Konc király és Cibere vajda

A soron következő mese a húshagyókeddi és a böjti időszakot öleli föl, pontosabban a Konc király és Czibere vajda 'legendáját'. Nem találtam hasonló alkotásokat, meséket, verseket e témában, s gondoltam - felhasznált-, saját- és olvasott ismeretek alapján - megalkotásra került e mese.

Az iromány saját alkotás. Megkérek minden idetévedőt, hogy jelezze, ha esetleg felhasználná, vagy máshol osztaná meg, de mindenképpen hivatkozzon az íróra, vagy linkkel erre a blogbejegyzésre, a kellemetlenségek elkerülése végett egyaránt. Köszönöm.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, akit Koncnak hívtak. Azért hívták így, mert szerette a hasát, éppen ezért még koncot sem hagyott a csonton, oly fényesre rágta mind.
Gondolta vízkereszt napján, belátogat a szomszédos városba, ahol régi cimborája él. 
            Így is lett. Beült hétlovas hintójába, és a kocsissal Herőce városába hajtott. Hamar meg is érkeztek cimborája, Cibere vajda házához. A király kíséretét hátrahagyva, illedelmesen bekopogtatott, majd hangosan hozzátette:
- Adjon Isten jó napot, öreg cimborám!
- Adjon Isten, felséges királyom! – nyitott ajtót a vajda, akinek láttán a király igencsak meglepődött – Jöjjön, fáradjon beljebb.
- Hát az egészséged jól szolgál-e, komám? Igencsak lóg rajtad még a kalapod is. – ráncolta szemöldökét a király.
- Szolgálni szolgál, ahogy mindig. – válaszolt a vajda, s hozott is Konc királynak egy tál savanyú levest.
Belekortyolt a király, de el is savanyodott az ábrázata. El is ment kedve a látogatástól hirtelen: felpattant és szó nélkül távozott. Vakarta is fejét a vajda, vajon mit véthetett öreg barátja ellenében.
            Azonban hamar kiderült miért viharzott el a király. Világra szóló lakomát rendezett, hogy még az emlékét is eltörölhesse az íznek, melyet a vajda asztalánál kóstolt. Nagylelkűen meghívott mindenkit, Cibere viszont mégsem jelent meg. A király nem tudta mire vélni a dolgot, talán a vajda házától való távozásában találta a választ egyedül, de a lakoma elfeledtette vele hamar az effajta gondolatait.  A lakoma majd’ két hónapig tartott. 
            De egyik vacsora közepén azzal figyelmeztették a királyt, hogy elfogyott mindennemű étel, mely eddig asztalát nyomta várának. Volt ám nagy fejvakarás hirtelenjében, de egyben hascsikarás is, hiszen az eddigi dús étkezésnek köszönhetően, a részt vevő gyomrok serege is megsínylette a túlzó lakmározást.
Hirtelen a királynak eszébe ötlött a savanyú leves, melyet a vajdánál evett, s bár savanyúnak találta, most mégis éppen ennek érezte szükségét. Hamar küldetett a vajdáért egy hintót, s egyhamar meg is jelent a király színe előtt.
- Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
- Adjon Isten, öreg cimborám! – válaszolta gondterhelt arccal a király.
- Hát az egészséged jól szolgál-e, felséged? Igencsak gondterhelt arcod van. Tán nincs ínyedre a fenséges lakoma, melyet rendeztél nemrég? – ráncolta szemöldökét a vajda.
- Értem én, ne is kérdezd, barátom – válaszolt a király – egy kéréssel fordulnék feléd. Most éppen semmi pompásra nincs szükségünk, hanem szerényebb étrendre, böjtre adnánk fejünket. A kiszileves, mellyel szívélyesen vendégeltél, megosztod-e udvarommal és jómagammal?
Cibere vajda válaszul csak biccentett, bajsza alatt széles mosollyal. A király intett szakácsainak, hogy készítsék el a kívánt levest öreg barátja szavai szerint. Se hús, semmi bő nem szerepelt benne. Mégis minden jelenlevő az utolsó cseppig megette. A böjt meghozta eredményét, s a király és a vajda végül kibékültek.
            S mivel e nap éppen keddre esett, az eset neve a húshagyókedd néven maradt fönn reánk. Ha a két barát haragba maradt volna, tán az én mesém is tovább tartott volna.