Voodoo kunyhó

voodoo•  2011. november 19. 14:29

Egy csiga imája

Az előzmények... 


Csiga a síneken ( Párizsi lánytól kölcsönbe)

Fülledt nyári meleg volt. A sokadik ilyen nap már ezen a nyáron. Szép nyugodtan haladt egy kis csiga keresztül a síneken. Távolba nézve fürkészte, hol érnek vajon össze a fényes vas falak, mik között botorkált mostanság; de azok párhuzamosan futottak szinte a végtelen semmibe. A földet szabályos távolságonként deszkák keresztezték, mint tétova, lassú útját is olykor, miközben átlósan igyekezett átkelni a síneken. Időről időre rezgést érzett és a távolban egy hosszú, furcsa hangot, amolyan nyújtott üvöltés félét hallott, amit semmilyen állathoz nem tudott rendelni. Mert nem igazán tudta hová tenni magában ezt a hangot. S nem tudta megmagyarázni, de valami furcsa félelemféle költözött belé e hangot hallva. Első félelmében azt gondolta, visszafordul... nem tette mégsem. Orrát csiklandozta egyre jobban a levegőben megérzett illat, melyet igyekezett forrásáig követni. Ez valami fenséges ebéd lesz! Úgy vélte. Gyomra kezdte is jelezni: jó volna jól lakni ma is, valami különleges finomsággal. Kíváncsisága és éhsége egyre inkább hajtotta. Nehéz háza, és a meleg ugyan sokat lassított egyébként is komótos mozgásán, gondolataiban mégis igencsak sietősnek érezte lépteit. Hiszen már látta maga előtt a túloldali szemetest, és hitte, csupa jó falat vár ott rá, amit a siető emberek kidobtak, neki viszont mégis isteni lakoma. Salátalevél, majonézzel… összecsurrant szájában  a nyál, ezt az ízt a természetben nem találta, mióta azonban a kidobott dolgokból lakmározik, csuda mód szerette…

Újra érezte a rezgést, egyre erősödve, majd nem sokkal előtte egy halvány, kék foltot látott közeledni, orra megérzett valamiféle olajos bűzt… Rosszat sejtett, ezért lesiklott az útról. Pár pillanattal később valami hatalmas, zajos és büdös húzott el a feje felett. Megrémült. Egy vonat volt, bár ő nevén nevezni ezt a félelmetes szerkezetet nem tudta. Ahogyan jött, annál gyorsabban távozott is a rémisztő valami, hatalmas szelet csapva, fülsiketítő robajjal. Percek teltek el, mire hallása újra kitisztult; s az orra is újra a csalogató szagokat érezte meg, felfrissítve emlékeit, hová és miért is indult oly sietve.

Nekiiramodott hát új erőt gyűjtve, hogy a hátralévő távolságot megtegye. Keresztül kellett jutnia még egy fényes falon, mi előtte magasodott – a sín oldalán…

Az állomáson a vonatok aznap sorban, szinte 5-10 percenként jöttek-mentek.

Mindenki sietősen igyekezett dolgára, gondolataiban talán észre sem véve az apróságnak tűnő dolgokat. Talán még a kevésbé apróságokat sem…Munkába, munkából siető mindenféle korú emberek, a nyári szabadságot élvező diákok; kik a nagy melegben csak egy hűs szoba mélyére vágytak, meg egy hideg vízre, üdítőre…

A vonaton a nyári táborból hazafelé tartott Katinka is. Örült, hogy vett egy könyvet magának, és az valamelyest lekötötte figyelmét az úton. A szerelvény teli volt emberekkel, a nagy meleg ellenére is. Sok izzadt test… s mindenki türelmetlen, sietős…Nem szeretett volna senkivel valamiféle kényszeredett beszélgetést, ezért erősen könyvébe bújva próbált megfeledkezni kissé a világról…Még néhány perc, és az utolsó előtti állomás következik. Negyed óra már csak, és végre az otthoni állomáson leszállhat… sok mesélnivalója lesz!

Csigánk mindeközben saját éhségének csillapítására figyelt leginkább. A sín fényes oldalfalnak tetsző fém részén kezdett el felfelé mászni. Újra hallotta egy közelgő vonat furcsa, ijesztő hangját. Alatta a fém is ütemesen remegni kezdett. Szíve hevesebben dobogott, szinte a torkában érezte, hányinger kerülgette. Nagyon félt. Ideje nem volt már semmire. Mire oldalra fordult, már szinte centikre magától meg is látta a sebesen közeledő hatalmas kék rémet. Megdermedt a félelemtől. Már egy gondolatra sem hagyott neki időt, éles kerekek metszették ketté testét. Reccsenve darabolta fel házát a vonat kereke egyetlen másodpercecske alatt. Véget vetett rövidke életének és egy jobb világ felé küldte őt.

