Tiru, a legcsúcsig megyünk /részlet/

/ Ítár beavatása /


Mint kiderült, a hasmenést nem a hegyi patakból elfogysztott víz mennyisége, minősége, hanem lefelé jövet a különböző füvek rágcsálása okozta. Nemcsak Ítár barátom és házigazdánk, de még a 47 ronin is nevetett volna, ha hallja a történetet. 
Reggel öttől elindult a menet. Tizenöt kilométer zarándokút a Szent Hegy körül. A várost tíz kilométeres körzetben lezárták előző este, az emberek a főút teljes szélességében folyamatosan, békésen, néha táncolva, dobszóra, időnként mantrázva vonulnak az óramutató járásával megegyező irányba. 
A házunkban nyolc lakás van, mindegyikkel jòl kijövünk. Az angol házvezetőnőnk, Linda, nyugdíjas tanárnő, a macskaevő kígyóival és korai kapuzárásával már bemutatkozott, egyébként jó fej. Mellettünk lakik Lisa, a reprezentatív német masszőrlány Frankfurt mellől. Eladott mindent otthon, ideköltözött meditálni és árjuvédás masszázst tanulni. A jövőt nem tudja. Látszólag visszahúzodott,azonban hetente kétszer bejár hozzá egy ötvenes angol esténként, és félreérthetetlen nyögdécseléseiből ítélve rendbe is rakja az auráját. No meg az árjuvédáját. A földszinten, a sarokban lakik egy kedves japán, mint utólag kiderült, a lányával és az unokájával. Kortalan a srác, először a feleségének néztük a csajt, de kiderült, az rég lelépett valami kertészfélével.Rendszeresen bejárnak az asramba, a menetet elsőként tették meg a kicsivel együtt. Mellettük a mosolygós, turbános kigyóbűvölő, aztán a házinéni, a sarokban meg egy zord angol, aki kerüli a társaságunk az első naptól, mikor tudatlanul beleültünk a függőszékébe. Fölötte a két angol hölgy, Fiona és Mary a társalkodònője, külön lakásban. Øk az első bemutatkozás óta kellemes társaság, igazi miissek. Már amikor összefutunk velük a házban, vagy a közeli kávézóban.


A vásártéren három napja etetik a jószágokat különböző gyógyfüvekkel, a kelendőség végett. Ma azonban rátettek egy lapáttal. A közeli utcákba hozták őket, s mindegyikbe beleöntöttek kb 40 liter vizet egy merőcsövön keresztül, az oldalukat is fényesre sikálták.


- Merre vagytok? -csörgött bennünket Michael, a helyi mindenesünk, aki tegnap is leszállított minket pihenőnapunkon a közeli óceánparti városba, bemutatta a helyi nevezetességeket, többek között a világ legnagyobb kristályát a mellette fekvő szeretetfalu közepén. No meg Vediát, a British Guinaiában született, Indiában élő holland társalkodónőt, aki már aznap csökkentette barátom ráncainak számát és kelkemes utitársnak bizonyult. Az egyébként francia többségű Puducherry arról híres, hogy létezik tiszta, rendezett település Indiában.
- Mi délben indulunk! - mondja hangosan, hogy kihallani a telefonból.
- Mi csak szieszta után, három óra tájban! - válaszoljuk neki. Akkor sötétedésre, a tüzijátékra visszaérünk és mégsincs elviselhetetlen hőség!
- Rendben, este találkozunk, sziasztok! 
- Hello Michel! Este hívjuk egymást, hozd Vediát is magaddal! -búcsúzik el tőle Ítár. 


A reggeli darshan sem hozott nagy eredményt. Éreztük helyenként a hatalmas erőteret, de ez más asramokban, a hegy különböző részein, és a nagytemplonban is változóan hasonlatos volt. A híres jógi azonban kerülte mindkettőnk tekintetét, többször elhúzta a fejét úgyanúgy, mint két nappal előtte hasonló mesterséget űző kollégája. Kifelé jövet, miután kitárgyaltuk hasonszőrű benyomásainkat, minden álszerénység nélkül arra a következtetésrejutottunk, megerősödtünk otthon nagyon.
- Nem is megyek itt már senkihez! - mondja barátom. Az otthoninál nincs erősebb mester! Mindenkiben benn a tudás, csak sokan nem tudnak róla. Bejárok a barlangokba, asramokba, sétálok nagyokat, tanulom az angolt, de mesterre nincs már szükségem. Inkább a jól bevált gyakorlatokat folytatom!
Ettől függetlenül egy idősebb angol hölgy "úgy maradt" a teremben, valószínüleg ott valaki vagy valami kiváltotta belőle eredendő állapotát. Később làttuk az utcán is kóvályogni, még akkor sem volt teljesen magánál.


