Anaid blogja gond(olat)szigetek

Amikor eleged van mindenből...
Amikor az a bizonyos pohár már csordultig tele...
Amikor csak törnél, zúznál mindent, ami a kezed ügyébe kerül...
Amikor nem találod a helyed...
Amikor a földet is kifordítanád a négy sarkából...
Amikor üvöltenél, de nem találod a hangod sem...
Amikor csak eltűnnél szótlanul...
Amikor feladnád...
Amikor eldöntöd, s nem akarsz harcolni...
Amikor mára zene a zene sem nyugtat meg...
Amikor csak ülsz egy teraszon....
Amikor egyedül ülsz egy asztalnál...
Amikor nézed a kávéd, vizsgálod...
Amikor a bögrében keresed a válaszokat...
Amikor nem leled azokat...
Amikor félsz a kérdésektől...
Amikor eldöntöd, hogy rágyújtasz...
Amikor már a cigaretta sem nyugtat meg...
Amikor csak nézed a kékes füstöt...
Amikor szállni szeretnél oly bohokán...
Amikor újra rágyújtasz s még egyre....
Amikor próbálod a káoszban meglátni a rendet....
Amikor nem sikerül s újra rágyújtasz...
Amikor érzed, hogy darabokra hullasz....
Amikor egy újabb szál cigi elég...
Amikor elhatározod, hogy nem teheted ezt...
Amikor megéled az érzékenységedet...
Amikor érzed, hogy végtelenül egyedül érzed magad...
Amikor rájössz, hogy amit érzel túlon túl nagy, hogy szavakkal kifejezd...
Amikor már nem tudsz könnyeket ejteni...
Amikor még egy szál méreg elég általad...
Amikor erőt veszel magadon...
Amikor meghallgatsz egy dalt s megrázod magad...
Amikor egy újabb szál cigi által elengeded, amit érzel....
Amikor a kékes füstöt nézve tisztábban látsz....
Amikor megiszod az utolsó korty kávéd...
Amikor eloltod a cigarettát....
Amikor kiegyenesedik a hátad...
Amikor erőt veszel magadon...
Amikor kihúzod magad...
Amikor mosolyt erőltetsz, hogy idővel igazivá váljon...
Amikor meggyőzöd magad, hogy igen küzdeni kell...
Amikor önmagad rakod össze...
Amikor tudod, hogy ez csak ideiglenes....
Amikor felállsz s elindulsz tovább...
Amikor a teraszon hagyod a gondjaidat...
Amikor a füsttel elszállnak...
Amikor üress a poharad, akko rájössz, hogy milyen erős vagy, mert a gyengeségedből erőt kovácsoltál.
Mert ez az igazi KIHÍVÁS! Győztél MAGAD felett! : D

Itt ül velem szemben. A kedvenc kávézómban,  a kedvenc asztalunknál. Itt van Ő. Aki a legjobb barátom már lassan öt éve. Itt van Ő, aki mindent tud rólam. Az összes bűnöm ismeri. Mégis megért, vagy legalább próbálkozik. Nem ítél el, úgy mint mások. Tisztel. Szeret. Megbecsül. Értékesnek talál. Bátorít. Itt van Ő,  aki nem csak a legjobb barátom, hanem az életemben valóban  Ő. Az a bizonyos nagy Ő. Mindig is az volt. Tudtam, bár éveken át tagadtam. Nem akartam tudomásul venni ezt, hiába nyilvánvaló volt, már az ismeretségünk utáni első félévben. Mert megvolt a szikra. Megvolt az a bizonyos plusz, ami után emberek annyit sóvárognak. Megvolt az összhang. Megvolt a szenvedély is. A közös hobbik is ott voltak. Ismertük egymást. Betudtuk fejezni egymás mondatait. Kitudtuk találni egymás gondolatait. Már félszavakból, sőt gesztusokból értettük egymást.

Nekem Ő volt az a nagy Ő. De féltem. Féltem attól, ha barátságnál több lesz köztünk elveszítem. Ismerem magam. Nehéz velem, igazi kihívás.

Mellettem az emberek, csak ideiglenes vendégek. Rövidek a kapcsolataim, de annál tartalmasabbak. Ha igent mondok neki, akkor elveszítem. És ha nem működik a kapcsolatunk, akkor nem csak egy pasit veszítek el, hanem Őt. A legjobb barátomat. Őt, aki a legfontosabb. Őt, aki nélkül nem az lennék, aki vagyok. Őt,  a legjobb barátomat, aki ismer, de ennek ellenére szeret.  Őt, aki nem csak átutazó az életemben, hanem útitárs. Nekem Ő JELENT   MINDENT.

Annyi éven keresztül kerestem a kifogások, hogy ,,nem"- t tudjak mondani neki. Hiába tudtuk mindketten, hogy igazából ,,igen"- t szeretnék mondani neki. Kifogásokat kerestem, bár szerettem, s pont ezért, Őt nem akartam  bántani. Nem voltam kész rá.

