Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem...

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom 
és nincs mellette az enyém, 
ahogyan megszoktam a fotografiákon 
és előszobák tükörén; 

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam 
látom az idő nyomait 
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; 
a szívem elfacsarodik. 

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve 
s te akkor az vagy, ami ma: 
sose találkozunk! Egymást észre se véve, 
nem lelünk egymásra soha! 

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már 
olyan, amilyen ma: fehér, 
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál 
feküdni, ha leszáll az éj. 

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! - 
hogy minden idők végzetes 
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, 
egyetlen egyedként szeress? 

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban 
nézek vissza és kérdezek, - 
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, 
sebet én kapok, éleset. 

Mert szemben ülsz... Ne üljünk másképpen mi sosem már 
csak egymás mellett, szorosan, 
mint a régi nyitott ülésen az utaspár, 
ha jéggel jött a szélroham. 

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? 
akkor, repülve, szánon, ott, 
Sásdon, a hóviharban! - türjem csak ostorát én, 
mellemre vonva homlokod. 

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, 
ha itt, vagy csillag-messze vagy, 
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, 
hogy megtaláljalak.