A kedvenc gyümölcsösünk felé menet akaratunk ellenére kezünkbe nyomnak még egy tál jóízű rizst, amit tiszteletből megeszünk. A tömeg közben folyamatosan hömpölyög. Kívülről olyan, mintha egy folyó ömlött volna a főútra, amit gáttal sem lehet megállítani. Közben átverekedjük magunkat oly módon a gránáralma koktélunkig, hgy kb. harminc méterrel alatra érünk a túloldalra. Eztán jön a másik nagy mutatvány, harminc métert árral szemben megtenni nem mindennapi teljesítmény, de végül sikerül. 
Dinnyénket majszolgatva, koktélunkat hörpintgetve nézzük az embereket. Az ország minden pontjáról érkeznek, két napon keresztül. Fehèreket nem látunk, gyerekeket annál többet Nőket, szerzetescsoportokat, családokat, öregeket, fiatalokat. Mindegyikük arca ragyog az örömtől, békésen, boldogan, szeretetteljesen menetelnek. Több, mint egymillió ember két napon keresztül. Érthetetlen, az ilyenről miért nem közvetítenek az európai hiradókban...
Bennünket is sokan megnéznek, némelyek integetnek, a bátrabbak hozzánk jönnek, megkérdezik honnan jöttünk. Magyarországot nem ismerik sokan közülük, a " near Italyt" többen megértik. Hazahömpölygünk a tömeggel, a vásàrtérnél kiúszunk belőle és rápihenünk az indulásra. Azért használom ezt a folyamot meg áradatot, hömpölygést többször is, mert az egész tényleg egy végeláthatatlan, hatalmas folyóhoz hasonlít és később ez hatalmas hasznunkra lesz, mondhatnám jellege menti meg életünket.


Ítár barátom mindig igényes volt a tisztaságra. Maga mosott, takarított, minden nap tiszta ruhát váltott. A bűzt, a koszt, a rossz szagokat kerülte messziről, a tömeg iránti tűrőképessége a jelenleginek tíz százaléka volt. Maximum. Mondta is többször: - Ha jön a nagy nap, messziről kerülöm az embereket! Estére az is kiderül, miért. 
Fél háromkor rámcsörgött a kávézòban. Itteni telefon híján nen vettem fel -horribilis a roaming - gondoltam elkészült. Figyelmesen dugtam a kapu belső reteszéhez kezem, a kobrás story óta jobb óvatosnak lenni. De már túlvagyunk a hegy meghódításán, a sárga skorpión, mit nekünk egy kígyó. Azért jobb az óvatosság.


A házinéni barátságosan fogad: - Ne egyetek sokat az út előtt, inkább csak folyadékot! -mondja jóindulatúan, mintegy anyáskodva.Megnyugtatom, megoldottunk már nehezebb feladatokat is, erre integetve visszavonulót fùj. A hegymenetet még nem heverte ki a lábam, úgyhogy szégyenszemre cipőt húzok a táv megtételéhez annak ellenére, hogy mindenki mezítláb gyalogol. A terepet sem ismerjük, jobb a békesség. 
Pontosan fél háromkor kilépünk a kapun és a vásártérnél becsatlakozunk a menetbe.
A hegy mindig jobb kéz felől van, minden esetben más szemszögből mutat. Felvesszük a "flowt", az áramlást és jóèrzéssel menetelünk. Az út két szélén folyamatos a kirakodàs, mint nálunk a búcsúban. Egymást követik, az étel, ital, kávé, gyümölcs, kókuszdió, ajándék, ékszer, kegytárgy árusok az út mindkét szélén, mint nálunk a búcsúban.
Hátulról néha kántálással előretörő fiatalabb csopprtok, elölről lassabban sétálò idősebbek, gyerekesek, bámészkidók zavarják meg a folyamatos áramlást éppúgy, mint az időnként szirénázó rendőr, mentőautòk, betévedt, dudával üzemelő kétkerekűek, vagy a templomokhoz, ételosztáshoz várakozó hosszú sorok. Ilyenkor a tömeg szétnyílik, szigetként körbeöleli őket, vagy összeszűkülve elfolyik mellettük, majd folytatódik a végeláthatatlanáramlás. 


