Tükörkép

A tízes vonat  

A minap a vártnál hamarabb véget ért a tanítás,így alkalmam adódott egy korábbi vonattal hazamenni.A nagy sietségben amint az állomásra futottam,a teendőim listája lebegett a szemem előtt.Épp a zebrán haladtam át,velem szemben pedig egy idősebb hölgy ugyanígy így tett.Ahogy elmentünk egymás mellett, egyből láttam,hogy maga elé motyog,habár nem volt vele senki.Nem az a megszokott motyogás volt,mikor az ember elfejti bezárni az ajtót,és mérgelődik,vagy hangosan gondolkozik valamin.Ez az ő képzeletében született pillangó szárnyalása volt.Kommentált mindent,ami felkeltette a figyelmét.Szemein tükröződött,hogy lelke nem ezen a világon jár.Tekintete üveges volt,és meredt.Mindezek ellenére nem volt félelemkeltő.Teljesen átlagos,idős asszony lehetett.
  Ez az egész röpke másodpercekig tartó találkozás,megidézett bennem egy gondolatot,amit magamnak szegeztem.Ez a gondolat,nem volt más,mint maga az élet veleje.Egy kérdés,amire az adott válasz,életünk útját,s gondolatait tükörként tárja ki. Jobb e az őrült világban normálisként élni,vagy boldogabb e az ember,ha a ,,normális világban" őrültnek könyvelik el?Teremt magának egy olyan "valóságot",ahol senki nem bánthatja,ahol az élet kicsit olyan,mint amilyennek elképzelte,mindenféle külső befolyás nélkül.Eszembe jutott Juhász Gyula verse,amit Gulácsy Lajoshoz írt.Miként a művész az őrület,és a valóság küszöbén megtorpant.Juhász pedig remélte,hogy szavai elérnek még barátjához.S felmerült egy újabb kérdés:egyáltalán,mi kell ahhoz,hogy egy ember a saját képzelete szüleményében éljen?Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben,és próbáltam megtalálni a válaszokat.  Közben a jegypénztárhoz értem,ahol utazókártyát váltottam.Általában sosem oda ülök,ahová a jegyem szól.Egyszerűen csak választok egy üres,szimpatikus helyet,és kényelembe helyezem magam.Ma viszont másképp volt.Kíváncsian fürkésztem melyik ülést vehetem birtokba.Ez a következő volt: 454-es kocsi 73-as ülés.
  Ahogy a vonatra szálltam egy férfi volt előttem,aki látszólag valami nehéz,a megszokottnál nagyobb csomagot cipelt.Megállt,és a jegyét nézte,én közben türelmesen vártam,hogy ismét elinduljon.Egy nagyobb sóhajtással,felkapta a táskáit,és a helyét kereste.Hátra nézett,és észrevett engem,elnézést kért,de én cseppet sem nehezteltem rá.Szavak helyett,csak egy bizalmas mosollyal intéztem el a dolgot.Meg is találtam a helyem,az ablak mellé szólt.Pár rövid perc elteltével az imént látott férfi,újra megjelent.A holmijait a csomagtartó részre tette.Látszólag kicsit össze volt zavarodva.Én ismét csak kedvesen mosolyogtam felé,nem akartam,hogy kellemetlenül érezze magát.Ő pedig odalépett hozzám,és megkérdezte,hogy fontos e odaülni,ahová a jegyünk szól.Arcán őszinte aggodalmat véltem felfedezni.Elmondtam neki,hogy az én utazási szokásaimat tekintve az ülés kérdéséből még sosem adódott probléma.Hálásan megköszönte a választ,és a következőt tette hozzá:

  -Az én jegyem,a 454-es kocsiba szól,az 55-ös helyre.De tudja mit?Ha nem haragszik,ide ülnék.

