AndiMM blogja

Drága Apu!

Itt ülök a szobában, ahol egy évvel ezelőtt távoztál a földi létformából. Pontosan egy évvel ezelőtt! Hogy repül az idő!

Távozásodat nagyon megszenvedtem, ami utána következett, tömény beavatás volt az életre és a létezésbe. Békességben váltunk el, bár elbúcsúzni nem tudtam tőled. Csöndben talált rád a hideg reggel – és én is. Néztem élettelen testedet, melyet elhasznált az idő, beszéltem hozzád, mintha értenéd, és simogattalak. Sírtam, mert fájt, hogy 43 évig voltam a lányod, de nem is tudtam igazán, ki is vagy Te.

Örökül hagytad nekem azt a határtalan kreativitást és művészi hajlamot, melynek megélésében a leginkább otthon érzem magam, és amelyben igazán boldog vagyok. Amikor ezzel foglalatoskodom, akkor ismerlek Téged meg igazából.

Milyen érdekes, hogy a gyötrődések és fájdalmak, a rossz érzések hogy eltűntek! Semmire sem emlékszem igazán, ami rossz volt abban a 4 hónapban, amíg teljesen le nem épült öreg tested! Minden eltűnt – veled együtt.

Még érzékenyen érint a kollektív sorson való elmélkedés: mindannyian eltűnünk innen egyszer. De ennek tudata össze is kovácsol minden élő emberrel. A közös sors eggyé olvaszt minden élővel.

Drága Apu! Nekem most tovább kell mennem, az utamon, hogy azokból a tálentumokból, amit Tőled kaptam, létrehozzak valami újat, valami mást. Tekints rám jóindulattal, és áldj meg engem, abban, amit gondolok, beszélek és cselekszem! Örülök, hogy élhetek, és még szeretnék is élni, mert szükség van rám! Aztán, ha eljön az idő, jövök én is!

Drágakőként őrizlek a szívemben, ahogyan a Lótusz szirmai rejtik az a drágakövet, melyről ez a mantra szól!

Isten Veled!

http://www.youtube.com/watch?v=bk6q0zxa4xQ&feature=related

Mondd, Anyu, meddig tart ez az érzés?

Milyen érzés, kisfiam?

Hogy így szeretlek Téged Anyu,

Ilyen áradón, ilyen naivan!

Most így van ez, gyermekem,

Tudom, hogy szívecskéd nagyon szeret,

Piciny szád cuppanós csókja

Maga a legszebb élvezet.

Most szívünk együtt dobban

Szemünk egymásban elmerül.

De mégis, meddig tart, Anyu?

Valami változik – érzem itt legbelül.

Adtam egy Gyermeknek életet,

S a gyermeket az Életnek.

Nem voltál és sosem leszel az enyém!

Minden nap ajándék veled és egy játszi tünemény.

Méhem volt első meleg fészked,

Születtél, s tejemmel tápláltalak Téged.

Ölellek szüntelen, hogy szeretni tanulj-

Mert az igaz szeretet – ő a legfőbb Úr.

Hétszer engedlek utadra Téged,

S neked nem szabad soha visszanézned.

Őrizz a szívedben, mint titkos szeretőt,

S ahogy hajdan engem – úgy ölelj és csókolj

Majd ha eljön az idő - egy ifjú nőt!

A Jerikói lonc virágának esszenciáját Dr. Edward Bach, a XX. század elején élt és tevékenykedett svájci orvos azon lélekben szenvedők számára készítette, akik fájdalmasan szépnek látják a múltat, ellentétben a jelennel, melyet viszont kínzóan nehéznek és rossznak élnek meg. Az itt és most elől ezért a megszépített múltba kalandoznak vissza tudatukkal, elfelejtve, hogy régen is volt savanyú a szőlő.

(És ha valaki nem jött volna rá, egy kicsit rólam is szól.) 

Versem a Jerikói lonc negatív tudatállapotába vezeti az olvasót!

Olvassátok! Szeretettel: AndiMM 

Elmúlt szerelmeid hantja fölött

Miért állsz tétován, könnyes szemmel?

Gyászos az ábrázatod,

Pedig nem te vagy, ki ott fekszel.

Tudom, szeretni, vágyni, érezni volna jó!

Mindez ott alant, a hant alatt,

Csak puszta illúzió.

Asszony! Hol van szemed tündöklő fénye,

Miért e tudat, hogy mindez meg nem érte?

Hol van büszkeséged, női, kedves bájod,

Mivel elbűvölted egykor a világot?

Fakó vagy, és savanyú!

Elmúlt szerelmeid hantja fölött

Szél zörget záraz lombokat.

Addig állsz ott, míg a gyertya csonkig ég,

S kezedben az utolsó virág is elfonnyad.