-Basszus egy fehér embert sem látni! -mondja Ítár.
- Biztosan előttünk, vagy mögöttünk, esetleg a hegy túloldalán! -válaszolom. Százalékos arányban tényleg kics az esély, hogy lássunk egyet is, egymillió a százhoz.


Az első pihenőnknél leültetnek, Ítár rágyújt egy cigarettára -mert nem tudott még mindig leszokni - jégbe hűtött vízzel és teával kínálnak bennünk. Egy hatéves köröli kislány mellémül és barátkozni kezd: 
-What's yuour nami? - kérdezi félénken, miután válaszolok felbátorodik, családnevemre is kiváncsi, mikor ezt az információt is kiszolgáltatom neki, csillogó szemekkel szalad a túloldali széksoron ülő anyukájához. Bùcsúzóul még visszajön egy kézfogás erejéig, integetve távozunk. 


Van egy állat a hátsó ablakunknál, aminek a hangját ha meghalljuk, szétröhögjük magunkat. Brúggkkkheee, brúggkkkheee, ismételgeti tízmásodpercenként. A baj csak annyi, hogy este nyolctól reggel hatig folyamatosan, ennyit meg ugye nem lehet röhögni. A béka, a tehén, a kecske és a teve kereszteződése lehet valami majomfélével. Száját befogtuk az ablak bezárásával, az első ablakot használjuk ventillátorral kombinálva, így szent a béke. Meg a békatevekecske is.


A második pihenőnél megkóstolunk a kisasztalokon felsorakoztatott üvegekből kettőtt, mibdegyiknek citrom van a tetején.Korábban kinéztük őket, még soha nem ittunk ilyet. Érdekes, limonádészerű, enyhén sós ízű szénsavas lötyi. Ekkor felnézek a hegyre és nagyon ismerős a formája. 
- Szerintem visszaèrtünk Tiruba, mondom méregetve a környéket.
- Az lehetetlen, még csak három órája jövünk, válaszolja Ítár. 
Ennyiben maradtunk, folytajuk utunkat, aztán egyszer csak megszólal:
- Tényleg igazad lehet, az a távoli adótorony nagyon ismerős, az Arunácsala templom mellett van ilyen.
Ekkorra már a városnak azon a részén vagyunk, ahol eddig még nem jártunk. A tömeg egy másik útról is folyamatosan ömlik a miénkbe.
- Valószínű a lezárt területen kívüli parkolókbòl jönnek folyamatosan! - jegyzem meg, kutatva az ismerős utcákat. Megcsodálunk egy csodálatos kötéltáncot egy hétévesnyi kislány előadásában, majd megállapítjuk, az eddig szőlőcukornak nézett fehér tabletták igazából éghető porkockák, majd sétálunk befelé. A távolból feltűnik az Arunácsala egyik tornya. Kezd sötétedni. A tömeg egyre hangosabb, tüzijátékok röpködnek, petárdák durrognak, trombiták szólnak mindenütt, szilveszteri hangulatot keltve a városban. Pont hat órakor érünk a templom sarkához.Körülöttünk mindenfele szaladnak, pozíciòkat keresnek az alacsony házak tetején, oldalutcákban, ahonnan látják a hegyet. Megkezdődik az igazi tüzijáték, meggyújtják a tetején a tüzet, az emberek összetett kézzel imádkoznak Szent Hegyük teteje felé.
A füstös, fűszeres illat érdekes módon elnyomja a szagokat, bűzt sehol nem érezni. Nagy üdvrivalgás, tapsolás után az emberek kezdenek lejönni a házak tetejéről, utcákból és elindul újra a sor.
- Menjünk arra, a szélesebb úton, javadolja Ítár. - Maradjunk a zarándokúton, ha már végigcsináljuk! -javaslom, mire ő helyeslően bólint.
Na majdnem ez lett a vesztünk.


