zafir blogja

- Anyu! Anyu, h – h – h - zokogta Betti édesanyja nyakába a leánykollégium társalgójában, ahová a szülők csemetéjüket meglátogatni érkeztek, minden hónap utolsó vasárnapján, a szabály szerint. Olyan hevesen ölelte a drága testet, hogy már az ő karjai is egyre jobban sajogtak a fájdalomtól. Mégsem lazított a szorításon, hiszen hamarosan ismét nélküle kell léteznie, itt e teljesen idegen világban. Melle összeszorult, s patakokban ömlő könnyei teljesen eláztatták a részvéttől elgyengült asszonyt.

- Anyu! – h – h – h - Anyu! – h – h - h – ennyi volt, ami tellett tőle, ez az egy szent szó, amit ki tudott préselni makacsul és égőn összeszorult torkán. Pedig mennyi mindent szeretett volna elmondani, mi mindent akart kérdezni! A hosszú, gyötrelmes várakozás édesanyjára, mire eljöhetett hozzá, összecsomózta, fekéllyé növelte oldhatatlan hiányérzetéből fakadó fájdalmát, melyet egyszerű szavakkal kifejezni lehetetlenség, hiszen együtt szakadna vele a tüdeje, a szíve… Az arca lángolt, légzése akadozott, s egyre artikulálatlanabb hangok törtek fel belőle, a lelke legmélyéből, ahogy az őt ölelő, egyetlen s bizonytalan támaszát szorította. Szeretett volna eggyé olvadni vele, hogy soha ne kelljen úgy nélkülözni őt, ahogy kénytelen volt, valami megmagyarázhatatlan okból. Határtalan kétségbeesés lett rajta úrrá, ha arra gondolt, hamarosan ismét belezuhan abba a feneketlen és sötét magányba, mely anyukája távozása után lesz része. Azt az állapotot nem akarta újra, nem engedhette, hogy megtörténjen megint.

Hányszor próbálta elmondani, hogy valójában mindig ez hiányzott neki otthoni gyermek-magányában, hogy pajtásai legyenek, barátkozhasson, játszhasson velük! Odahaza ez nem adatott meg neki az őrházban, mert olyan messze laktak a falutól, hogy egyetlen szülő sem engedte el gyermekét hozzá a távolság miatt. Jó volt ott egyedül is, egy darabig, de mindig mindennek csak akkor volt értelme, ha azt valakivel megoszthatta.

Itt mindene meg volt - apja ezt akarta, ezért íratta be ide kislányát, a társaság és a kényelem miatt. Azt nem tudhatta, hogy valami létfontosságútól fosztja majd meg őt, melyet a társak tömege sem tud pótolni, az édesanyjától. Egy hat éves kislánynak még olyan nélkülözhetetlen az édesanyja, mint a testnek a betevő falat.

Az intézetben csodálatos játszószoba volt, temérdek játékkal megtöltött polcai ünnepi boldogsággal töltötték el Bettit, mikor hétvégeken bemehettek oda. A Tv szabályosan lenyűgözte. A Foxi Maxi kalandjait olyan áhítattal nézte, mint valami tündérmesét. Nekik otthon villanyuk sem volt, a tv-t varázsdoboznak képzelte, valami mágikus csodaeszköznek, melynek közelében lenni hatalmas kitüntetés.

Az Intézet osztályait hetente elvitték sétálni a városba, gyönyörű színes ruháikban kígyóztak az utcákon nem kis feltűnést keltve a járókelők között. Betti büszkén feszített illatos ünneplőjében, társai néha ki is csúfolták szálegyenes tartása miatt. Nem értették, mitől van úgy megilletődve.

A tanulás nem okozott nagy erőfeszítést, írt-olvasott, mire iskolába került, így tanórákon gyakran kapott színes cukorkákat a tanító néniktől. Ízüktől minden alkalommal jobb kedvre derült. Élvezte az énekkari és versmondó foglalkozásokat is. Ezek a szép órák tudatán kívülre kényszerítették esténkénti nyomorúságát, az elhagyatottság világtalanságát…

- Anyu! – h – h – h- zokogott és zokogott, miközben látta, már cihelődnek a szülők, már osztogatják búcsúcsókjaikat egymásnak gyermekek és látogatók. Lassan kiürült a terem. Ketten maradtak édesanyjával, akibe görcsösen és kitartóan kapaszkodott, s aki már az idegösszeomlás határán, szintén sírva kérlelte kicsinyét, s próbált kibontakozni gyermeke karjaiból.

