Andrew36BP. blogja

EMLÉKVILLANÁSOK

A nap utolsó sugarai szórták szét a fényt a Föld lakóinak mielőtt a szemben lévő hegyek alatt teljesen eltűnt volna. A férfi csak nézte a vízben a halakat, a távoli hegyeket kémlelte, majd lehunyta szemét. Nem is régen még együtt mentek a lánnyal, friss szél lengette a fákat, a közelben lévő büfékből szálltak az illatok feléjük. Egy fa hajladozott azon az estén is, béke lengte körül a tájat, ahol együtt sétáltak. Úgy emlékezett vissza minderre, mintha ma lettek volna ezek a napok, lelkében megszólaltattak egy hangot. Mostanában sokszor érezte, hogy azok a pillanatok meg sem történtek, csupán egy álom volt az a nyár. Nappal is minduntalan előjöttek benne a régi dolgok, az emlékek szólították őt, így sokszor ott ragadt a múltban.

Gyerekek zsivaja töltötte be a teret, a mólónál éppen homokvárak építésébe kezdtek, miközben ő sétált a perzselő napsütésben. Hol vannak már azok az idők, amikor utoljára együtt táncoltak az esőben? Mikor volt, amikor együtt tisztultak meg a tóban? Oly sok emléket zárt a szívébe régről, nem tudta eltemetni sohasem azt az időszakot. Még emlékezett a történelmi emlékhelyekre, mecsetekre, dómokra, ahol együtt futottak el a zajos külvilág elől. Ketten ültek azon az estén, egymásnak olvasták fel a kedvenc verseiket, idézeteket mondtak, amelyek azt hitték átvezetik őket valahová, de az ajtó nem akart megnyílni. Emberek voltak akkor is körülötte, de az ő lelke magasan lebegett, érezte, hogy ketten építenek egy közösséget, ahová kevesen nyernek bebocsáttatást.

Felhős volt az ég, lement a nap, a közeli kikötőben hajók álltak, a fedélzetről az utasok integettek a távolodóknak. Mennyi idő eltelt azóta és most itt ül, kutat a múltban, de akit keres, már elszállt idegen világba. A bárokban, szállodákban is szüntelenül keresi, valami értelmet próbál adni jelen létezésének.

Amikor először látták egymást, az ég madárzajtól volt hangos, csapkodtak szárnyaikkal, felpezsdítették az életet a parton. Úszás közben egy távoli halászhajó körvonalai rajzolódtak ki a messzeségben, szemeik előtt látták, hogy zajlik szemben az élet.

Szép napsütéses nap volt, aztán ő felment a szobájába, hogy nagymamájának levelet írjon, ontotta magából a történeteket, hiszen addig sosem volt még távol a szüleitől. Ez volt az első nyári kirándulás, most el tudott szakadni mindentől, amit addig megszokott. Az első szabadságélménye egy hajnal, ketten együtt indultak felfedezni a közelben a vakondtúrásokat. A szobából erdő vezetett ki a partig, a hajnali félhomályban csendben ültek és várták, mikor jön elő a vakond.

Ma már a fák eltűntek, az erdő helyén szállodasorok épültek. Esténként sétál édesanyjával a parton és a múlt homályában ő is el-eltűnik néhány pillanatra. Egy vonatút alkalmával tűnt el így ismét, akkor rájött, hogy még mindig őt szereti, pedig 23 év eltelt azóta. 2017 augusztus elsején, tikkasztó meleg, nyári nap volt, amikor hazafelé tartott Budapestre a vonattal, egyszercsak megpillantott egy fiatal fekete hajú lányt, aki beleolvadt ugyan a sokaságba, mégis mintha már látta volna valahol, valami különös megmagyarázhatatlan érzés volt, a lány telítette a képzeletét, ahogy a ruhából kibuggyantak a keblei, az melegséggel és vágyakkal töltötte őt el. Hazament, otthon leperegtek előtte a 23 évvel ezelőtti nyaralás emlékképei. Hogy miért furakodott be ez a tudatába, azt ő sem tudta, de rengetegszer maga elé képzelte, milyen lenne őt újra megérinteni, sétálni társaságában, inni a szavait. Akkoriban még játszottak a gyerekek az udvaron, egymásnak rúgták a labdát, esténként tollasozó emberek voltak kint a partokon, mindent betöltött a csodaszép élet. Ketten egymás mellett mendegéltek ugyan, de ő túlságosan félénk volt ahhoz, hogy szavakba öntse a gondolatait. Annyi év után ez az emlék nem törlődött ki belőle, az élmény újra és újra előjön, aztán másnap bemegy a munkahelyére és beletemetkezik a munkába.

