Az érzelmek Játéka

Copyright: Lyrical Poet, 2004. október 15. 
 

Az érzelmek játéka

A színtiszta szerelem, mindig az érzelmek játéka,
azt is mondják, csupán nézőpont kérdése az egész:
és hogy éppen mikor, hol, és merre, vagy most,
mert az lehet tisztán plátói, vagy vad, és viharos.
Vagy most talán mégse, mert nem kérsz belőle,
mert vagy túl sok, vagy talán mérhetetlenül kevés
vagy nem viszonzod kellőképp, esetleg elkéred előre,
s ha gyenge vagy, majd ettől kapsz újult erőre
és mindegy hova írom a neved, s hogy merre mész!
Előre, vagy lassan körbe-körbe, néha meg hátra,
esetlen tétován csak ide-oda, vagy egy hűs szobába.
Mint egy graffytit, mindig úgy írom fel a nevedet,
mert tőled vagyok zajos, és már minden oly zavaros
hogy mikor mi történik éppen velünk, és most.
Amikor majd téged a szerelem oltárához viszlek,
miközben óvva, féltve, a két tenyerembe veszlek
és magamtól is kissé elpirulva, kábultan szeretlek.
Vagy éppen sírva és mosolyogva, esetleg nevetve,
gyönyörű fohászokat suttogok mind a két füledbe
amikor ha te velem vagy, és soha senki mással,
mindig együtt nevetünk a csillogó szemlátomással
vagy amikor sietsz, úszol, vagy csak táncolsz,
ha megölelsz, ellöksz, vagy magadhoz láncolsz
te kedved szerint mondhatsz feketét vagy fehéret,
én mindenem neked adom, örömöt, bút, vagy szerelmet.
Mely szerelem, téged talán soha meg sem éget!
És írsz majd a szerelemről egy gyönyörű szimfóniát,
én pedig elfogadom megadón legyintve, az iróniát.
Mikor azt hiszed majd hogy előtted hever már minden,
de másnapra kiderül hogy már semmid sincsen
hisz mégsem csak a tiéd az ég, a föld, meg a világ!
Akkor majd végre kimondom hangosan áldva a neved,
hogy biztosan tudd, valaki szeret: én Kedvesem!
Most azonnal, mindig, vagy esetleg majd máskor,
meglepődsz mindig ha szembejössz, a csodálkozástól.
Mert egyszerűen nem lehet téged, már nem szeretni!
De lehet veled sírni, mosolyogni, vagy nevetni.
Hisz nekem az sem mindegy hogy te mikor merre mész,
és hogy ebből melyik irány, a részegítő józan ész.
És a két gyönyörű melledre, szádra, majd újra vissza,
ahogy a tested, forró csókjaimat oly mohón issza
és lám, mennyi szédítő ajándék: a gyönyörök kútja!
Miért is tagadnánk, hisz hazug volna minden szándék,
hát ne leplezzük tovább, hogy ránk majd mi vár még!
És azt sem hogy én téged már oly régóta szeretlek,
azt meg pláne ne, mióta a nevemet, a nevemen nevezted.
Hiszen a kettőnk érzelme mindig oly viszonylagos,
pont úgy, ahogyan ez a mindennapi szerelem:
ahogy eddig is volt, fénylően tiszta, néha meg  zavaros!


*