- Csillagom, el kell mennem! Nem maradhatok tovább! Nézd, már mindenki hazament. Hamarosan jövök ismét. Engedj, édesem! – s már ő is zokogott, elgyengülten és eredménytelenül hámozgatva magáról Betti szorító csöpp kezeit. Két fehér köpenyes nő karolt Bettibe, bevezették a 8 fős szobába, az ágyához.

- Tíz perc múlva ebéd. Menj mosakodni! – szólt hozzá az egyik, simogató lágysággal a hangjában, s tétova bátorítással a szemében. A kislány ágyára borult, s némán rázkódott kis teste még egy ideig.

*

A vonat beérkezett a pályaudvarra, lassulva haladt majd megállt a peronon nyüzsgő tömeg mellett. A hangszóróból hangos tájékoztatás zengett a vonat beérkeztéről. A szerelvény lépcsőjén tolongva-zsibongva tódultak lefelé a gyermekek, s ugrottak boldogan a rájuk várakozó szülők karjaiba. Betti egykedvűen lépkedett a lépcsőfokokon a peron felé. Lassan beúszott látómezejébe apja alakja, messziről hallotta harsány, méltatlankodó hangját, miközben az rámutatott.

- Ez nem az én kislányom! – s Betti remegő lábacskái már léptek is visszafelé…

*

Meghitt tűzropogás hallatszott a kályha felől, a szobában kellemes fenyőillat árasztotta a karácsony hangulatát. A fa csodálatos volt, tele pompás díszekkel, kalács ínycsiklandó illata szállt be a konyha felől. Az asszony az ünnepi asztalt terítette, soha nem látott, az alkalomhoz illő mintázatú tányérok és poharak, déli gyümölcsök és sütemény került rá.

Betti a kályha melletti széken üldögélt, csaknem fázott mégis. A régi áhítatot most nem érezte, az egész jelenet távolinak, mesekönyvbe illőnek, hamisnak tűnt számára. Elfordította fejét, maga elé nézett inkább. Előre-hátra hintáztatta magát a széken, s furcsa, disszonáns dallamot dúdolgatott halkan, fáradatlanul.

Csengő éles csilingelésére kapta fel fejét. Szülei a fa mellett álltak, s az ajándékok kibontására bíztatták. Feltápászkodott székéről, kibontott egy csomagot, s gyönyörű hajas babát talált benne. Nézte, nézte, és nem érzett semmit, pedig emlékezett, valamikor régen pontosan ilyenre vágyott...

Agyat rázó berregés verte fel a kora reggeli csendet. Kábult félálomban nyúlt ki a takaró alól, s határozott mozdulattal nyomta le a kitartóan zajongó ébresztőóra gombját. Pár percre még visszacsúsztatta borzongó karját a kellemes melegbe. Komótosan eszmélt a jelenre. Nagyokat nyújtózott, majd még kissé morcosan, dideregve kikászálódott az ágy gyengéd puhaságából. Szemei szűk, szúrós fájdalommal telt résein át, ébredő tudatába lassan szűrődtek be a bútorok homályos körvonalai. Bizonytalan léptekkel botorkált ki a fürdőszobába, hogy kimossa különös álma maradványait is éjszakába nyúló tanulásától elgyötört szemeiből.

- Micsoda álom! – két órája volt mindössze az alvás luxusára. A hűs víztől remegése csak fokozódott, szeme azonban tisztábban fogta a külvilág ingereit. Gondolatai is fokozatosan rendeződni látszottak, de az éjszaka látott képek foszlányai újra és újra bevillantak, el-elvonva őt a jelenre koncentrálás eltökélt szándékától. Ilyenkor megállt egy pillanatra, s nehezen tudta folytatni megkezdett mozdulatait. Végül eldöntötte, sürgősen felöltözik, mielőtt egy élő és megfékezhetetlen hidegrázássá nem alakul. Eszeveszetten cikázni kezdett a ruhásszekrény és a konyha között. Hamarosan megelégedetten kortyolgatta a forró, éberségre kényszerítő nedüt, miközben bekattintotta a tv-t az egyik zenecsatornára.

A hangok, a színek, az ízek és a mozgás megtették hatásukat, az álom alaktalan gomollyá zsugorodott, majd eltűnt tudatküszöbe alatt, helyet adva a ma történéseinek.