Most nyár van, a forró köveken ül, majd csókot dob a vízre, a parton bicikliző embereket lát maga körül, de ő nem tud ott lenni, mert kavarognak a fejében a gondolatok. Az anyja kijön a partra és ebédhez hívja.

Mint ahogy akkor is az édesanyja fekete szoknyája a széltől fellebbent, majd aludni küldte őt, miközben kint még minden a motorosok zajától volt hangos. Egymagában volt a sötétben, időnként apró neszek csapták meg a fülét, melyek a félelmeit táplálták. Az első éjjel, amit anyjától távol töltött valóságos rémálom volt. Kiült az ablakba és nézte, hogyan borzolja a szél a fák leveleit, vajon milyen titkot súgnak egymásnak. Visszafeküdt az ágyba és anyja alakját képzelte maga mellé, az utolsó öleléseket mielőtt álomba ringatja.

Itt ül, távol már attól a kortól, mégis lüktet benne ezerféle hang: fények, árnyak, képek, távolodó léptek az időben. Most épp Budán, egy koncerten van, a hangszerek kavalkádja léleknyitogató. Képtelen feledni azokat az édes perceket, amikor még létezett ő. Halk fuvolahang, ének, most képzeletben vele hallgatja a dalokat, átkopogtat abba a másik világba. Elment három évvel ezelőtt egy hang nélkül, most is beszélget vele, de kérdéseire a néma üresség felel. Testét kellemetlen érzések árasztják el, mintha soha véget nem érne a fájdalom. Micsoda csodálatos dolog volt gyereknek lenni, hintázni karjaiban, csendes mosollyal felelni szavaira. Valamikor reggel aztán nem találta már sehol, ajkába harapott, próbálta visszafojtani a könnyeket. Leült a zongorához és azon játszott valami búcsúfutamot, de tudta, hogy nem búcsúzik, mert akit egyszer megismerünk, az már sohasem távozhat el tőlünk. Üldögél sok lelkébe írt emlékkel, a zenészek a színpadon vannak és neki is üzennek, talán eljut oda is a hang mindenen át.

Bensőjébe ragadt sorok- nézett maga elé és egyre inkább érezte, hogy napjai némák és üresek, a múlt hívogató varázsát itták be teste pórusai. Valamit ott hagyott, valaki otthagyta, elfelejtett neki szólni a távozás előtt. Halk morajok a fülében, nézett felfelé az égre, kereste őt a távollevőben. Hová lettek azok a régi nyarak? Az égbolt ma is fényes, de a szerelem, a szeretet illata már nincs a levegőben, elszállt valahová messze. Minden a veszteséget, a halott a szerelmeket sugározta magából, az idő visszafordíthatatlan, ő pedig ott ül már valahol egy felhőn. Jobb világa van most? Eltűnt ezekből a furcsa napokból és időkből, de jeleit letette, itt hagyott valamit, ami mindig rátalál. Benne él és ő is őbenne, hívja az idegen egeket, de tátong a lég és nem felel. Testét átjárja a remegés, gyomra összeszorul, látja a menetet maga körül.

Egyik éjjel hidegséget érzett, amikor jobbra fordult az ágyban, valami nem hagyta nyugodni. Röviddel ezután a gyomra elkezdett összeszorulni. Belerezzent. Nem is tudta, mit érez, de valami nem volt rendben. Megremegett az egész ház. Egyszer csak a telefon eszeveszetten csörgött, de valahogy másként, mint azt megszokta. Felgyújtotta a fejénél lévő kisvillanyt, majd a telefonért nyúlt. Majdnem kiesett a kezéből a kagyló, amikor hallotta a híreket. Először nem tudott nyelni sem, majd azt gondolta, hogy biztos csak vicc az egész, de aztán újra átjárta a félelem.

