Kosztolányi Dezső: Két vers életre-halálra

Mint aki búcsúzik, beszélni 
akarok. 

Itt éltem én, vér véretekből, 
magyarok. 

Mint akit égő szókra gyújt föl 
a halál. 

Szájam kigyulladt viziókat 
kiabál. 

Együtt örökre, együtt, együtt 
veletek. 

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos 
feletek. 

Mi volt ez? A szívembe harsog 
az egész. 

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz. 

Sírtam miatta, én is, én is, 
beh korán. 

Én is zokogtam hosszú, véres 
lakomán. 

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást. 

De láttam egykor kánaáni 
aratást. 

Kerek eget, mely egy családot 
ölel át. 

Parasztleányok hercegnői 
derekát. 

Bő dáridót, mely könnyeinkbe 
belefúl. 

Ifjú erőt, bűnt tékozolni 
pazarul. 

Mégis mindent, ami tiétek, 
szeretek. 

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék 
eretek. 

Úr-kedvetek, amelynek párja 
nem akad. 

Öreg, nehézkes, régi-ízű 
szavakat. 

Ábrándomat, mely életemre 
sebet üt. 

Hajnal felé a múltba rívó 
hegedűt. 

A délibáb vizében úszó 
gabonát. 

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő 
habon át. 

Halottjaim csontját a földben, 
halavány, 

matróna-arccal, mélyen alvó 
nagyanyám. 

Rokontalan, sívó magányom 
egyedül. 

A hosszú őszt, mely visszanézve 
menekül. 

Jaj, életem engem bilincsbe 
veretett. 

Élő bilincs, forró bilincs, te 
szeretet. 

Bilincsbe jár mindig a tiszta 
szerelem. 

Ember-jussom testvér-bilincsben 
perelem. 

Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs. 

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs. 

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott, 

Arany János bűvös szavával
mulatott. 

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem. 

Holtomban is csak erre játok,
keleten. 

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm. 

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.