünkbe. Egy életen át haragudni valakire, mert "rosszat" tett velünk.
De mire jó ez???
Lehet, hogy most azt gondolod, mit tudok én a világról és biztos nem történt velem semmi "rossz". Igenis történt. Nem is kevés, de nem mérgezem azzal a saját lelkem,hogy folyamatosan sértettnek és a saját sorsom "rabszolgájának" érezzem magam. Hogy is tudnánk fájdalom és öröm között különbséget tenni, ha nem élnénk meg mindkettőt? Én nem azért írom le ide a gondolataimat, mert okosabbnak szeretnék tűnni bárkinél is, csak látom azt a rengeteg embert körülöttem, aki megrögzötten boldogtalan, pedig nem kellene annak lennie. Illetve azért, mert amikor éppen a te életedben van ott a pillanat, aminek örülnöd kellene, akkor nem lesz ott senki, aki figyelmeztet, hogy értékeld, vedd észre! Akkor viszont nincs miből táplálkoznod. Ilyen pillanatok, pedig igen is mindenki életében vannak! Eszembe jutott egy idézet. Lehet, hogy nem szó szerint fogom leírni, de nem is az a lényeg.
"Ne azt mond Istenednek, hogy mekkora vihar van fölötted, mond a viharnak, hogy mekkora Isten van mögötted."

Azon tűnődöm vajon "mi" is a tartós kacsolat titka...A nagy érzés? Vagy amikor valakit "önmagáért" szeretünk? Mitől lesz valaki hirtelen több számunkra, mint más? Vagy az idő a lényeg? Csak fokozatosan lehet igazán megszeretni valakit? Idővel "bárki" fontossá válhat???

Ha a környezetem kapcsolatait nézem, ennél még sokkal sokkal szövevényesebb ez az egész. Kétféle ismerkedési formát látok. Van a "ránéztem, és tudtam, hogy ő az" és az "elsőre nem fogott meg igazán, de esélyt adtam neki". Számomra az első túl fennkölt a második pedig szánalmas.Hacsak ez az egész párkapcsolatosdi nem valami másról szól, mint ahogy én azt eddig gondoltam. Hiszen leegyszerűsítve az életünk áll egy családrészből, egy munkarészből illetve egy párkacsolatrészből. Család adott. Munka szükséges. Párkapcsolat választható!? Itt jönne a lényeg? Pont azért ragaszkodunk az elképzeléseinkhez ezen a téren, mert ez az egyetlen terület, amiről azt hiszük kizárólag a mi választásunkon múlik????

Felöltöztetjük saját érzéseinket egy rakás "fizikális" és "érzelmi megnyilvánulással" amiről azt gondoljuk nélkülözhetetlen kelléke hőn áhított kapcsolatunknak. A közelmúltban volt egy férfi az életemben, aki érzelmileg nagy port kavart a lelkemben. Igaz ma már a múltam egy része, de mivel mindenből tanulnunk kell megkerestem magamban a választ arra, mért is tudta viszonylag rövid idő alatt belopni magát a szivembe. A válasz pedig a SZAVAK.

Tudom furcsán hangzik, de tényleg így van. Akkor és azt mondta, amit és amikor én hallani szerettem volna. Persze ez így olyan közhelyesnek és elnaggyázósnak tünik, de gondolj csak bele, egy konkrét élethelyzetnél, amikor olyan érzésed van, hogy olvasnak a gondolataidban. Nem amikor visszagondolsz, legyintesz és azt mondod magadnak, hogy csak mákja volt és beletrafált, hanem amikor úgy érzed, a másik "látja", ami éppen zajlik benned. Abban a pillanatban egy furcsa felemelő és mámorító érzés hatalmasodik el rajtunk. Hiába próbáljuk a szavak jelentőségét lekicsinyíteni, igenis az érzelmeink szavakba öntése nagyonis mérvadó. Van hogy egy ölelés kevés. Főleg akkor, ha valaki kizárólag "fizikálisan" képes kinyilvánítani az érzéseit. Igenis szükséges, hogy néha hangot adjunk érzelmeinknek. Mert jó hallani. Mert lehet, hogy a szó elszáll, de amit kivált belőlünk az megmarad.