Hol vagy-mondogatja magában százszor egy nap? Idegen a lég, idegen a világ, a nap. Egy medencében ül, közben előbányássza régi emlékeit. Mindent tisztán lát. Kisgyermekként magába szívott sok dolgot, ami soha nem ürült ki elméjéből.

Aztán most itt van és vár talán egy csodára: valaki visszahívja őt a múltból. Megint kergetik együtt a felhőket a nappali félhomályban, később a gyönyörűen tűző napon sétálnak és nézik a szivárványt. Ó, te gyönyörű, gyönyörű élet! Visszatért mindenki hozzám, aki valaha fontos volt. A békák zenéjét hallja a vízben, valahonnan a távolból halk zene szól. Újraéled a régmúlt.

Amikor a múlt meghal bennünk

A vonat pontban hét óra után négy perccel érkezett. Albert és édesanyja vitték a csomagjaikat, felpakolták az annak szánt helyre. A nap iszonyatosan perzselt még ekkor is. Micsoda meleg napok, fiam-szólalt meg Krisztina. Idén nyáron mit fogsz még csinálni?

-Fogalmam sincs- válaszolta ő.

-Csak ábrándozni fogsz?

-Anya, miért nyaggatsz folyton?

-Fiam, már 35 éves vagy és nem állapodtál meg. Se egy barátot, se egy barátnőt nem sikerült szerezned. Folyamatosan a gépet bámulod, képzeletbeli lányokkal ismerkedsz. Mi lesz Veled?

Albert arcára kiült a düh, mert érezte, hogy anyja igazat mond, de közben azt is tudta, hogy élete folyásirányán már nem képes változtatni, visszaterelni a dolgokat a normális mederbe.

Nem messze magától megpillantott egy magas, fekete hajú lányt, akiről képtelen volt levenni a szemét. Mi történik velem- mondta magában? Valamilyen furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, mi ez, csak azt, hogy tagjaiban végigömlik a mindent elsöprő bizsergés, mintha a múlt üzenne neki.  És akkor hirtelen gondolatai mezején megjelent egy lány. Balatonszéplak Felsőn tartózkodott az üdülőben, ahová pár napja nagymamájával együtt érkezett, egy magas, fekete hajú lánnyal kártyázott éppen, aki tanította, hogyan kell játszani, Albert kezét mindig végigsimította, amikor osztotta a lapokat.

-Ne aggódj, mindent meg fogsz tanulni- mondta ő. Ma délután kimegyünk majd úszni a partra. Megmutatok Neked egy másik világot. Az a másik világ messze a legjobbnak látszott minden világok között.  Nincs többé semmi, ami elvakíthat itt minket. Elárulok egy titkot: nézd meg kint a fákat, mind egyformán nő szinte, de mégis másfajta csoda. Hallgasd a víz morajlását, mindig másként cseng.  Az ember is egy ilyen csoda, akik közül sokan arra törekszenek, hogy egy keskenyebb ösvényen lépdeljenek, gyere, ne olvadjunk bele a tömegbe.

- Én ebből semmit nem értek-szólt Albert váratlanul. Mi a baj? Hová futsz?

- Majd megérted egy idő után. Én minden nap a szabad ég alatt töltök órákat, hogy megtisztuljak a város mocskától, távol vagyok mindentől, ahol annyi az emberi gonoszság. Most elmegyek egy kicsit úszom, aztán egy másik énem tér vissza majd ide. Minden nap levetem öltözetemet és újat teszek a helyére. Szeretlek, mert már most tudom, hogy felnőttként te sem leszel a tömegé. Gyere és ölelj magadhoz. Denise finoman magához húzta őt és megölelte. Így indultak ki a Balaton-partra.

A vízben így szólt: ezt még most nem értheted, de lesz egy pillanat, amikor felnőttkorodban újra előjön majd amit most mondtam, de az is lehet, akkor már túl késő lesz. Nézd a vizet, a túlpartot, Te most részese vagy egy csodának.  Madarak szálltak fölöttük, egy erősen kiemelkedett közülük, a többi alig súrolta a földet. A többi közül kiemelkedő madár másik birodalomban létezett, amikor szállni kezdett.