De Ő nem adta fel. Kitartott mellettem. Mindig ott volt. Számíthattam rá, s ez kölcsönös volt. Ott voltunk egymásnak. Olyanok voltunk, mint a borsó és a héja. Elválaszthatatlanok. Sem idő sem  tér nem tudott közénk állni. Hiába volt, hogy huzamosabb ideig nem beszéltünk, mégis mindent  ott tudtunk folytatni , minden beszélgetést, ahol abbahagytuk, sőt még inkább  megerősödött a köztünk lévő szál. Emlékszem, mindenki azt hitte egy pár. A közös barátaink ezzel húztak minket. Ilyenkor Mi mindig összenéztünk, és nevettünk majd egyszerre válaszoltuk, hogy ,, mi csak barátok vagyunk.”. De mindketten tudtuk, hogy ami köztünk van, az sokkal több, mint barátság.

Aztán a sok ,,nem" , végül egy határozott ,,igen"- né alakult. Nem kerestem több kifogást. Esélyt adtam neki. Nekünk. És meglepő módon minden olyan volt mint annak előtte, csupán ki volt mondva, hogy akkor mi egy pár vagyunk, és szabadon megcsókolhattam, ahogy ő is engem. A csókja sokkal édesebb lett, olyan volt, ami után az ember sóvárog, s mikor megkapja annál többet kér belőle. Nem tudtam betelni vele.

Csodálatos pillanatokat éltem meg mellette, mint barát, és mint barátnője. Számtalan feledhetetlen élménnyel gazdagodtam, s számtalan dolgot tanultam meg mellette, neki köszönhetően. Végülis neki köszönhetem, hogy az  vagyok most, aki vagyok. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megismerhettem!

A kapcsolatunk nem volt mindig egyszerű. Két makacs ember, akik büszkék is ráadásul. Sok szópárbajunk volt, apróságokon. De nem tudtunk huzamosabb ideig haragban lenni, mert egyszerűen nem ment. Lehet hogy Ő a makacsabb, de én a büszkébb. Nehezen tudtam engedni, büszkeségemet félretenni.

Sokszor a vitánk egy rosszul elejtett szó miatt keletkezett, aztán vitáztunk a hangsúlyon. Ő mindig tudta, hogyan kell egy vitát lezárni. Mindig magához húzott, és addig ölelt, míg a mérgem el nem szállt. Szeretem ezeket az emlékeket. Tudom, hogy Vele igazán boldog voltam, onnan tudom, hogy már csak maga a felidézése egy egy vitának és kibékülésnek, képes mosolyra fakasztani, miközben a könnyek szúrják a szemeimet. Hiányoznak ezek a viták. Hiányzik Ő.

Most itt ül velem szemben, és nem tudok megszólalni. Csak közös emlékek száza tódul fejemben.

Itt ülök. Egyedül. Megint. Szólni szeretnék valakihez. De senki sincs itt. Beszélni szeretnék valakivel. De senkisem ér rá. De senkisem érrt meg.

Kérdezem én, hogy miért? Kérlek, válaszolj! Kérve kérlek, válaszolj! Ne csak  nézz rám némán. A melegséget árasztó tekinteted, most az alpesi téli éjszakákat  idézi. A tavaszt  idéző kék szemeid, melyekben a szenvedély tűze ég, most oly fagyos, hogy csontig hatol a belőle áradó ridegség.

Csak állsz velem szemben, a kezeid a nadrágod  zsebeiben  pihenteted. Csak állsz velem szemben némán, olykor rám pillantasz, máskor a folyó vizét kémleled, mely olykor megmozdul a szellő simogatására. Nem nézel rám hosszan. Olykor rám nézel, mintha keresnél valamit, s amint állom a tekinteted, te elnézel. Miért teszed ezt? Mondd, mire jó lesz? Kinek a javát szolgálja ez?

Az előbb még minden rendben volt. Itt ültél mellettem, a folyó partján lévő füvőn. A fejemet a válladon pihentettem, míg te erősen átöleltél a biztonságot s melegséget árasztó karjaiddal. Tekintetünk látszólag a folyó vízét pásztázta, az apró rezdüléseket avagy a halak útvonalát.  De valójában a tekintetünk  távolabbi helyeken járt. Időben  s térben. A KÖZÖS életünk  képkockái között kutakodtunk s nevettünk az elénkben már megtörtént esemélyeken.

Beszélgettünk. Meséltünk. S egyszerre hirtelen minden megváltozott.