Kávéja nagy részét a Tv előtt kortyolta be, közben élvezve a ritmusos és melodikus zeneszámokat. Kíméletes és igen kellemes így eszmélni egy új napra, mely kihívásaival próbára teszi, mint mindig, meglévő képességeit. Épp kezdte végiggondolni, kiket is fog felhívni először az irodából, mikor, mintha áramütés érte volna… Csészéje kihullott a kezéből, az épp leindított korty félreszaladt, s fuldokló köhögés rázta pár percig. Eközben szeme a képernyőre tapadtan figyelt, s fülei is szinte a hangforrás felé nyúltak… A ruháján szétfolyt barna nedvvel, rá nem jellemző módon, mit sem törődve, ámultan meredt a már egészen mást mutató és hallató televízióra.

A látvány és a hangok döbbenetes hasonlóságot mutattak az álombeliekkel. Éjszakai élményei fokozatosan újra elevenedtek. Tapogatva kereste a távirányítót, majd lekapcsolta a szerkezetet, továbbra is rajta tartva a szemét. A képernyőn újra kezdte látni azt, ami majdnem ködbe veszett nemrég…

A tenger lágyan fodrozódott, csodálatos zúgással, hullámain a lenyugodni készülő, bíborszínű nap fényei csillogtak. Távolból halk melódia hallatszott ismeretlen forrásból. E hangok melankolikus, ősi érzéseket keltettek bensejében, mintha az emberiség minden boldogsága és gyötrelme fel lett volna fűzve a hangjegyekre, hogy soha senki ne feledhesse el, még ha akarná sem.

Meztelen lábait a még meleg homokba túrva feküdt, könyökeire támaszkodva, hogy lássa a minden nap más, soha meg nem ismétlődő csodát, a tengerparti naplementét. Fejét oldalt, a mellette ugyanilyen pózban heverő fiú vállára hajtotta, aki vele együtt szemlélte a természet e remekét.

A parton elszórtan, még öt hasonló pár, szinte velük azonos testhelyzetben feküdt mozdulatlan.

A melódia hol dinamikusabb, hol meditatívabb hangvétele csak fokozta a hangulat megkapóan eszményi egyediségét. A percek az időtlenség érzetét keltették, mindkettőjüket megérintette az örökkévalóság bizonyossága.

A hullámok lassan átalakultak mozgó, eleven képekké, fel-felvillantva ősi kezdetekig együtt töltött időszakaik egy-egy jelentőségteljes epizódját, melyekben hol rokonok, kedves ismerősök, munkatársak, barátok, hol ádáz ellenségek voltak, de állandóan egymás közelében, örömben és szenvedésben osztozó, elszakíthatatlan társak.

Összenéztek. Tekintetükkel nyugtázták sorsuk egymáshoz nyűgözöttségét. Szemükben az egységtudat mély fényű lángja lobogott, létük célja és értelme.

Mosolyuk egyszerre nyíló virága volt a pecsét hatalmas küldetésükre jelen életükben…

Hirtelen órájára pillantott, s ijedten ugrott fel, pecsétes ruháit türelmetlenül tépte le magáról. Sietve kikapott néhány másikat a szekrényből. Szeme a halvány lila kosztümjén állapodott meg. Álmában ezzel azonos színű fürdőruhát viselt a fiú és ő is.

A buszmegállóig futott, így is épp hogy elérte a járatot, mely munkahelyére szállította. Lihegés közben körülnézett, alig észlelte környezetét, arctalan alakok nyüzsgésének tűnt …

A buszról szinte holdkórosan szállt le, s gyalogolt irodájáig. A reggeli formaságok elintézése után - néhány telefon, bejegyzések határidőnaplójába -, sietve pakolt be irattáskájába, s indult. Tárgyalásai sikeresnek bizonyultak, bár jelenlévősége hagyott egy kis kívánnivalót maga után.

Dolgai végeztével, úgy döntött, gyalog teszi meg az utat, mely várva várt esti programjának helyszínére viszi. Egy előadásra volt hivatalos, mely a Csodálatos emberi elme címet viselte. A téma felcsigázta kíváncsiságát, biztos volt benne, erről nem lehet eleget tudni. Az elmekutatás legfrissebb eredményeit mindig figyelemmel kísérte. Vajon mi újat tudhat meg ma, e különös bevezetésű napon?