A vasúti kocsiban Katinka kezében kissé megremegett a könyv.  Furcsa érzése támadt… nehezen tudta volna megmagyarázni… „Talán csak átmentünk egy kis csigán” – gondolta… majd gondolatait elhessegette, újra a könyvre és a hazaérkezésre próbált koncentrálni…

Igen, így van ez. Olykor az emberben megmagyarázhatatlan érzés ural egy-egy gondolatot… s elhessegetjük… pedig ha tudnánk, hogy csak a valóságból éreztünk meg valamit!? Megérzéseink sokszor többet tudnak elmondani, mint gondolnánk…

Talán csak hallgatni kellene rájuk…

 

* * *

 

Egy csiga imája


Add Uram, hogy ha már nem leszek, ne csak a nedves foltok miatt emlékezzen rám fanyalogva, aki a nyomomra bukkan. Ha ránéz a házamra, a végtelen spirálba futó alakjáról jusson eszébe saját útja, létezésének oka és értelme. Hogy gyakran a legapróbb, semminek tűnő tárgyak, egy kavics vagy épp egy csigaház is mennyire sokat jelenthet, ha kezedbe veszed és rácsodálkozol. Hétköznapi csodák, mondod ilyenkor, és ha a csigaházam spirálja megragadja képzeleted, csodák sora vár rád. Megtanulsz látni érezni egyszerű dolgokat, értékelni mindazt amiben élsz és ami körülöleli életed. Észreveszed, hogy minden nap másképp kel fel és nyugszik a Hold, hogy egy közeli faágon egy kis madár csak neked énekel. Uram, add hogy minden csigának jusson egy kislány, aki gondol rá, amikor utolsó útjára indul a sínek között. Uram add, hogy Katinka, a kislány aki nekem jutott, felnézzen az égre és meglássa a csigaház képét amit a hátamon hordozok! A csigaház nekem ház, biztonság, az embereknek egy hely, ahová elbújhatnak mások elöl. Kulcsra zárják szívüket, lelküket ott bent, de közben elfelejtenek élni. Uram add, hogy az emberek ne bújjanak csigaházba, ezt hagyják meg nekünk. Nézzenek fel a csillagokra kézen fogva és keressék meg a csillagokból kirakott csigaházukat. Ott ragyog mindannyiuk felett és a végtelenbe vezet…

voodoo•  2011. november 19. 13:25

Rosszkor rossz helyen...

Rosszkor rossz helyen, avagy a boldogtalanság időzítése


Na igen. Jókor jó helyen lenni, az nagyon nehéz. Lehet, hogy arra születni kell. Rosszkor rossz helyen? Elmulasztani valamit, ami csak karnyújtásnyira volt tőled? És még csak nem is tudtál róla? Így éreztek mindketten. Ült egy középkorú pár egy kávézó teraszán, és csak nézték egymást szótlanul. Nem kellettek szavak, hogy megértsék: ugyanazt gondolják éppen. Hogy miért csak most? Miért vesztegettek el szinte egy egész életet. A férfi mostanában le sem tette Márquezt. Szerelem kolera idején, újra és újra olvasta a könyvet. Igen, igen. Ugyanaz az érzés. Ő épp olyan, mint Javier Bardem. És ez a nő a szerelme, akit mindenki másban keresett és sosem talált. És szinte érzi a csalódás kínját, a felismerés keserűségét, hogy egyik nő sem volt az igazi, mást keresett, mást szeretett. Őt, aki itt ült most előtte. A szemét megálmodta, álmaiban látott csillogó, titokzatos szempár. És most amikor kinyújthatná a kezét, hogy elérje, magához húzza, csak ül csendesen. A nő is éppen így érzett. Eszébe jutottak a borzasztó évek más férfiak mellett. A férje mellett, akit a gyerekek miatt elviselt, és gondoskodásáért megbecsült. Eszébe jutottak a kétségbeesett kitörési kísérletek, a szeretői forró ölelése és a bűntudattal teli hazaérkezések. És most, hogy a véletlen ismét elésodorta, csak ülnek csendesen, és hallgatásuk szomorúsága járja át az egész helyet. A kávézóban is csend lett hirtelen. Senki sem érti miért, csak a kávéfőző gép sistereg a pult mögött. Ránéznek a párra és megértik a csendet. Hogy ez a pillanat szomorú de mégis szép nagyon. Hogy némán átélik most a soha meg nem élt, elszalasztott boldog perceket. Hiábavaló szépség, tünékeny, mint a naplemente. Amint lebukik a nap a horizonton, hirtelen sötét lesz....