A főbejárathoz egy szűkebb utca vezet, de az átjárót lezárták. Ekkorra teljesen besötétedett. A bent maradt árusok eszeveszetten kapkodják áruikat a földről, a tömeg először azt kezdi széttaposni. Aztán egymást. Hátulról ordítva tolják a népet, elöl ugye nem tudunk menni a lezárt átjárò végett. Egy szűk utcába vagyunk visszaterelve kilencven fokos fordulattal. Aki kisodrótik azt vagy agyontapossák vagy felkenik a kerítés oldalára. A nagy térre betorkolló kis utca teli emberekkel, egyre jobban préselnek bennünket. Ítár barátom ekkor még nyugodtan mesél Kairói élményéről, ahol felugrott egy hasonlő szituációban egy közeli ablakba, majd az emberek válláról még ott fuldokló pánikrohamot kapott barátját is felhúzta maga mellé. No erre itt nem volt lehetőség. Erre a szűk utcában szemben is elkezdett nyomulni egy csoport, teljes a káosz. A nyomás egyre erősebb, nagy a fejetlenség.


Mielőtt teljesen szétnyomnának bennünket és megfulladnánk, egy csíkban a mi folyamunknak sikerül a nagy térre beáramolni. A főbejárat előtt találjuk magunkat akaratlanul, pròbáljuk tarzani magunkat az iränyba, ha kisodródunk, nem tudjuk mi történik velünk. Feltűnik a templom ajtaja, mellette egy hatalmas kivetítőn élő közvetítésben látjuk magunkat, fények, kiabálás, durrogás mindenütt. Egy ötfős fiatal csapat próbál nekünk kört alkotva helyet csinálni, de őket is összepréselik.
Valahogy kifolyunk a másik toronyig, itt már kezd enyhülni a szorítás. Újabb öt perc elteltével levegőt is kapunk, lazul a tömeg. Feltűnik a piactér sarka, hamarosan a gyümölcsösünkhöz érünk. 
- Ez volt nekem az igazi beavatás! Már tudom, miért kellett Indiába jönnöm! - mondja Ítár, majd így folytatja; Mindig iszonyodtam a tömegtől, a tűrőképességem ennek a tíz százaléka.
Nekem olyan volt ez az élmény, mint neked Kambodzsában, mikor fejedre hullott a kígyó, amit elòre megálmodtál. Neked akkor a kígyò a fa tetejéről, nekem a tömegfóbiám mùlt el, igaz, félelem egy pillanatig nem volt bennem. Az csupán egy előre kivetített dolog, fóbia, betegség. Amikor veszély van, az ember tudata kitisztul és teljesen higgadtá válik. Īrd meg nyugodtan, legyenek büszkék fiaim az apjukra!


Mire elérjük gyümölcsösünk, már négy és fél órája jövünk. Leültet bennünk, felszeleteli a kiválasztott görögdinnyét, amit már ő sem tud sózás nélkül megenni. Megcsinâlja szokásos gránátalma juicénkat, szürcsölgetve nézegetjük a vonuló embereket. 
- Reggel hatig tart a menet? -kérdezzük mixerünket. 
- Á, dehogy, holnap estig! - válaszolja csodálkozva, hogy ilyeneket nem tudunk.
Többen odajönnek hozzánk, egy családfő engedélyt kér családja bemutatásához, egy újságíró a fotónk megjelenéséhez. 
Kissé fáradtan, de felfrissülve beállunk az utolsó kilométerre. Elhaladunk a Ramana asram előtt, majd a vásártérnél kifordulunk a tömegből.


Köteleken hajtva, kettesével terelik a frissen vásárolt, felhízlalt jószágokat kifelé a térről. Ostorral csapkodják őket, iránytartás végett. Mások teherautò platòjára kötik. Az egyiken engedetlen állatot szarvánál fogva tartanak a fülke tetejéről, míg húznak a kötélen. A távolból trombitaszó, dobpergés hallatszik. Az Arunácsala tetején a tűz messziről világít.
Telihold van. Dipam.
Namaste!


Chronik-Fotos · vor 6 Stunden · 


Foto markieren · Weitere Optionen