Küzdelem mindhalálig

Van egy pillanat, amikor ijedten, félve megtorpanunk, hátranézve átgondoljuk eddigi életünket, sikereinket, kudarcainkat, esetlenségeinket. Az új útra való lépés előtti utolsó, pattanásig feszült pillanat, ami után el kell engednünk a stabil biztonságunkat jelentő korlátainkat, és kilépni az ismeretlenbe, egy új cél felé. Szerencsés esetben magunkat haladjuk meg folyamatosan, és ebbe a fejlődési ívbe már úgy érezzük, nem fér bele az, amit eddig tettünk, amivel foglalkoztunk, amilyen párkapcsolatban éltünk, ahogyan szerettünk, összegezve, amilyen életet éltünk. Új minőségekre, jobb impulzusokra, teljesebb energiákra vágyunk, de ösztönösen belénk csap mint egy villám, a félsz.

Nekem is sikerülhet? Mi lesz ha nem működik? Mi lesz ha rajtam kívül ez senkit sem érdekel? Támogat majd bárki engem az új célom felé való közeledésemben? Végig tudom csinálni? Tűröm majd a kudarcokat, nehézségeket?

Számtalan, ilyen és ehhez hasonló kérdés merül fel bennünk, és az esetek nagy százalékában magunkat beszéljük le új életünkről, meg is teremtve a valóságot, hogy megpróbáltuk, de nem sikerült. Nem miattunk, a körülmények, az időzítés, a lehetőségek és a csillagok helytelen állása okozta a kudarcunkat. Hiszen mi mindent megpróbáltunk. Visszabújunk a megszokott rosszba, bedugjuk fejünket a biztos halált jelentő hurokba, amely szép lassan, de biztosan fojt majd meg minket. De legalább nem kellett elhagyni a komfortzónánkat, nem kellett fáznunk a büdös meleg hiányában, nem kell kockáztatnunk és legyőznünk önmagunkat, és nem kell megtapasztalnunk a legnagyobb, emberben rejlő erőt. Önmagunk legyőzését, mert az a legnagyobb hatalom.

A másik esetben egyszer csak kiesik a lábunk alól a biztos talaj, elveszítünk szinte mindent amit addig felépítettünk és stabilnak hittünk. Lebegünk a semmiben, saját sebeinket nyalogatva kétségbeesetten kapálózunk régi önmagunk felé. De már messze a part, és a szél is velünk szemben fújja a tajtékzó hullámokat. Így lassan, iszonyú kínok között, egyre messzebb sodródunk addigi, teljesnek hitt életünktől. És a kapálózás közben egyszer csak ránk szakad az igazság súlya. Nem, nem csináltuk jól. Már korábban el kellett volna engednünk ragaszkodásunkat egy álomvilág felé, jobban kellett volna energiáinkkal gazdálkodnunk, más fontossági sorrendek követésével, a kevesebbel való beéréssel, annak megértésével, hogy mitől lehet valaki maradéktalanul boldog. Mert biztosan nem attól, hogy hajszol egy álmot, amit valójában sosem érhet el.

 Új útra lépni egyik esetben sem könnyű. De könnyebb, ha már nem kapálózunk, nem akarjuk legyőzni azt a végtelen erőt, amely sorsunkat irányítja. Gyengéden elernyedünk, és várunk, hogy elég mélyre süllyedjünk ahhoz, hogy elérjük a medence alját. Leérkezünk oda, ahonnan már nincs tovább. Nincs más megoldás, csak egy utolsó, minden erőnket összeszedett, gigászi elrugaszkodás, s a vízből való végleges kirobbanás lehetősége. A lélegzés vágya és az önmagunkba vetett hit, hogy megcsináljuk lesz új hajtóerőnk. Ehhez a múlt súlyát ebben a pillanatban kell elkezdeni örökre leraknunk, hiszen csak nélküle kezdődhet el valami új, valami fényes győzelem.

Majd halált megvető bátorsággal elrugaszkodunk. Persze, amíg a vízfelszínt elérjük, sok apró késszúrást kell még megtapasztalnunk, hiszen oly hűen szolgáltuk a múlt fájó sebeit, hogy azok eggyé váltak velünk, s nem engedik magukat könnyedén hátrahagyni. Mire észrevesszük, már kényszerpályán is vagyunk. Csak egy lehetőségünk maradt. Ájulásig küzdeni felfelé, a végsőkig visszatartani lélegzetünket, és hinni.

Hinni halálunkig, hogy van még levegőnk.