Az előadóterembe lépve ismét lebénította a döbbenet. A zene, mely halk rezgéseivel betöltötte a teret, homogén azzal a zenével, melyet álmában és a televízióban hallott. A dobogó két oldalán lótusz illatú füstölő árasztotta meditációra késztető, fantasztikus illatát.

Szemeit végigpásztázta a már helyet foglalt érdeklődők várakozó arcán, majd a rendezvény szervezőit vette sorban szemügyre. Tekintete az egyik, kb. azonos korú férfin állapodott meg, aki épp egy hölgynek magyarázott vidám vonású, ám komoly arccal, lelkes szavakkal. Figyelte őt, s egyre fokozódó érdeklődése nyugodt lélegzetét izgatott zihálássá zaklatta. Lassan, de élesen hasított agyába a felismerés: - Ez Ő! –

A férfi megérezve állhatatos pillantását, kedvesen mosolyogva felé bólintott, s szemei sugarával küldte a félreérthetetlen üzenetet: - Végre, megérkeztél! Légy üdvözölve!

- Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett. Egy lepusztult, gondozatlan, múlt század közepén épült vasutas őrház volt lélektelen otthona.

Magányosan élt már három éve. Felesége elhagyta egy jobb képű, pénzesebb, magabiztosabb és szebb szavú férfiért. Elválásuk előtti pár hónapban már teljesen elhidegültek egymástól. A nő lelkes volt, tettre kész, egyre új és új blőd ötletekkel állt elő, amelyekről azt állította, megoldást jelenthetnek helyzetükre. Ő nem értette gondolatmenetét, lelkesedése dühítette, és egyre idegenebbnek érezte magától. Felesége egyszer csak elhallgatott. Egyre szótlanabbul kerülgették egymást, majd egy váratlan alkalommal arra érkezett haza, egyedül maradt.

A lakást nem tudta egyedül fenntartani, így kiköltözött egy őrházba, ami ott állt lakatlanul már vagy 7 éve.

Fiatal korában sokat járt társaságba, szabadidejének 99%-át a haverokkal töltötte. Zenélgettek, ittak, nőket csábítgattak, buliztak… Jó volt nem gondolkodni, csak élni, élvezni az élet adta lehetőségeket, mindent kipróbálni, amit csak lehet. Boldog időszak volt az.
Szülei vallásos nevelésben részesítették, áldozott, bérmálkozott, s minden vasárnap elmentek családostól a misére. Isten számára egy ősz és bölcs öregúr volt, akit minden jó indulata ellenére időnként fel lehet bosszantani, és akkor nincs menekvés, bűnhődni kell. Bár, ha valaki elég bátor volt és meggyónta vétkeit, feloldozást nyert. Sokat hallott olyanokról, akik loptak, csaltak, hazudtak, verték gyermekeiket, mégis a vasárnapi mise után megüdvözülten tértek haza… Nem értette, de szülei elmondták, Isten könyörületes. Nem firtatta.

Szerette az állatokat. Mindig volt egy kis négylábú kedvence. Hol egy kedves kutyus vagy egy bájos cicus. Felelősséget érzett irántuk, míg éltek, óvta, táplálta, pátyolgatta őket, s valódi, komoly temetést rendezett, ha valamelyik átköltözött a túlvilágra. Szabályosan elsiratta és gyászolta őket hosszú ideig. Nem érdekelte, hogy ettől gúny tárgyává vált barátai által. Úgy gondolta, ők is Isten teremtményei, és semmivel nem érdemelnek kevesebbet, mint bármelyik felsőbbrendűbbnek ítélt élőlény. Hitte fontosságukat a természetben.

Orvosi diplomájával egyidőben érkezett meg életébe Ő. Okos, vidám és gyönyörű volt. Határozottsága lenyűgözte, lendülete, összefogottsága elképesztette. Nő volt a maga legtermészetesebb, legintuitívebb és legcsodálatosabb módján. Csodálta és irigyelte őt. Számára minden olyan magától értetődő, egyszerű és könnyű volt. Sosem értette, miért van az, hogy Ő bármihez nyúlt, az jó és tökéletes volt…

