Apadó hon

zsoltyka•  2018. november 15. 11:25

Ezer dallamban hallám, minden iszonyatát. Vad derengés, keresem sóvár honom e táj láttán. Élten szabadon, válaszok, mind elnyelnek, itten ragyogom. Foszlány e gondolat, szabad derengés, fukar e halandó meredély. De messziben vélt álmom, keress, bizonyíts, hangomon, minden szóm gyakorlón ostromol. Légy e gyásznak tulajdona, véld hitedben önmagad, s akard e gyászos bálvány valómat. Lészek bármely határ szegletében, éljek s véled veszejtem létem, gondom, felejtésem. Íme szabaddá tett a tudat, s ereszt végleg. Halmokon, hantok, vélt érzések kergetnek, por és föld e töretlen félelem. Hidd s vélem idd azon ábrándokat, miben lángok perzselik e szomor honomat. De te légy az irgalom, s kezem szorítsd. Fájon a tekintet e világ égette lelken, s ízzon a torkolat, s vélt valómat e hontalan gondolat apasztja. Honom e táj, s vérrel tapasztott oltár, hald akaratom, légyen fohászom e szóm. Bálvány voltam időtlen múltba veszejtve, s íme rongyom e valóm mi gúnyám. Feslett posztó, az mi voltam, háborúk idején porcelánaz mind én voltam. Elmúlt s tán sosem látom halandó valóm, s kérdésedben hited. Éledő vágyad, azt hívod, mily kétely. Itten él s halj békében. Hazádban szeretnek.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!