Fotó keretben

 

Már régóta lógok a falon.

Sok éve, egy kattanással készültem.

Fotó, hófehér keretben -

mosolygó lány néz ki belőlem.

Néha elmegy előttem valaki,

hm… Anya.

A falra a képem Ő rakta ki.

Nap mint nap Őt látom,

s mindig a holnapot várom.

Néha egy pillanat csupán,

mikor szeme rám villan,

ám sokszor bámulva néz rám.

Ilyenkor azt érzem fülig szalad a szám.

Anya szeme simogat,

s fut mögötte ezer kedves gondolat -

Szöszke hajamba túr,

azt érzem,

mitől megremeg papírra nyomtatott lényem.

Szeretve sóhajt, csodál engem,

hú, de jó, hogy ide kerültem!

Keretemben határtalan az idő,

éled a múlt s állni látszik a jövő.

Ugyanaz a pillanat,

nem változok a múló évek alatt.

Hoppá!

Mindjárt elszédülök!

Keretem lendül, leveszi anya a szögről,

s vágyott ölében landolok.

Mély fotelben, lábát maga alá húzva,

az „engem” képét két kezében fogja.

Halkan dúdol,

s a dal visszavisz a rácsos ágyba,

anya keze simít babát mély álmába.

Ez az én képem.

Tudtam mindig -

én örök vagyok az övében.

Én kép a képben,

hófehér keretben,

s elhomályosulok

a könnyező

szemekben.

p { margin-bottom: 0.25cm; line-height: 115% }