Sebészként naponta találkozott szerencsés és menthetetlen esetekkel. Az idő vagy a beteg pénztárcája volt a lényegi tényező a túlélésben. Néha más is, de az számára talány maradt, pontosabban egy olyan rejtvény, melyet soha nem állt szándékában megfejteni.
Felesége pszicho-terapeutaként segített a hozzá fordulókon. Gyakran beszélt hozzá regressziós hipnózisos problémáiról, persze nevek említése nélkül, de segítségre, tanácsra várva, ami csak addig volt szükséglete, míg le nem festette az esetet. Utána, mint valami áramütés, érte a felismerés. Mindig.
Olyan jelentéktelennek érezte magát mellette, olyan tudatlan és értéktelen senkinek, mint egy mikroszkopikus fogaskerék a nagy szerkezetben. Tudta, hogy léte fontos, de nem helyettesíthetetlen, mint azok a nagy és jelentős fogaskerekek, melyek egyediségük és helyzetük folytán szinte pótolhatatlanok… Porszem volt csupán, aki tette a neki kiadott feladatot becsületesen és maradéktalanul. Köszönetet, hálát soha nem kapott érte, igaz nem is várta el. Tette, amit tennie kellett, a nap 24 óráján keresztüli készenlétben, csöndesen és türelmesen. Úgy gondolta, ha mindig minden tőle telhetőt megtesz, saját és környezete élete kiegyensúlyozott és boldog lesz. Tévedett.
A tőle telhető legtöbb egyszer csak kevéssé vált. Hiába ismerte az emberi test legapróbb sejtjét is, a biokémiai és -fizikai, patológiai törvényszerűségek és esetek többségét kívülről, a komplex ember számára egy több-ismeretlenes egyenlethez volt hasonlatos.
Megtörtént az, amitől minden orvos retteg, egyik páciensének érthetetlen halála. Mindent megtettek megmentéséért, úgy tűnt, átmenetileg sikeres is volt próbálkozásuk, ám három nap múlva, ismeretlen okokból kilehelte lelkét.
A beteg családja, a kórház vezetése őt okolta. Úgy érezte, kollegái és ismerősei is lenézik, megvetik. Persze a történtek után ezen nem csodálkozott. Ő csak sebész volt, nem isten!

Felesége szavai is darabonként egy-egy tőrrel értek fel.
- Nem a Te hibád! Tudom, hogy mindent megtettél! Hidd el, nem lehet mindenkit megmenteni, ha ő maga nem akarja!
- Miért nem akarhat valaki élni, áruld el nekem?! Semmi különleges nem volt ebben az esetben, rutinműtét volt az egész, és mégis… Miért?! Nem volt műhiba, minden teljesen szokványosan zajlott…
- Nincs szokványos eset, Roland! – szólt a nő, majd fal felé fordult és aludt, mint egy csecsemő.

A férfi soha többé nem volt képes szikét venni a kezébe. Többé nem bízott a kezeiben, a tudásában, önmagában. Végképp bezárkózott. Gyakran visszatérő rémálmaiban mindig az a pillanat zajlott le, amikor az a bizonyos egyenes vonal jelenik meg a monitoron, és az a sípolás, egyre hangosabban…Eszelősen ugrott ki ilyenkor az ágyból, izzadt testét hideg zuhany alá állította, de utána már nem mert elaludni.
A kórházból hamarosan elbocsátották. Nem volt bizalomgerjesztő sem a múltja, sem jelenlegi fizikai kinézete zavaros, lila karikás szemeivel, ideges mozdulataival és zaklatott, összefüggéstelenné alakuló beszédstílusával.

Már vagy egy hónapja munka nélkül rótta az erdei és réti ösvényeket, mikor az őrház közelében fekvő bányató mellett vitt az útja. Gondolatok nélkül szemlélődött, andalgott, hisz roppant ráért. Alig tudatosult benne, hogy a part mellett a fűben fekszik valaki. Mikor feleszmélt, orvosi ösztöne azonnal odarántotta az élettelennek látszó testhez. Egy 13 év körüli fiú feküdt ott, minden látható külsérelmi nyom nélkül. A gyermeknek még volt pulzusa. Ahogy forgatta a testet, a hosszú ujjú ing alól felvillant egy seb a fiú csuklója fölött. Roland pillanatok törtrésze alatt diagnosztizálta az esetet: kígyómarás. Nem bízott már abban, hogy a kiszívás elegendő lenne a méreg eltávolításához. Bicskáját mindig magával hordozta, új hobbija a fafaragás volt. Sosem gondolta, hogy valaha másra is használja majd. A mindig vigasztaló társaként magával hordott vodkával lemosta a bicskát és a seb környékét, majd gyakorlott mozdulattal kikanyarította a mérgezett részt. Felkészült remeteként a magával hordott gyógynövények és vodka elegyéből készült borogatás remek utókezelésnek bizonyult. A fiú fél óra múlva magához tért, s nem sokkal később az apja is előkerült egy a helyszínre robogó fekete Mercedesből.
Az először ijedt, majd boldog apa rengeteg pénzt és biztos karriert ajánlott fel az orvosnak hálából, ám ő csak a fejét csóválta.
-Én csak egy porszem vagyok Isten saruján! – szólt, s lehajtott fejjel indult haza, legalább is, amit ő annak nevezett.

