xltibcsi blogja
Gyógyítsd meg őt
Én istenem, ki szemembe könnyet adott,
adj a szentségből egy kenyérnyi darabot!
Gyógyítsd meg az eget, beteg Édesanyám,
Hadd lássam teljében, házának udvarán.
Hiába sóhaj, gyönge szellővel se bír,
Hiába esdeklek a csodák erdein,
Hiába csodás, betegen rút a világ,
és gyógyítsd meg őt, s aki még élni kíván!
Nyomár, 2024. március 22.
Álom
Éjnek vándorló közepén,
megkélt e szegény, mint lepény.
Az ágyamban, a dagasztó tálamban,
meghízott ordítva reggel-vágy szavam.
Nyújtózkodó kezeim kardtalan.
De mégis a sötétet cséphadarom,
mert elnyom az álom: e nagyhatalom.
Felkelő lázadó lennék jómagam,
hogy még éj él, s a reggel oda van?
E sötét borús elnyomásban,
kardot vélek a lámpásban?
Az álom mézes szitok, és hősi halál,
de mire a nap kél kevélyen talpra áll.
Hajnali mécsesnél hagyom el sírom,
mert a fény könnyű szabadság-szirom.
S ha jő az est, a test is leszáll,
mint a turul, ...a sorsban ez áll...
Nyomár, 2024. március 20.
Mélypontról
Túl mélyen voltak az ős fák,
gyökerekkel viaskodtak.
A mohák alatt mohón éltek,
mert nem hittek a valónak.
Nem hitték el: fenn is lehet!
Mohák alant mocorogtak.
Nem hitték el: a föld kerek,
tétován-izgőn nyafogtak.
És egy vadkan túrni kezdett
a moha leplet bóklászva,
elseperve a keresztet
s a fényt felém hozta lázba.
És jött a fény, s a vak remény,
földből felfelé átütött,
és nem egy kar: egy zenekar!
Isten akkor reám esküdött.
Felvont a földből az égbe:
s feleszmélve lát téli táj.
„Jer, liánkodj a reménybe!“
- suttogta az égi király.
És a remény derekán
mint tengerhabon hableány:
egy angyal hozott fel mélyről,
kinek könnyei tengerén
élet csillogott szeméből.
Nyomár, március 14.
Szeretni könnyebb
Szeretni, szeretni sokkal könnyebb,
csak tedd szelíd szép nyelvedre könnyed!
Könnyed mosollyal, nézd fel szegényt a mélyből,
csald ki a mosolyt a szomorú szeméből.
Lehet az egy hitvány gyönge ember,
ha szeretsz: Te leszel a nagy tenger!
Sodord hát a partra szép viharral őtet,
az eltévedtnek, adj, adj új ölelőket!
Nyomár, szeptember 19.
Ősz
Ólmosabb immár a nap,
rezesebb már az alkony.
A madárijesztő rév magánya szűzi.
Még imitt-amott lepke, borvörös virág,
a tücsök a ősz indulót hegedüli.
Levél-korpás szép mező,
őzek a szántóföldön.
Vijjog egy héja a messzi bércek felett.
Még parazsas hamvak közt kandikál a nyár,
a tölgy nyárarca, a puttony fele nevet.
Retteg a cirok, szél fú,
egymás megé lengve búj.
Míg szikár varjú marakszik a jegenyén.
hóhéros, játszi örömmel peng a kasza,
nyári madárfüttyös rét merengő helyén.
Gombák, csipke-nép, estpír,
nyáj körül zsong a puli.
Mén, nem unva kunság mezejét a pásztor.
Míg szürke-tarka nyája fölött ég borong,
őszt derítő furulyát húz a subából.
Fátylas napfények alatt,
a hős szél levélt arat.
A hárfák pendülését zizegés töri.
Csókot hintnek a levelek elpirulva
s rügyfakadásig az avar zsebét tömi
...a nagy télnek neki indulva....
Most ölelj meg még jobban,
rőzsés nyár a sarokban!
Most ölelj, lobbanj: - Ne dideregj kedves!
Hogy még a zord, legádázabb téli hóban,
vakító marcangolóban is lágyan szeress!
Nyomár, 2023. szeptember 13.