  Én csak bólintottam.Már a kezemben volt a jegyzetfüzetem,amibe le akartam jegyezni pár pillanatnyi érzést,és asszociációt amit az idős hölggyel való találkozás váltott ki belőlem.Épp elkezdtem volna írni,amikor a férfi megszólalt.
  -Sokan szoktak ezen a vonaton lenni?
  -Nem.-válaszoltam egyszerűen,és kicsit távolságtartóan.Írni szerettem volna,és ő most ebben megzavart.

Aztán egyik pillanatról a másikra,mesélni kezdett.Először azt hittem,hogy csupán pár mondatot oszt meg velem,de hamar szembetűnt,hogy beszélgetni szeretne.Nem azért akart társalogni,hogy bármiről faggasson,vagy közeledjen.Egyszerűen nem bírta elviselni a csendet,amiben zúgtak a gondolatai.
  -Elvesztettem a munkám.-mondta olyan kétségbeesetten,mint akiben egy világ dőlt össze.Talán azért hangzott úgy,mert így is volt.

Némán,és türelmesen hallgattam,az arcomon pedig egy megértő mosoly húzódott.Elmondta,hogy három hónapja van itt a városban,egyébként Miskolc mellett lakik egy kis faluban.A munka miatt érkezett ide a nyár elején,és most megszűnt az eddig nyújtott ingyenes szállás lehetősége,amit a munkáltató biztosított.
  -Annyit pedig,nem keresek,hogy albérletben éljek.-mondta megfáradt lemondással.
Ahogy figyeltem őt,láttam,hogy ez nem olyan üres panaszkodás,mint amivel a lusta emberek nyugtatják magukat,ha nem sikerül valami.Ez a szíve mélyéről jött,és ez hamar feltűnt nekem.Halkan beszélt,nyugodt ember volt.Egyszerű térdig érő nadrágot viselt,és inget.Annak ellenére,hogy három férfivel élt egy lakásban,akik az eddigi munkatársai voltak-mint ahogy azt tőle megtudtam- az inge mégis vasalt volt,a ruhája tiszta.Tehát maga mosta,és vasalta ki az ingét.Elmesélte azt is,hogy a vasúti munkásként dolgozott.A kezeire néztem.A körmei levágva,és kitisztítva,makulátlanul tanúskodtak arról,hogy egy ez az ember,igenis ad magára.
  Ahogy beszélt,egyre jobban megértettem őt.Egy-egy panaszkodó mondat között egy halovány,kissé fájdalommal túlcsordult mosoly szorult.

 -El vagyok keseredve-mondta.-Talán ennyire még sosem voltam csalódott.
Ezzel a végszóval elindult a vonatunk.Kinézett az ablakon,sötét barna szemével,mely körül kisebb-nagyobb ráncok húzódtak.A tekintete elveszett az állomást nézve.Tudtam mi járhat a fejében,de ő mégis szavakba öntötte.
 -Lehet,hogy talán sosem jövök vissza ide többet.Nem lesz rá lehetőség.

Voltak mondatok amikre egyszerűen nem tudtam mit felelni,csak egy megértő arckifejezéssel tudtam szolgálni.
Elmesélte,hogy most hazamegy az édesanyjához-ezt ő maga mondta így,édesanyám-és,hogy próbál valami állást találni.
 -Vigyázni kell most a pénzre.-mondta komolyan,és bizalmat keltő hangon.-Kifizettek a vasútnál,nincs most több pénzem.

Hozzátette még,hogy segíteni fog szülőjének,és együtt rendezik majd a háztartási költségeket.Nem mondta,és nem is kérdeztem,hogy mennyit kapott fizetésként,de az arca elárulta,hogy bizony jó ha a hónap végéig kihúzzák belőle.
 Valami biztatóval akartam lelket önteni belé,mert éreztem,hogy erre van szüksége.Arra,hogy valaki megnyugtassa,van tovább. A nagy csalódás ellenére,ami miatt most szinte minden reménye odalett,az életben még sok lehetőség van.