-Ezt nem hiszem el! Te is azt látod, amit én? - Vince újságjából föl sem nézve, unottan kérdezett vissza.
- Mit kellene látnom? - s már olvasott is tovább. Megszokta, hogy olyan apró semmiségeket kellene észrevennie, amik őt sosem érdekelték: milyen szép árnyalatú az egyik rózsabokor virágának pirosa, milyen furcsán tartja ma Bodri a fülét, vagy milyen bájos a mosolya Zsuzska unokájának, mikor meglátja Kormit... Női dolgok! Neki erre sem ideje, se hangulata.
- Az arcom! Mintha simább és bársonyosabb lenne a bőröm. A szemem! Ilyen lehetett, mikor megismertelek!
- Ühüm. - hallotta az újság mögül, de párja figyelme továbbra sem rá, hanem a sporthírekre szegeződött. Még egyszer szemügyre vette tükörképét, majd lassan közelebb lépett a férfihez. Csak annyira, hogy láthassa a fejét, az arcát. Közben úgy tett, mintha hajtogatná a szárítóról leszedett tiszta ruhát. Elnézte az erősen őszülő, ritkás hajjal borított, festékhiányról árulkodó foltos fejet, a ráncos arcban mélyen ülő, fáradt szemeket, s nem szólt többet. Gyorsan keresett magának valami elfoglaltságot a kertben. A kert persze csak ürügy volt, hogy eltitkolhassa férje elől hirtelen rátört felindultságát, a szívére lassan rátekeredő szánalmat. Igaz, amilyen szórakozott, talán észre sem venné, hogy szipog. Legjobb esetben is csak rászólna, fújja ki az orrát, s máskor ne ácsorogjon kinn az esőben, gyönyörködve a kert színeinek élénkülésében. Csendesen pityeregve lerogyott a kerti padra. Tudta, előbb-utóbb elkövetkezik az az idő, mikor a belső átformálódás nyomot hagy a külsőn is. Akkor vállalta ezt, sajgó szívvel bár, de mindennél jobban akarta a megfiatalodást és az örök életet. Amanda figyelmeztette arra, elmondhatatlanul nehéz időket fog átélni, mikor szemmel láthatóvá válik férje és közte a kialakuló korkülönbség. Amanda ismerte, milyen gyengéd szeretet fűzi őt Vincéhez. Többször is rákérdezett, valóban akarja, el fogja viselni a távolság növekedését?
- Vince! Mit szólnál, ha lehetőséged lenne újra olyan fiatalnak lenni, mint mikor egymásra találtunk? - kérdezte férjétől, mikor hazaért Amandától.
- Badarság! - csapott kézfejével a levegőbe a férfi, mintha legyet hessegetne.
- Csak úgy, játékból, képzeld el! Szeretnél újra 20 éves lenni? Na?
- Szeretnék, persze, hogy szeretnék! Ki nem szeretne! Hogyan jutnak eszedbe ilyen gyerekes dolgok, Margit?!
- Elképzeltem, hogy 18 éves vagyok, vékony, fürge és szép. Azt súgtad a fülembe, ott a parton, mikor a hold fürdette mindenkori legfényesebb arcát a tóban, hogy olyan szép vagyok, mint egy angyal. Emlékszel? Láttam magam, ahogy elszaladok tőled, pajkos vidámsággal szökkenek tova, hajam és szoknyám lobog...
- Ennél még az is hasznosabb, ha kimész az udvarra és figyeled, hogyan nő a fű! - zárta le a beszélgetést Vince. Bekapcsolta a televíziót, s tüntetően figyelte az unt reklámokat. Margit belehuppant a fotelba, külső szemeit ő is a készülékre függesztette, de nem látta, amit sugárzott.
- Ez így nem megy! - gondolta -, máshogyan kell megközelítenie. A régi gondolatminták, berögződések leépítése nem olyan egyszerű. Ő maga is megküzdötte a maga harcát. A tényleges különbség kettejük között az, hogy Margit a szíve mélyén mindig is hitt a csodákban. Soha semmire nem tudta azt mondani, hogy lehetetlen. Úgy gondolta, ha még nem is ismerjük a megoldást, attól az még létezik, csak rá kell találni. Ebben teljesen biztos volt.

