wesze blogja

wesze•  2014. szeptember 26. 08:10

Légy Önmagad

Sötétbe burkolóztam, elvesztem.

álmodni próbáltam, de felkeltem.
S bár nem tudom, mi jár a fejekben,
nem tudom, mi fáj, mi bánt
mi szorít, de tudom, hogy lelkemben 
lappang és csatázni vágyik.

Talán jobb volna érzések nélkül
élni áléletet, kiszorítani a 
tudatból az eszméletet, 
s Téged, igen Téged hagyni el,
szavak nélkül a ködben veszni el.

Talán jobb volna, és könnyebb,
ha markomban nem volna könnyhegy
s nem törnék szívem darabokra
a sárban porban hempergő vérebek
divat mögé bújt átlátszó közhelyek.

De talán te érted mit hablatyol
az őszinte öntudat, 
s végre szavadon fog, s elragad
a felismerés, hogy Légy Önmagad!

wesze•  2014. szeptember 26. 08:10

Zavar

Zavart lelkek közt ütemtelenül

nyögdécsel egy álmom,
ordít, visít, majd hasra veti magát
nahát…

Meglepő, nem? …Nem…
De mégis magam mindig meglepem
mily kevés magad-magam közt
a köz…

Közel állsz, s mégis én 
messzinek érzem két kezed,
yolo van, na meg swag,
elkapott a rémület…

Ju nov, porból lettünk
de most porért megyünk,
s menetelünk jobbról
egészen tönkre…

Lyók vagyunk mi, szépek és okosak
minden utcasarkon áll egy báb,
s köztük még pár tucat,
ki utat mutat…

De bocsássa meg nekem e nép
ha véletlen eltévednék…

wesze•  2013. augusztus 21. 21:57

Esti élek

Esti élek

Mint olvadó pocsolya jege úszkál bennem
a kietlenség kegyetlen, sivár, szőke sivataga,
s úgy tapossák szét, mint a szelek csatájában
vitézül hullt leveleket, az óriás emberek.

Űzött vad vagyok, akár a sebes folyók,
futnak a megvénült idő elől szerte és szét,
úgy én álmomba menekszem, és a zord
valós világ kapuját zárom el retesszel.

Elmenekszem, mert küzdni már nem bírok,
e gonosz, fertőzte világban a jóság titok.
S e szavak az ócska holmik,
lélek perzselte szívem írta, s vetik tűzre hol, s mik?

Szemem látván, e rothadó világ penészes falait
a sötétség lován vágtatva zokogja szép álmait.
Vágtass! Gyí! El innen, ha mondom!
Szaladj! Rohanj, túl a messzi ormokon.

Úgy képzelem, ott van a retesz elásott kulcsa.
A világom, s e világ kifakult habarcsa
kőfal, s kövezett út, partján végigfut a rózsa,
de házsártos őre a valónak, tiltja, hogy bimbózzon a rúzsa.

A végéhez érvén ereimbe fagy a vér,
reped, szakad, törik... rajtam segíts, testvér!
De térdemre rogy a valóság súlya-terhe
s jó pajtásként hullok az elszédült levelekre.

wesze•  2013. július 15. 00:22

Embernek születtünk

Egy elfajzott világba születtünk.

Elfajzott, régi, és poros világnak hisszük,

Vagy legalábbis azt hittük.

Nem volt már sem erkölcs,

Sem emberi jóindulat, sem… nem volt semmi sem.

Csak a gyötrelem és magány,

A kudarc és a fájdalom.

Feledni könnyebb,

Elfutni messzebb,  

Ásni mélyre, és sírni a sarokban,

Sírni és nem tenni semmit sem,

Csak bőgni, még azt is csendesen.

Mert félünk,

Félünk hinni, félünk álmodni egy szebb világról,

És félünk remélni.

 

De embernek születtünk,

Nem bábúnak, és nem reszkető falevélnek.

Büszke embernek születtünk,

De valahol egyedül, többen eltévedtünk.

Nem voltunk ostobák,

Csak… de… ostobák voltunk,

És hiszékenyek.

Hittük, ha gondjainkat,

Egy árnylepellel eltakarjuk,

És a szótlanság fátyolát húzzuk rájuk,

Akkor máris tovaszállnak.

Hittük, hogy a fájdalom csak úgy elmúlik,

És attól félek, még mindig hisszük.

Hisszük, hogy álmodunk, de félünk felébredni.

Csak becsukjuk szemünk és fülünk,

Nem hallunk és nem látunk semmit,

Vagy épp mindent, csak nem teszünk semmit.

 

És mi embernek születtünk,

Szürke, hétköznapi, bárgyú embernek születtünk.

És félünk élni, félünk kimondani, hogy fáj.

Kimondani, hogy a magány… a magány egyedüli dolog…

Félünk megosztani bármit is,

Félünk jót tenni, és félünk… még félni is félünk.

 

Embernek születtünk,

Bárgyú, ostoba, de igaz embernek születtünk…

wesze•  2013. június 25. 21:40

Virradó

Fullasztó nyári éjszakán
kecsesen ringó dallamot szólít
a szende szél, s
egy kósza némber lágy szavát
repíti felém.

Suttogás és újra csend,
az éj magához hív,
majd hűvös karjával átölel,
s lelkem egy nyugvó pillanatig
e mozdulatlan másvilágban
önmagával tévelyeg.

Éles kacaj kelt,
vakító, búzasárga napsugár
majd szertefoszlik az álomkép,
mint szükségben e szürke nép...