Albert mereven nézett maga elé, de akkor még nem ért fel abba a szellemi magasságba, hogy átszűrje a szavakon keresztül az értelmet.
Denisét még többször látta a nyaralás alatt, de nem érezte, talán csak tudat alatt, hogy valami megmozdul benne.

Közben kezdett visszatérni gondolataiból a vonatúthoz. Hát elhagytál, Denise, mielőtt utunk elkezdődhetett volna. Albert toporzékolni kezdett és ordibálni a vonaton: elvették tőletek a gyerekkort, a zöld lugasokat, a játékot. Most már elmúlt az az idő, amikor hozzád hasonlóan kibonthattuk volna szárnyainkat. Nincs hová futni, a világ bárhol utolér. Nincsenek többé tisztások, ahol gyerekek játszanak, egyedül a gyerekkor íze maradt mag bennem. Albert üvöltözött, mindennek vége, mielőtt megtanultam volna szállni. Szerelmem, rájöttem, hogy akkor éreztem valamit irántad, kérlek gyere vissza, ne vegyétek el tőlem.

Krisztina próbálta csitítani, de sikertelenül. Érkezett a kalauz és a szemébe vágta: tönkreteszitek a világot a leszabályozottsággal, éltek, egymáson átgázolva. Denise, Te voltál az egyedüli igazgyöngy. Elvettétek tőlem, adjátok vissza ordította ismét torkaszakadtából, majd elővette az evéshez használt kést és a kalauz hasába szúrta. Szeretlek, gyere vissza hozzám- kiáltotta, majd fogta a kést és gyomron szúrta magát.

Krisztina üvöltött: Jaj nekem! Jaj! Jaj! Jaj.

SZABADSÁGLÁNCOK

A MÚLT FÁTYOLA

A szobában sötét volt, ami időnként félelemmel töltötte el. Teste minden pontján érezte, hogy valami ismerős érzés árad szét tagjaiban. Mintha valahol korábban hasonlót megtapasztalt volna. Ott ült egyedül a sötétben. Az anyja éppen a konyhában főzte a vacsorát, aminek szaga csalogatta ugyan őt, de most maga akart lenni, hogy a múlt hívogató szava visszajuttassa az időben oda, ahová inkább való volt. Az idő termein keresztül visszalépdelt és megélte azokat az érzéseket, amelyek éppen nem voltak jelen. Képek hömpölyögtek a tudatában, amelyek egyre többet hoztak fel a múltból. Kint a Hold bevilágította az utcákat, fényét szétszórta, a körülöttük lévő házak ablakain át látni lehetett, de ő most gondolataiba temetkezett. Hogy csillogott akkoriban minden. A nap körülragyogta a Balaton partját, a szél enyhén fújta a fiatal lány haját. A lány akkoriban 14-16 év között lehetett, nem tudta eldönteni, mert az emlékek mezején már hiába keresett, a tudatában csak az illatok, a hang, a színek és az a bizonyos év maradt meg. Különös most visszalépegetni ennyit, hosszú idő után egy soha be nem teljesült szerelem maradványait őrizgetni a lelkünkben.

Egy nap a barátnőjével sétált éppen haza a kávéházból, megálltak egy kapualjban, karját karjába fonta, majd megcsókolta. Próbálta magával elhitetni, hogy szereti, de nem tudott szabadulni attól a régi szerelemtől. Éppen a Duna-parton sétáltak. A folyó mindig nyugtatóan hatott rá. Nézte az embereket a parton, akik csendben beszélgettek egymással, de ő valahol máshol járt. Hamarosan elérkeztek a Batthyány téri HÉV megállóhoz, ahol búcsúcsókot váltott a lánnyal. Végre elment-gondolta ő magában. Most hazamegy és újra ábrándozhat a régi szerelméről.