Eleinte nagyon nehéz feladat volt minden perc minden másodpercében tudatában tartania vágyát, s teljes szívvel, elmével, lélekkel akarni azt. "Ki-bekapcsolt" próbálkozásai kevés eredményt hozhatnak, ezzel tisztában volt. Állandóan gyakorolt. Akarta és folyamatosan lelkesült, mikor takarított. Mozgása ezáltal könnyedebbé alakult. Állhatatosan vágyta, szárnyaló hangulatban, miközben az ebédet készítette. Soha olyan ízharmóniát nem hozott létre, mint mióta így fogta fel az életet.
Időnként ráállt a mérlegre, kíváncsiságból. Nem fogyókúrázott, csak a fiatalos mozgása miatt. A ruhái lazasága miatt. Hetente 2 kg mínusz. Érdekes! Az utóbbi időben több zöldségsalátát és gyümölcsöt fogyasztott, főtt ételt alig. Mintha súgott volna szervezete, mit kíván.
Vince rá is szólt egyik ebédjük alkalmával.
- Lassan olyan leszel, mint egy nyúl. Folyton valami nyerset ropogtatsz. Mi ez az új bolondéria? - bökött a felesége előtti zöldséggel megrakott tányérra.
- Ezt kívánom! Olyan frissnek érzem magam tőle, mint egy kislány.
- Akartam is említeni - szólt a férfi -, nagyon idegesítő, mikor itt repkedsz a szobában körülöttem, mikor olvasnék. Lebegnek az újság lapjai. Mi van veled?
- Semmi! Csak gyönyörű az élet! - perdült oda Vince mellé, s heves csókot nyomott annak petyhüdt arcára. Azután kiszáguldott a kertbe, színpompás rózsáihoz, hogy szíve repeső szeretetével azokat is beborítsa. Bodri utána szökkent, s sűrű farkcsóválások közepette lábaihoz simult, mint egy macska. Bánatos kinézetű gombszemeit gazdasszonyára emelte, s úgy nézett fel rá, mint egy istennőre.

Éjszakánként, álmában, iskolába járt újra. Eleinte csak összefüggéstelen foszlányok maradtak meg ébredés utáni tudatában. Később egyre több epizódra volt képes visszaemlékezni. Helyszínekre, iskolatársakra, érzésekre, gondolatokra. Fokozatosan Ryoma, oktatója szavai, bátorítása, tanácsai is mind-mind visszaidézhetőkké váltak.

Egyik reggel Vince gyengélkedett. Nem volt ereje kibújni az ágyból. A sötétítő függönyt sem engedte elhúzni. Margit mélységesen aggódott. Igyekezett arra gondolni, a 65 év még nem olyan magas kor, hogy valaki minden bevezetés nélkül... Tízpercenként settenkedett be a hálószobába, hogy lássa, hogyan szunyókál élete párja.
- Na, hozd azt a reggelit! Így nem lehet aludni! - mordult rá a férfi.
- Jól van, nem nagy a baj. - gondolta megnyugodva az asszony, s pillanatok alatt tálcára készítette férje kedvenc reggelijét, a kolbászos rántottát friss zsömlével és teával. A kertben tömegével nyílt a nőszirom, a liláskék is, Vince fiatalkori kedvence. Margit hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladt a virágágyáshoz, levágta a legszebbiket. Széles, aranysárga selyemszalagot kötött a szárára, s a tálcára helyezte. Belépett a hálóba, a tálcát az asztalra tette, s elhúzta a sötétítő függönyt.
- De éles a fény! - hunyorgott Vince.
- Kell, hogy lásd, mit eszel! - szólt Margit kedvesen, s gondosan beigazította a tálcát férje ölébe. A férfi szeme azonnal a virágra tévedt. Kérgesedő szívében melegség áradt szét. A virág színe és illata, a kolbászos tojás s a ragyogó fény egy villanásra emlékezetébe idézte első közös reggelijüket. Egyensúlyát hamar visszaszerezve, a tőle megszokott, bár néhány árnyalattal lágyabb hangon és stílusban értetlenkedett.
- Ez meg micsoda? - az aranysárga szalagon ez állt: "Szeretlek mindörökké!" Felnézett az asszonyra, hónapok óta először, egyenesen és figyelmesen az arcára, s megdermedt. Száját kinyitotta, hang azonban nem jött ki torkán, szemei kimeredtek. A szívét ért hasító fájdalom miatt kezét melléhez kapta...