....Elkészült a kávé, a kávéscsészék kanalak csörrenése megtöri a csendet. Rosszkor, rossz helyen? Most jó nagyon. De az idő, a pillanat sokszor oly törékeny, és ezúttal is kegyetlen emléket állít az elmúlásnak. Még egy pillantás, egy sóhaj és vége. Lepereg a film, amit sosem forgattak le, mégis milyen szép volt. Hiába szép…

voodoo•  2011. november 18. 11:48

I'm six feet from the edge and I'm thinking

Korábban nyitott voltam és hirtelen túl sokan lettek körülöttem. Elvonultam a szikláim közé. Felettem a kék ég, alattam több száz méteres mélység. Az árnyékom éppen a szikla széléhez ér. Gondolkozom: lezuhanni vagy felszállni készül éppen?

http://www.youtube.com/watch?v=qnkuBUAwfe0

 
One last breath (Creed)
 
Please come now I think I'm falling 
I'm holding on the wall I think is safe
It seems I found a road to nowhere
And I'm trying to escape
I yelled back when I heard thunder
But I'm down to one last breath
And with it let me say
Let me say
 
Hold me now
I'm six feet from the edge and I'm thinking
maybe six feet
ain't so far down
 
I'm looking down now that it's over
Reflecting on all of my mistakes
I thought I found the road to somewhere
Somewhere in His grace
I cried out heaven save me
But I'm down to one last breath
And with it let me say
Let me say
 
Hold me now
I'm six feet from the edge and I'm thinking
Maybe six feet
ain't so far down(2x)
 
I'm so far down
 
Sad eyes follow me
But I still believe there's somethin left for me
So please come stay with me
'Cause I still believe there's something left for you and me
For you and me
For you and me
 
Hold me now
I'm six feet from the edge and I'm thinking
 
 
Hold me now
I'm six feet from the edge and I'm thinking
Maybe six feet
ain't so far down(2x)
 
Please come now I think I'm falling
I'm holding on the wall I think is safe

voodoo•  2011. november 18. 11:34

Hidak

Hidat építettem nagyszüleim háza mögött. Gyerekkoromban sokat játszottam a kertben. A telek végében kis patak csörgedezik, nagyobb esők idején is átugráltam rajta a barátaimmal. Hirtelen ötlet vezetett amikor építeni kezdtem, talán a felhőtlen gyerekkoromba szerettem volna azon a hídon visszatérni. Máig sem tudom. Két végén kőangyalok, korlátja egymásba kapcsolódó kőszívek. Egy bontásra került régi ház díszei voltak, talán méltó helyükre kerültek végre. Sosem mentem át rajta. Egy régi pad támaszkodik a híd lábához. Mögötte hatalmas fa vet árnyékot rá tűző nyári napsütésben. A padot egy parkból mentettem meg, ahol ma már bevásárlóközpont terpeszkedik. Sokat álmodozom rajta, de mivel sokat utazom, néha benövi a gaz, lepattog róla a festék. Amikor visszatérek lefestem, kicsinosítom a környékét, hogy aki arra jár legyen kedve megpihenni ott.

***

Egyszer a kőhíd végén feltűnt egy kóbor kutya. Elég szánalmas látványt nyújtott: eredetileg fényes, hosszú szőre most csomókba ragadva, kicsit sántított is egyik lábára. Óvatosan körülnézett és a levegőbe szagolva átlépkedett a hídon. A másik végéhez érve felnézett a kőangyalra, aztán szomorúan tovább lépett. Régi élete jutott eszébe, amikor még gazdájával élt és éppen ilyen angyalstukkók támasztották a házuk erkélyét. Akkor boldognak hitte magát, de egy nap elhagyta az otthonát. Régi ösztönök hajtották, a szabadság vágya űzte tovább és tovább. De aztán már nem élvezte a szabadságot, biztonságra, szeretetre vágyott, de nem arra amit ott hagyott. Valami mást. Sokan bántották és már tartott az emberektől, inkább kikerülte őket, ha tehette. Hosszú út állt mögötte, amíg a kis hídhoz ért.