Aznap este mialatt anyja a konyhában mosogatott, addig ő képzeletében visszarobogott azokba a gyönyörű időkbe. A fák lehunyták szemeiket, minden aludt a környéken, csak ő volt fent és a lány. Együtt sétáltak a Balaton partján, az este illatát szívták magukba. Titkon abban reménykedett, hogy a lány felé jön, magához húzza és megcsókolja, de nem történt egész este semmi. Csak beszélgettek, szakadatlanul záporoztak a szavak, öntögették egymásba szavaik negédes folyadékját. Hamarosan egy kapuhoz értek, ahol egy barna kutya kedvesen csóválta a farkát. Szájukra ült a mosoly, majd mentek tovább, felfedezni az éjszaka csodáit. Motor zaja törte meg a csendet, majd továbbrobogott. Felhők kezdtek kirajzolódni az égre, de egy nyári szellő tovafújta. Mindketten éreztek valami többet, mégis szavakkal képtelenek voltak kifejezésre juttatni, mi zajlik bennük. Ott sétáltak egymás mellett, lelkük telítődve volt valami édes varázzsal, de egyikük még túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Lassan mentek tovább egymás mellett, közben néztek fel az égre, a távollévőben keresték az értelmet. A parton csobogott a víz, a friss szellőtől a hullámok egymásba kaptak és táncot jártak a tóban.  Hajnal felé járt már az idő, az első madarak köszöntötték a reggelt. Ébredtek körülöttük a házak, a falakon túl megindult az élet. Egy kocsi halkan elhajtott valahol a távolban. A hajnal első fényei a közeli autópályákon is megjelentek. Milyen utunk volt ma éjszaka- gondolta magában, és képzeletben vágytól ittas testét a lányhoz simította, majd csókokkal halmozta el.  Ez a nyári éjszaka most már örökre bele lett írva az emlékezetükbe.

Aznap este fekete volt minden. Azok a madarak már régen elszálltak, a nyár sem illatozott már úgy, testét érezte lehanyatlik a fáradtságtól. Fent a szobában ült a sötétben, számolgatta a perceket, majd hamarosan lement a nappaliba, ahol anyja éppen tálalta a vacsorát. Megint elment egy nap- gondolta magában. Az egyre távolodó emlékek mindig ellepték tudatát. Minden este új úton volt, de valami mégis kihunyt benne, amit már soha vissza nem kaphat.

Vágyhervadás

Ott álltunk valahol az amerikai országút szélén. Mit keresek itt- kérdeztem magamban? Hogy kerültem én ide? Valaha Amerika teljesen befészkelte magát a tudatomba, de minden illúziómat szertefoszlatta ez az utazás. A szél simogatta arcomat, tagjaimat átjárta a melegség, mert ismét meg akartam nyílni valami régen elfeledettnek, számomra minden világ behunyta most a szemét.

Percekkel később. A nap a horizonton csókot küldött Amerika polgárainak, hirdetve egy új napot, amikor megmártózhatunk a szabadság édes mámorában. Szabadság- meredtem magam elé. Annyiszor próbáltam már magamban letisztázni ezt a szót, új jelentéssel ruházni fel. Fülemben zengtek édeskés dallamai ennek a sokszor hangoztatott eszmének. Már hányszor hagytam el hazámat, de mindvégig a bensőmben nem tudtam kiiktatni magamból a valahová való tartozást. Megérkezni valahová, megunni, újra útra kelni- ezt még apámtól tanultam-, de valahányszor új utakra tévedek, testem szárnyai mindig visszaröptetnek oda, ahonnan érkeztem.  Amerikát akartam, hogy a lelkembe behatoljon, de a dallam mindvégig képtelen volt megnyitni bennem azokat a képeket, amelyekért idejöttem. Most itt állok, szemem kitárva, benső vizsgálódásaim tárgyát képezi a mellettem lévő út.

Bob kis idővel később szólt nekem, hogy tovább kéne indulnunk innen.  Az emberek, az élet ezerféle spektruma ideig-óráig tudta velem feledtetni az otthontalanság életérzését, majd újból fejest kellett ugranom a belső hangokba, nehogy az érzelmi sivárság tünetei a lelkemet belülről szétmarják.

Micsoda képek villantak az elmémbe. Itt állok a semmi közepén, közben a szerelmem testének a képe himbálózik előttem. Hol vagyok? Hallom Amerika hangját a levegőben, lüktet bennem ezerféle dallam, de én most csöndet akarok. Ki akarom zárni még a semmit is magamból. Tapasztaljuk meg az üresség életérzését, tanította Buddha. Vajon el tudok-e jutni addig? Szellemi vezetőim átjuttattak engem már sok nehézségen. Most mit üzentek?