Vince arra ébredt, hogy valaki kitartóan simogatja hol az arcát, hol a kezét. A simogatás forrása halkan beszélt hozzá, azon a senkiéhez sem hasonlítható, megindító frekvencián, amit negyvenöt éve annyira szeretett. Ezt sosem mondta el neki.
- Drága Vincém, ugye nem hagysz el?! Maradj még velem! - a férfiben rég nem érzett huncut gondolat fogant meg, s így válaszolt.
- Egy feltétellel! Ha elárulod, ki vagy te?  

Hol is kezdődött? Persze, a közepén. Manapság, e kaotikusnak mutatkozó jelenben az ember helyből nem emlékszik az elejére. Az is igaz, hogy lehetőségeihez képest -  s lehetőségei igencsak széleskörűek e tekintetben  -, le is tagadja, ha némi szikrája maradt volna még benne az emlékezésre való hajlamnak. Önvédelemből.

Emberünk  -  nevezzük mondjuk Pistának  -  egyszer csak arra ébredt hétköznapi zombi-álmából, hogy elvesztette identitás-tudatát. Ne higgyük, hogy e tudat valami kiterjedt és határozott volt, s tovább tartott volna a másodperc törtrészénél, de tudat volt. Villanásnyi, de volt, volt és elveszett. Még ez is!

A pszichológusok szerint ez érték, mármint az identitás-tudat. Az átlag ember értékrendje persze sok-sok más értéket tart számon, de ha ezen tulajdonának mindegyikét szépen sorban látnia kell elveszni, e csipetnyi különlegesség hirtelen eltűnése felteszi a pontot az „i”-re. Kifosztottnak érzi magát, s kegyetlenül dühössé válik. Idővel aztán a düh is szertefoszlik (hűtlen fajta az is), s valami mélységes üresség veszi át a helyét…

Pista nem rég még tudta, hogy Nős, két fiú Apja, Munkanélküli és Albérlő.

Pár hónappal azelőtt: kiváló (gyomorfekélyes) Szakmunkás volt, jóllehet, 2o-a után már csak filléreit számolgatta, s bonyolult, több ismeretlenes egyenleteket kellet megoldania, ha enni akart.

Még korábban: - már alig emlékszik rá, talán nem is vele történt -, Lakástulajdonos volt, Középosztálybeli. Minden nap finom ebéddel, vagy vacsorával várta őt haza élete párja. Nyáron még sör is volt az asztalon. Halványan derengeni véli, mintha akkoriban boldog is lett volna…Vagy ezt csak így utólag gondolja? Mert most nem az!

Most mi is?

Vad nem lehet, mert senki nem néz rá csodálkozó szemmel, hogy mit keres itt? Egyébként, a legutolsó vadnak is van valamiféle hovatartozása…

Ember? Ködösülő fogalmai szerint az ember két lábon járó, beszédképességgel rendelkező, tevékeny élőlény, civilizált(?) lakhellyel és többé-kevésbé tiszta ruhával.

Ő? Gyomorfájdalmai és több napos koplalása miatt már csak mászva közlekedik, azt is keveset. Tevékenység? Ugyan! Mit? Hogyan? – Minek?

Lakhely? Bokoralja. Tiszta ruha? Eső már két hete nem volt.

S itt a beszédképesség témája is…

Sok-sok nappal ezelőtt, mikoris megtudta, hogy neje elhagyta, s nincs hol laknia sem, iszonyú, kétségbeesett düh fogta el. Torkából artikulálatlan üvöltés tört fel hirtelen, majd hamarosan elhalt. Szavak azóta nem léteznek a számára…

Most itt ül a járda szélén, felhúzott lábakkal, combjait gyomrához szorítva, térdeire hajtott fejjel. Tudata fokozatosan becsukódik.

 Előtte nyitott és üres nylonzacskó…

Székesfehérvár, 2007. július