Mire észbekaptam, te már álltál zsebre dugott kezekkel. Nyoma sem volt az előbbi harmóniának, békének már nyoma sem volt. Már a tekinteted nem simogat, hanem  vádolt. Megsebez. Mélyen. Nem karcol. Hanem  mély sebet ejt. A ridegség végtelen, ami belőled ártad. Nem értem az okát. A hangom oly távolian szól, s oly erőtlenül. Szinte súttogom a szavakat. Pedig minden egyes kiejtett hangért megharcolok. Oly idegenül cseng a hangom. Mintha nem is én szólnék hozzád. Mintha egy idegen valahonnan a távólból megkérdezné tőled, hogy mi a baj? Miért lettél feszült? Mi történt? Miért itélsz fölöttem? Miért bűntetsz a némaságoddal? Miért sebzel a vádló  tekintetteddel és a némaságoddal? Mi rosszat tettem? Miben hibáztam? Mit nem csináltam jól? Miért nem vagyok elég jó? Miért kezelsz idegenként? Miért látom ezt a szemeidben? Ilyen s ehhez hasonló kérdéseket próbálok feltenni neked, de látom, hogy gondolatban távol jársz, s igazából fölösleges lenne minden egyes kérdésem, hiszen nem érdekel téged, s válaszokat sem kapnék. S amúgyis,  úgysem találom a hangomat. Csak ülök itt a földön felhúzott térdekkel s igyekszem minnél kisebbre összehúzni magam. 

Tudod, hogy mi  minden van  most a szemedben?  Tudod, hogy mit érzek? Tudod, hogy most mennyire elesettnek érzem magam?

Tudod egyáltalán, hogy miket mondasz nekem? Tudod egyáltalán, hogy hogyan  mondod ezeket a szavakat, mondatokat? Tudod, hogy ehhez talán még jogod sincs?

Folyton azt hangoztatod, hogy nem érdekel senki múltja, hogy nem tartozik rád. Hogy téged a jelen, meg max a jövő érdekel. A múlt hidegen hagy. Mert a múlt már megtörtént, s  nem lehet már rajta változtatni.De a valóság, hogy pont a múltam alapján ítélsz s elítélsz. Kettőnk közül te élsz a múltban, az én múltamban s ezáltal emlékeztete minden bűnömre, könnyemre.

van  Ő. Ő, ki teljesen váratlanul érkezett az életembe. Egy véletlennek köszönhetem,  hogy megismertem. Pontosabban az érme feldobásnak. Talán nem is volt igazi véletlenlen. A Sors akarta, hogy így legyen.

De hogyan jött Ő az életembe s hogyan jön ide az érmedobás?

Nyár volt. Érettségi után járunk . Már mindenki eldöntötte, hogy milyen egyetemre fog iratkozni, milyen szakra s melyik városba kezdi el a húszas éveit. Nekem is voltak elötte elhatározásaim. Még négy évvel azelőtt kokrétan tudtam, hogy Kolozsváron szeretnék élni, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsesszakos hallgatója kívántam lenni . Magyar szakos tanár szerettem volna lenni.Aztán telt az idő. A szerepek megváltoztak a szereplőgárda is. Sok minden történt. Jó és rossz egyaránt, amelyek alakítottak. Volt egy április. Amikor  minden megváltozott. Teljesen és végérvényesen. Egy igazi mérföldkő. Mely mindent megváltoztatott s átformált. De félreértés ne essék, nem, véletlenül sem egyszerre, hanem pont, hogy fokozatosan került minden relatív a helyére, természetesen fájdalmasan olykor.

Minden megváltozott. Áprilisben ott álltam a megszokott életem romjain, láttam, amint az álmaim ezer darabokra törnek, akár egy leejtett üveggolyó, amely ezer meg ezer darabra tőrik.Láttam, amint a barátnak tűnő emberek kést dőfnek a hátamba, s ennek ellenére elvárják, hogy én legyek a megértő s elnéző. Ott ültem a romjaim és szilánkjaim halmaza között. Már semmin sem volt. Még  Reményt sem láttam. Nem maradt semmim, csak egy nagy kongó, éjsötét üresség, amely mindent beborít s mind nagyobbá válik. Nem volt már semmim. Vesztenivalóm sem. Már semminek sem volt értelme. A napok egybemosodtak.  Az idő csak telt, de nekem fel sem tűnt. A saját kis világomban éltem, bezárkozva s elzárkozva mindentől s mindenkitől. Nem érdekelt semmisem. Nem akartam már semmit. Nem tudtam sem aludni, sem enni, sem figyelni. Aludni szerettem volna olykor, hogy ne érezzem a tátongó ürességet, amely egyre csak nő. Nem akartam nap mint nap újra küzdeni és remélni, és felfesteni az arcomra azt az igazán meggyöző hamis mosoly, mely azt tükrőzi, hogy minden rendben, hogy még véletlenül sem magasról teszek mindenre, hogy  épp vagyok és harmonikus.

S felmerül benned a kérdés, miért is írom le ezeketet sorokat?  Mire is akarok kilyukadni? Mit szeretnék eláltál üzenni?

Igazából én magam sem se tudom. Csak eszembe jutott. Talán egyszer befejezem a megkezdett gondolatmenetet. Talán egyszer...Talán 3 év múlva...hiszen ezeket a sorokat is 3 év távlatából írom..tehát, ha érdekel a zűzzavaros gondolatmentetem kövess...talána végén megértesz dolgokat...talán jobban is, mint én..