Bob kezében Colasüveggel felém jön, így szól: - Menjünk már tovább! Nem bírom ezt a tétlenséget. Már legalább egy órája ott állsz, fejedet a kezedbe temetve. Hé, ember, mit csinálsz? Ha nem összpontosítasz az útra, akkor soha nem juthatsz el az önmegvalósítás felé.

Az úton senki rajtunk kívül. Elzárva a külvilágtól, elvágva a civilizációtól, megyünk bele az ismeretlenbe. Beindítjuk a motort, aztán nekivágunk a szabadság, az ígéret földjének.  De mi van velem? Megint érzem, amint tagjaimban végigömlik a bánat, amit felváltanak a kitörő mélyről jövő öröm hangjai. Félek. Nem értem, mi történik velem, illetve bennem.

Bob bekapcsolja a CD-lejátszót, amiben Jim hangosan üvölti, szinte már-már kitörve: „Break on through to the other side”. (Doors) Hol van az a másik oldal?- gondolom magamban. Hogyan tudnék túllépni a tömegen? A megismerés ösvényén lépdeltem, számomra ez jelentette akkor a szabadságot, de hová lettek azok a régi utak? Vége az utazásnak, így szólok Bobhoz, aki fejét lehorgasztva értetlenül hallgatja, amit mondok.

Allen, emlékezz a fiatalkori vágyaidra, hogy beszippantott minket a zene akkor, kibontotta hajunk zászlaját. Nyitott szívvel kezdtük el magunkat keresni. Mi történt most?

Bob, ez már egy másik világ.  A mi kultúránk megtette az útját, de sajnos nincs tovább. Érzem, valami megszakadt bennem, amikor ezt kimondtam. Mi történik? Miért lettem ennyire rezignált? Hová lett a belénk rögzült életérzés? – vetődik fel bennem.

Bob eközben továbbra is teljesen át van itatva Jim kapukon, országokon, országhatárokon is áttörő szavaitól. Ez költészet, ez zene- mondja ő. Ekkor még nyíltak az emberek szívében virágok, mára ez a massza, amiben élünk, nem ért semmit, az érzékenység, az intellektualitás korszaka már nincs jelen, de amíg vannak olyanok, mint Te és én, addig remény is. Nem halt meg semmi.  A zene, a költészet, a szavak átkiabálnak azokból az évtizedekből. Gyere, Allen és mentsük meg a világot! Valamit tennünk kell! Emlékezz. „Miénk a zene, övék a fegyver, sikerülni fog ez, hidd el ember.” (Földes László Hobo Jim Morrison fordítása Five to one) 

Sajnos azt hiszem, a szép szólamoknak vége. Nézz végig az országokon, a bankok, a média, a politika mindent megölt. Hol vannak már a szavak, amelyek mámorossá tettek minket azokban az időkben?  Nekem lett egy szép feleségem, akitől még most az út során sem tudtam elszakadni. Amíg te hallgatod a régi dalaidat a lejátszóban, én mindvégig képzeletemben Marianne-nel vagyok, az ő arca suhan felém a távolból.

Bob kikönyökölt a kocsin, a szélbe üvöltötte: „”I am a believer”, (Monkees) én még mindig hiszek, igenis a szavak hatalma erős lehet, ha újra összefogunk. Emlékezz Jimre: "We could be so good together." (Doors) Szeretnéd velem folytatni az utazást?

Annyifélék az utak- mondom neki. Te Szelek lovagja, utazd be a körülöttünk lévő szép világot, kiáltsd a mindenségbe a dalokat, találd meg hozzá a társaidat! Akkor valami elpattant bennem, könnyeim végigzáporoztak arcomon.  Ekkor láttam utoljára Bobot. Talán valahol ma is rója az országutakat, kocsija a zenéitől hangos.

Abban a pillanatban búcsút intettem Amerikának, hisz tudtam, semmi sincs úgy, mint régen. Lelkemben összetört minden, a cserepeket újra kellett illesztenem. Még sokáig álltam és néztem a valaha volt ígéret földjét.