zoltan.aranyodi blogja

Ma ismét tízmilliószoros nap van. Ennek okán különösképpen figyeljetek, mind szellemi, mind anyagi teremtőkéitekre, hiszen ebben az időszakban jóval nagyobb erővel hat vissza rátok az univerzum, gyorsabban érkeznek a visszaigazolódások. Amennyiben megkaptátok, vagy közelébe kerültetek kívánalmaitoknak, adhattok hálát érte, de ne feledjétek, csakis magatoknak köszönhetitek, hiszen a mindenség teremtő ereje veletek, bennetek van. Kérjétek és megadatik. Lehet, nem úgy és nem akkor, ahogy és amikor szeretnétek, de mindenképp beteljesedik.

Áldás, békesség, a szabad akarat és a jó szerencse kíséri utatok mindenkor! 

Bükkszentkereszt, 2018 július 16.

..."manapság a hülyeségre, az igénytelenségre, az értéktelenségre, a mámorra sajnálatos módon jóval nagyobb az igény, mint a bennünk rejlő értékek, hatalmas lehetőségek, valódi csodák meglátására és megtapasztalására"...

Zsámbék, 2018 júniusán

Könnyebb leírni mint átélni. 

Persze minden eset egyedi, azért valami hasonlóság van bennük. Jó pár milló éve hasonló kaptafára mennek ezek a játékok, ám a mai napig képesek vagyunk komolyan venni. Amikor benne leledzünk akkor kibírhatatlan, elmúltával mosolygunk rajta. 

A cikk íróját 3 aprótalpúval hagyta ott a sárkány, közel negyed évszázad után. A kertész többet volt kéznél, mint aki jólétüket biztosította. A gond az egésszel csupán annyi, hogy elfelejtették közölni. A mézescsuprot is meg akarták tartani, a mézesköcsögöt is nyalogatni. Mindennek egy ártatlan négyéves gyermek őszintesége és egy ügyes blöff vetett véget....

A feldolgozás? Beszélhetünk technikákról, mehetünk táborokba, a megoldást magunknak kell megtalálni. Fogadhatunk jó tanácsokat, járhatunk ashramokba, a megoldás bennünk van. Belerohanhatunk ezer új kapcsolatba, ha szerencsénk van, mint jelen esetünkben, megtalálhatjuk azt az egyet // kettőt - hármat 🙂 / aki mellettünk van a krízisben és maximális odaadásával segít átvészelni, átjutni, a megoldás bennünk van.  Meditálhatunk reggeltől napestig, elmenekülhetünk önmagunk és az egész világ elől, a megoldás akkor is bennünk van.

Ha erre valamily csoda folytán  sikerül rálelni, onnantól fogva nincs szükség a szenvedésre. Miért? Mert rájövünk, hogy valójában szükségtelen. És ezáltal jóval többet kapunk, mint amit ember valaha is kaphatott földi életében. A megnyugvást, a békességet, a tisztán látást, az üdvösséget, a kegyelmet. 

Aztán elfelejtjük, megint keressük, de ez már egy másik történet 🙂

Üdv a klubban, minden jót kedves barátom!

u.i.: és ne felejts el minden nap legalább egy gyertyát meggyújtani... világítson hálád fényéül, azért mert ITT, MOST köztünk VAGY, egészséges VAGY, lélegzel, lélekzel és létezel

Zsámbék, 2018 június végén

Ha egy számot hívhatnáll ebben a pillanatban, ki lenne az? 

Most itt, a holdfény alatt sétálva a sötét, sűrű erdő mélyén elmesélem neked, én az édasapámat. Miért is? 

Megköszönném neki azt a sok jót, amit tőle kaptam. Megköszönném neki az életet és azt az önzetlen segítséget, gondoskodást, amivel háttérországából végig segítette, kísérte életem. Igaz, előtérben mindíg az anyai gondoskodás  a mérvadó, nélküle ez nem jöhetett volna létre, mert láthatatlan valóságából megteremtette mindazt, amit látható meseországomban látni véltem. 

Már tizenhét éve itthagytál minket.

Mintha tegnap lett volna.

Csak merem remélni, fönt a mennyországban hallod lépteim neszét, óhajom valóságát. Érzed azt a mérhetetlen szeretetet, amit közös életünkben nem tudtam érzékelhetően feléd áramoltatni. Szívemben mindig itt vagy, ez enyhíti hiányod fájdalmát.

Maradok örökké szerető gyermeked, újbóli találkozásunkig is angyalok kísérjék lépteid!

Tudom, most is itt vagy velem, vigyázol rám, mint mindig!

Szeretlek édesapám!

Lesencetomaj, 2018 januárján

Mostanában kevés kenyeret eszek. Vagy egyáltalán nem eszem. Életmódváltásom rég kiszorította étrendemből, egy jobb minőségű barnával - természetesen itt a kenyérre céloztam - akár hetekig elvagyok. Idei, különleges tábori élményem azonban újraértékelte a kapcsolatom vele szemben.
"-Teli hűtőnél könnyű koplalni!" - mondta hajdanán egy mesterem. Akkortájt még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, ám azóta  több okból kifolyólag is beigazolódott bölcslátása.

  A jelentkezés és eligazítás egy III.kerületi kávézó galériáján történt. A két szervező hölggyel vidám hangulatú beszélgetés közepette mindent leegyeztettünk, rutinosak voltak ők is, nekem sem az első ilyen jellegű elvonulásom, nem okozott problémát a ráhangolódás. Hét éve csináltam végig utoljára, nagyon vártam a lehetőséget.
- Idén lesz kenyér bőven! - közölték, de nem foglalkoztam vele. - Nekem aztán mondhatjátok lányok, nem hat meg különösebben! - gondoltam magamban.

Gyermekkoromban nagymamám sokszor elküldött kenyérért. Közel volt a bolt, sorba kellett állni, neki meg mindig akadt jobb dolga a ház körül. Délután háromkor érkezett a friss, ropogós, meleg kétkilós változat héthúszért, amit kérésre félbe vagy negyedbe is elvágtak háromhatvanért vagy egynyolcvanért. Később követte az egykilós, burgonyás kivitel. Az volt ám igazán a kenyér. Illata betöltötte nemcsak a kisboltot, még az udvarát is. A sofőfőket ismertük személyesen, sokszor segítettünk kipakolni a ládákat. Mosolygós, vidám ember volt mindegyikük. Mikor nagyobb lettem, nyári munkára beprotezsáltak a kenyérgyárba, igy váltam aktív kenyérkeresővé 12 éves koromra, de ez egy másik történet.
- Megint  megrágták az egerek a sarkát? - kérdezte tréfálkozva nagyanyám, mikor meglátta a letört végű, kissé kibelezett maradványt. Na de nem lehetett ellenállni neki, hazafelé menet mindig meg kellett csipkedni egy kicsit. Iyen kenyeret sehol a világon nem sütöttek, még a Balatonnál nyaraló kapitalisták is csodájára jártak, sorba álltak érte és tömték magukba az ellenállhatatlanul illatozó friss, meleg, ropogós, jó magyar kenyeret.

Az étteremnél nagy volt a tülekedés. Kolompszóra gyülekeztünk, mint a marhák. A szabályok szerint ugyanis tíz napig nemcsak a beszéd, még a szemkontaktus sem volt engedélyezett. Se internet, se telefon, se könyv, semmi, ami elvonja a figyelmet magunkról. Minden a tudat, az önvaló és környezete figyelmére irányul, így a kurzus végére megtapasztalható  a valóság, a határtalanság, más formákban és dimenziókban. Néhányunk minden alkalommal leült a menzával szembeni padon, megvárta míg elfogy a tömeg és a végén nyugodtabban fogyasztott. Időnk volt bőven, nem kergetett a tatár.

Az egész a harmadik napon, hétfőn kezdődött. Napi két előadás volt, ahol elmondták aznapi teendőinket,  hol, mire figyeljünk éppen. Ekkorra sokakban felszakadnak a sebek, felszínre törnek az elfojtott problémák.
- Idén hamarabb kihozzuk a bajokat, mint általában! - monda egy kacsintás kíséretében a mester. Csak mosolyogni tudtam ezen, hiszen ÉN már túl vagyok mindenen, megéltem ez életemben jóból is, rosszból.is egy átagembsr életének több tucatját. Jól érzem magam, végtelen békesség és öröm vesz körül, szórakozok, figyelek, fejlődök és elvégzem a kirótt feladatokat. Mi bajom lehet?

Rántott sajt volt a vacsora sült krumplival. Nem vittem magammal különösebben plusz ételt, igyekeztem beérni az ellátással. Tíz répán, almán, céklán, citromon, kekszen kívül semmit. Ezekből minden napra jutott egy,  A mennyiség csökkenéséből és a napállásból tudtam az időt felmérni. Pálcikámmal, a keleten eltöltött másfél évtized tapasztalatának köszönhetően könnyedén toltam be a falatokat, mások nem kis meglepődésére. A levesből kiettem a sűrűjét, felitattam egy kevés kenyérrel és így helyeztem számba az ételt. Aránylag jól főztek, az esetenkénti túlfűszerezés kivételével. Mondjuk borsból megettem az elkövetkezendő tízéves adagom.
Aznap este elfogyott a kenyér. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, bár jólesett volna a frituba kifolyt sajt helyett, az olajban megázott panír mellé tunkolni egy kicsit.
- Sebaj! - gondoltam magamban, úgysem vagyok nagy kenyérevő. Pár keksszel felitattam az olajat, nyomtam rá egy almát, megetettem a szamarakat és rendben lett minden, igaz éhes maradtam. Normál esetben több napig is elvagyok étek nélkül különösebb megerőltetés nélkül, itt azonban a látszólagos semmittevés ellenére sok energiát kivesznek a gyakoratok.
Másnap nagyon éhesen vártam a soromat. Nem álltam be előbb így sem, a végén nyugodtabban pakolhattam tele a bendőm. Még mentem egy kört - nagy volt a tülekedés - mielőtt elkezdtem volna a vacsorát. A tömeg elvonulásával elővettem pálcikám és mentem a jól megérdemelt adagomért. Örömmmel konstatáltam a rakott krumplit, zöldséges változata is nagyon finom és tartalmas pár szelet kenyér kíséretében. Tányérral a kezemben kerestem a kenyérkosarat, de nem találtam. Körbejártam, toporogtam egy kicsit magam körül, mire a szervező hölgyek közül az egyik megszólalt:
- Kenyeret keresel? Kenyér az nincs! - mondta nyomatékosan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Aztán néma csönd.
Szólni sem bírtam, nem is lehetett. Magamról megfeledkezve odacsaptam a teli tányért a tálalópultra és dühösen, becsapottan, farkaséhesen kirohantam az étteremből.
- Kenyér kellett volna? Ugye az? Szegény! - hallottam az egyébként mindig kedves szakácsnő hangját még a távolból, de nem tudott meghatni igazán.

- Mi az hogy nincs? Nem ezt ígértétek! Legalább mondtátok volna, hozok egy fél kilós barnát magammal! Nem erről volt szó! Ezt nem tehetitek VELEM! - őrjöngtem teljesen kikelve magamból. Persze csendben, hiszen beszélni nem lehetett. ÉHES VOLTAM. Nagyon éhes. Gondoltam odamegyek, szólok nekik, vagy egyszerűen összepakolok és otthagyom az egészet. Aztán elezdtem figyelni az egészet, az éhségem, a felháborodásom és valamennyire megnyugodtam.
De még mindig nagyon éhes voltam. Nagyon, amin a heti zöldségadagom sem tudott volna segíteni. Kenyeret akartam enni! Kenyeret kenyérrel, ami eltelít.

A kerítés felé tartottam éppen, amikor kívülről megszólított valaki:
- Uram, elnézést, meg tudná mondani, merre van a kemping?
Hát nem tudtam, de nem nem is mondhattam. Szegény persze nem érthette, így a mögöttem sétáló áldozatához fordult:
- Elnézést, a kempinget keresem! Tudna segíteni?
 Magában kuncogva ő is továbbsétált, jóemberünk nem kis megdöbbenésére.
Végül feladta, elment a közeli portáig, ahol ellátták hasznos tanácsokkal mind a kempingre, mind a táborlakókra vonatkozóan. Ezeket megosztotta az autó mellett várakozó, hisztériázó asszonykájával.
- Nem igaz, hogy nem tudnak válaszolni! Minden normális ember felel, ha kérdezik! Ja értem, elmebetegek! - keserítette tovább szerencsétlen urát, miközben kikanyarodtak a parkolóból. Ekkorra már a körülöttem lévő hölgyek is hangos nevetésben törtek ki. Hasamat fogva menekültem a helyszínről.
Az incidens valamennyire feledtette velem éhségem, elodáztam a hazamenetel gondolatát.

A kettősség mögötti életet, a határtalanság kapuját keresem, közben egy kis éhséggel sem bírok, mit keresek itt tulajdonképpen? - kérdeztem magamtól, míg az esti előadáshoz készülődtem.  Az előadóterem bejáratanál még egy rejtett haragot megejtettem a szervezők irányába, de mivel sem a beszéd, sem a szemmelverés nem volt engedélyezett, beletörődtem sorsomba.
Semmi nem történik ok nélkül. Elfogadás, tudatosság, befogadás, jelenlét, teljesség és rendben lesz minden. Mindenki tudja, ezt posztolják mindenütt, alkalmazása azonban nagyon sok időt és gyakorlást igényel.
Az esti előadás nyugalombam, szeretetenergiával feltöltött csendes, meditatív légkörben zajlott.
A végén már nevettem távozási szándékomon.

A reggeli futásnál nyoma sem volt az előző napi történetnek. Egy új taktikát dolgoztam ki, miközben harkály kopogott a fülembe, feketerigó barátkozott a vállamon és egy bokorból kiugró vadnyúl próbált rámijeszteni. Gondoltam, besurranok az ebédlőbe, míg a többiek várakoznak megdézsmálom a kenyereskosarat 4-5 szelet erejéig, így biztosan jut nekem is. Végül elvetettem az ötletet, gondoltam, ha úgy kell lenni, ma is kimarad. Nagyon éhes voltam. Sóvárogva néztem - egy zöld hernyóval játszadozva - ahogy a jóllakottak sokszor 8-10 szelet kenyérrel jöttek kifelé. Beszóltam volna, gondolhatnának másra is, de nem tettem, nem is tehettem. Türelmesen kivártam a sor végét, majd az ételosztás felé irányoztam kiéhezett testemet. Emlékszem, valami hamis gulyáslevesféle volt és zöldborsófőzelék. Ma sem lakom jól, gondoltam magamban, de megeszem mindenképp, ha nem lesz hozzávaló, akkor is. Már megbántam a tegnapi rakott krumpli visszaadását. Közben kitaláltam, a tábor végeztével ezzel várom gyermekeim, puha kenyér és kovászos uborka kíséretében. Ekkor, tálcával a kezemben, gondolataimat figyelve, megpillantotam. Ott volt a kosárban a kenyér. Először azt hittem, a szokásos, szeletelt korpás, de nem. Ő volt az. A KENYÉR. Megismertem messziről, az illatáról. Aztán meg a formájáról, a tapintásáról és végül az ízéről.
Istenem, ez a mai nap a te ajándékod. Megtaláltuk egymást. Mindhárman egy személyben. A szentháromság. Te, A KENYÉR és jómagam egyszemélyben. Csodálatos. Ezt nevezik mennyországnak a katolikusok, paradicsomnak a mohamedánok, megvilágosodásnak a buddhisták és sorolhatnám.

Az első falatot lassan vettem a számba. Illatos volt, puha és ropogós. Mint akkor, ott gyermekkoromban, mikor a kisboltból hazafelé jövet kirágtam a sarkát.  Hamar eltűnt az első szelet. A másodikat beleszeltem a levesbe. Miközben pálcikámmal egyenként a számba helyeztem, konstatáltam, ez életem eddigi legfinomabb levese. A főzelékkel ugyanez a helyzet. Tökéletesen harmonizált minden, a zöldborsó enyhén édeskés íze eredményeképp a desszert is megadatott. Kitöröltem még az üres tányért is.
Az elkövetkezendő napokban már nem volt hiány belőle. Sem aznap este, sem később.
Rájöttem, ez volt az én leckém, nekem, itt, ezt kellett megélnem. Az sem hatott meg, amikor a mögöttes padsorban egy korombeli férfi zokogásban tört fel, amit padtársa egy odatolt papírzsepkendővel próbált enyhíteni. Kissé groteszk volt, valaki a hátam mögött sírdogál, vele szemben meg zöldbrsóként kandikálok kifelé a tányéramból, ráadásul én vagyok a pálcika, a kenyér, meg az is, aki megeszi. Ezt elmondani nehéz, megélni annál viccesebb.

Furcsa volt visszaállni a "kinti létbe". Ami feltűnőbb, az állatok és növények viszonyulása. Barátságosabbak, a fák sem félnek annyira, mint korábban. A megfénylés ugyan idén is elmaradt, az élmény azonban felejthetetlen és kárpótolt mindenért. Hála és köszönet érte mindenkinek!
  
   Éppen elkészült a rakott krumpli. Várom a kislányom. Most velem van egy hónapig. Megyünk nyaralni. Az asztalon ott a kovászos uborka és a frissen vásárolt, ropogós, puha KENYÉR, aminek párja nincs a földkerekségen.

Szolnok, 2017 júliusán