Addig merengsz a múlton,

Míg a jövőd is elhalad…

S csak állnak majd sírhalmod fölött

Fiaid, lányaid, fekete gyász-sorban

Csendesen merengve a platánfák alatt.

Drága Gyermekeim !

Ma van a születésnapom. 43 éves lettem. Ez a nap semmiben nem különbözik a többitől. Nincs buli, nincsen torta. És a tűzijáték is elmaradt.

1966-ban, amikor születtem, még annyira más volt minden. Másképpen hívták a budapesti utcákat, másképp néztek ki a villamosok és a buszok. S autóban ülni csak nagyon keveseknek adatott meg.  Édesanyám még az Andrássy úton sétáltatott engem, mert ott jó volt a levegő. Akkor még Népköztársaság útjának hívták. És valóban csak imitt-amott voltak járművek.

40 év elmúltával megváltozott minden. Átalakult a város. Elviselhetetlen nyüzsgő forgatag lett belőle, s egyik utcában sem lehet tiszta levegőt szívni. Viszont annál több a kutyakaki.

A szüleim nagyon megöregedtek, átértékelték az életüket, másképp viszonyulnak hozzám, de  még mindig a gyermekük vagyok…

Azon a napon, amikor Édesanyám pocakjában elindult az életem, valójában attól a naptól létezem. Tehát az, hogy most 43 éves vagyok, csak viszonyítás kérdése.

Amikor az Anyukám és az Apukám úgy döntöttek, hogy engem a világra hívnak, az megírta a Ti létezéseteknek is a lehetőségét. Gondoljatok csak bele, milyen egyszerű: ha én nem lennék, Ti sem lennétek itt és most, ebben a formában. Talán valahol másutt, és más formában léteznétek. De az egyik létezés olyan, mint a másik. Az adja meg az értékét, hogy Ti mire tartjátok az életet, amit részben általam kaptatok.

Ha értékesnek tartjátok az életet úgy, ahogyan van, és amilyen, mondjatok gondolatban köszönetet a Szüleimnek – a Ti Nagyszüleiteknek – hogy vállaltak engem, és életre hívtak.

Szívetek ajándékát szívesen fogadom. És úgy vélem, nem lehet „földi” ajándék szebb nekem, minthogy elfogadtok édesanyátoknak és én gyermekeimnek tekinthetlek Benneteket.

Elfogadtok engem, olyannak, amilyen vagyok, nem cselekedeteim után, csak a létezésem erejét, melyből Ti is származtok!

Mondjatok hát köszönetet a Nagyinak, és a Napinak, hogy Isten és az ő akaratukból élhetek, és értékeljétek ezt, ki-ki vérmérséklete szerint !.

Én még befelé megyek az életbe, a szüleim pedig már kifelé. S egyszer eljön majd az idő, amikor nekem is a kijárat felé kell mennem, mert ez az élet rendje.

Nem az idő mennyisége számít, amit együtt töltünk, hanem sokkal inkább a minősége.

Nem az ajándék számít, hanem a szív szándéka, a megemlékezés felemelő öröme arról, hogy létezhetünk. Bár a családrend szerint a létrán felettetek állok, a létezés örömében mégiscsak egyek vagyunk!

Köszönöm Istennek és Szüleimnek, hogy élhetek! És örülök, hogy az ő gyermekük lehetek!

Köszönöm továbbá, hogy lehetőségem volt négyszeresen is továbbadni az egyetlent, és a legvégsőt!

Szeretettel ölellek Mindannyitokat!

Anyu

Szorosan egymásra boruló

harmatos rózsaszirmok között őrzöm

forró leheletű édes sóhajom,

mikor önmagamat feltétel nélkül

és teljesen átadom.

Rózsatő vagyok, ezer hajtással,

Illatos szirmait  az őszi ködbe hullató.

S dőre módon hagytam eddig,

hogy zsenge bimbóim lerágja

Néhány kiéhezett tinó.

Engedtem, hogy vágyait rajtam élje ki,

Számos, többnyire lógó farka után rohanó…

(Kín rímet faragok),

Szóval az imént említett

Néhány kiéhezett tinó.

Lecsócsált bimbóim kínjukban kinyíltak sorra,

Csalfa-édes illatot árasztva,

S várva az újabb betolakodóra.

Minő szenvtelen gyalázat!

Most az őszi ködben, hideg zúzmarában

Kint a halott tájban állva

Csak tüskés ágaim reszketnek a magánytól.

Megcsömörlöttem már minden bujaságtól!

Elhullott ifjúságom minden nemes virága,

Csak az az egy, összefonnyadt bimbó

Őrzi rendületlen mélységes titkom:

forró leheletű, édes sóhajom.

És nem vagyok biztos benne,

Hogy valaha is, még egyszer megmutatom,

Milyen érzés 

Mikor önmagamat feltétel nélkül

és teljesen átadom...

(Fáj a dalom )