Rakovszky Zsuzsa: Bizonyos jelek

Azért ilyesmi régen
nem volt: egyszerre csak föltűnt az esti égen,
narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett,
majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen.
Nem észlelték a műszerek.

No és arra a nőre
emlékszel, amelyiknek higanyt izzad a bőre?
Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen:
egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle.
Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen.

Ahogy egyszerre minden,
amit megszoktunk, sarkából kibillen,
pályájáról lefut, megy szanaszéjjel…
Egy lappangó világ széle, hol innen
villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel

a pályaudvar: ott
hevernek sorban az éles és halott
fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban…
Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott
kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínű paplan…

Az utcák fénye, mocska,
az autók sűrű háta, autó alatt a macska
foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket
vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma
előtt szerelmesen hadar a levegőnek,

véznán és csenevészen,
az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen
a derekáig – tőzeglápban telelt menyasszony.
Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem,
kacér mosoly elmálló iszap-arcon…

Amúgy? Döcög az élet.
Ahogy szokott: öt felé hazaérek,
a lépcsőház, a lift – minden, mint általában.
De mire számítottam? Nem értem az egészet.
Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában,