Zoltán blogja

Az élet csak egy kazal szalma,
Én vagyok a tűzhöz a szikra
Mi talán egyszer majd fellobantja...
Az én tüzem égni fog, olthatjátok,
Hiába - a lángnyelveket meg nem állítjátok!

Vessed a sorokat a papírra,
Ne maradjon üres hely, mire más is írhatna
Fiatalkorom lángja fogja megemészteni,
Maradandó értékeket egyet sem fogsz veszíteni!
Én látom a szikrát a szemedben... szavam ezre fog helyette hevíteni!

Én leszek az a pattanó szikra,
A láng, mely fel csap újra meg újra!
Érzed már, hogy hogy éget?
Nyomorúságos életednek vet véget!
Ez a tisztító tűz, mely érted lobbant,
Mikor fejemben a gondolatod megfogant...

Zápor, zivatar,
Szemem előtt táncoló
Haragos tornádó
Szép, de felkavar.

Hullik az eső,
Mindent elmos...
A gondolat mardos:
Érzelemvilágom repdeső.

Hol a plafon,
-ott az esőkopogás tisztán halható-
máskor pedig a padló.
Életem egy vásznon

Én vagyok a művész
Az ecset, a festék
A víz, más egyéb kellék.
Ezt vidd magaddal, mindegy merre mész.

a fellegekben szállok,
egyszer majd én is angyallá válok!
merész álmok,
de én a merész dolgok hívője vagyok
teljesítem álmom,
amíg a szívem dobog!

Miért bántassz? Hisz még sosem láttál...
Ha láttál is, nem a belsőmet.
Szemedben már nem az vagyok, akit vártál...
Menj! Nem ismersz! Inkább becsukom szememet.
Lecsúkodik a szemem. Egy könnycsepp még is feltárja
Lassan pottyan a földre. Sós, és forró...
Azt hitted, én leszek, ki majd szíved kiskapuját kitárja,
Ehelyett jöttem zivatart hozva, mint pusztító tornádó.