-Biztosan talál majd valami munkát magának.-mondtam megértően,kedves mosollyal.

Erre ő is elmosolyodott,de láttam,hogy mind a mellett,hogy jól esik neki ezt hallani,valahogy kételkedik ebben.

-Minden amivel jöttem,nálam van.-mondta halkan.
Én a csomagjaira pillantottam:egy nagyobb bőrönd,két kisebb táska.Ebben volt mindene.Ez az egész,valahogy rossz érzéssel töltött el.Itt van egy ember,aki eljött messziről,hogy talpra álljon.Mire megszokta,hogy végre munkája van,és fedél a feje felett,minden összedőlt.Kérdeztem,hogy nem keresett e másik lakást,vagy munkát erre felé,de a válasz csak annyi volt,hogy :

-Kerestem ezt is,azt is.Nézelődtem,de nincs sok lehetőségem.

Minden válaszából,megszólalásából éreztem,hogy nem azért mondja,hogy sajnáljam.Egyszerűen nem bírja magába fojtani ezeket a gondolatokat,és jól esik elmondani valakinek.Magamban arra gondoltam,hogy jó embernek mondja,mert tényleg megértem őt.Szerettem volna valami olyat mondani neki,amitől visszatér a kedve,és újra optimistán tekint a jövőbe.Bátorítottam,hogy lesz állása,és minden rosszat jó követ,de valahogy kimondva annyira eltörpültek ezek a vágyak.
  Az idő egyre fogyott,és én már majdnem megérkeztem.Közben néha rápillantottam.A szeme messze a távolba nézett.Fekete göndör haja rakoncátlanul omlott a homloka felső részére.Gondolkozott,és közben az arca nem komorult el,szája mosolyra görbült.
 -Nos,én megérkeztem.-mondtam kicsit előbb,mint ,hogy felálltam volna.Gondoltam el akar köszönni.
 -Óh,hogy elment az idő.-és az órájára pillantott.
 -Minden jót kívánok Önnek,és sok szerencsét!-mondtam neki,és ez oly szívből jövően jött ki torkomon,hogy melegséggel töltött el.

 -Köszönöm.-nézett rám bizalmasan.-Önnek is minden jót!
 -Jó utat!-köszöntem el,immár végleg.
 -Hmm.Még hosszú út áll előttem.-válaszolta mosolyogva.Éreztem,hogy nem csupán a hazaútra értette.

Én elindultam,és közben arra gondoltam,hogy mennyire megérintett engem ennek az embernek a sorsa.Akit bár eddig sosem láttam,valahogy mégis közel került a lelkemhez.Könnyeket csalt a szemembe anélkül,hogy bármi ilyesmi célja lett volna.Mindezt az egyszerűségével,és nyíltságával tette.S annak ellenére,hogy még a nevét sem tudom,és már soha nem is fogom megtudni,valahogy mégis tiszta szívből kívánok neki szerencsét,és valami sorsfordító dolgot,ami rendbe hozhat mindent az életében ami elromlott.

  A vonatról leszállva,az érzéseim csillapodtak.Mintha ez az egész,csak egy utazás lett volna,egy álom,amiből már felébredtem.A jegyemre pillantottam amit még a kezemben szorongattam."73."-as ülés.A férfié "55"-ös volt.A számjegyek összege mindkét esetben tíz.Ma pedig tizedike van.Milyen érdekes...azt hiszem,meg volt írva ez a találkozás.Minden egybevágástól,és véletlentől eltekintve,remélem,hogy azért ült oda hozzám,mert a mosolyomból érezte,hogy nekem elmondhat bármit.Szüksége volt valakire,akivel beszélhet,és én ott voltam.Mert mindenkinek szüksége van valakire,akivel megoszthatja a sorsát,még ha az egy idegen is.Közben elzakatolt mellettem a vonat,és a messzi távolba eltűnt szemem elől.