Zajt hallott, amitől megtorpant és felemelte megtépázott fülét. Közeledett valaki, ezért lereszkedett a híd lábához, hogy megbújjon odalent. Odalent egy kopott padhoz ért, megbámulta és hirtelen régen érzett melegség öntötte el a szívét. Végigszagolta a padot, a környékét és csodálatos illatokat érzett az orrában. Az otthon és a szeretet illatát, valamit ami jó nagyon. És ettől a perctől fogva a kutya nem tágított a padtól, ha esett, megbújt alatta, és ha jött valaki, és itt valahogy nem félt az emberektől sem. Tudta, hogy itt nem bántanák. Aki csak erre járt, megsimogatta, ételt hoztak neki, kifésülték a szőrét, és pár nap alatt visszanyerte szeme is régi csillogását.

Egyik nap egy bolondos, vidám tekintetű lány sétált arra. Leült a padra, felhúzta a lábát maga elé és ábrándozva figyelte a vidáman masírozó bárányfelhőket. A kutya óvatosan előbújt a pad alól és állát a pad lécére helyezve türelmesen várta hogy a lány észrevegye. Egy nagyobb felhő érkezett és lassan eltakarta a napot. Rögtön feltámadt a szél és a lány borzongva összébb húzta magát és ekkor vette észre a pad mellett álló kutyát. Felnevetett és vidáman köszönt neki, mire a kutya vidám farkcsóválássál jelezte jó szándékát. A lány magához hívta és megborzolta a szőrét. Nem kellettek szavak, nem kellett közös nyelv, hogy ugyanazt érezzék. A lány magányos lelkét gyöngédség járta át, ahogy a kutya szeméből kiolvasta a vándorlása nehézségeit. És a kutya is tudta már mire várt itt napok óta és miért érezte azonnal, hogy hazaért

* * *

Három éve az Európa híd korlátján ültem Innsbrucknál és vágyakozva néztem a közel 200 méteres mélységet. Nem akartam meghalni. Nem is féltem. Valami hihetetlen nyugalom szállt meg. A völgyben felerősödtek a széllökések. Bármikor elkaphatott volna egy erősebb és lesodort volna. Eszembe sem jutott. A kocsit a híd lábánál hagytam és felsétáltam a híd közepéhez. Sütött a nap, szembe az autósokkal, akik talán ezért nem vettek észre sokáig. Ültem a korláton és nem gondoltam semmire. Felnéztem az égre. Felhők szálltak fent, mint mindig. Vágytam közéjük...

Nem tudom mennyi ideig ültem ott így, amikor megállt egy autó. Egy fiatal nő ült benne. Bizarr látvány lehettem, mert sokáig meg sem mert mozdulni, nehogy megijesszen. Talán azt hitte öngyilkosságra készülök. Lassan kiszállt és némán lépett mögém és egy határozott mozdulattal megragadta a kezem. Csak annyit mondott: nem éri meg! Rámosolyogtam és azt feleltem, hogy tudom. Amikor meglátta a mosolyomat, már sejthette, hogy nem egy "szimpla" öngyilkosjelölt vagyok. Felajánlotta, hogy elvisz az autómig, de talán csak azért, hogy biztos legyen, hogy nem maradok ott, ha elment. Nem kérdezett, nem nézett rám. Éreztem, hogy sokkolta a látvány. De amikor leértünk a kocsimhoz, látszott, hogy mennyire felizgatta az esemény. Mielőtt megszólalt volna, annyit mondtam: köszönöm! Kinyújtotta a kezét és a szemembe nézett. Könnyek folytak a szeméből, úgy szorította a kezem, mintha sosem akarta volna elengedni többé. Láttam, hogy nem tudna tovább menni, valami - nem csak amit velem átélt most -nagyon felzaklatta. A parkoló melletti gyorsétterem teraszán meghívtam egy kávéra. Még mindig rázta a sírás. Ilyenkor a legjobb, ha hagyja kisírni az ember a másikat. Amikor valamennyire megnyugodott, elmondta, hogy két évvel korábban a barátja öngyilkos lett. Perceken múlt az élete, de a lány akkor későn érkezett haza. Már nem tudták megmenteni a férfit. Azóta kínozta a lelkiismeret-furdalás. A férfi a búcsúlevelében azt írta, hogy nem képes együtt élni azzal az érzéssel, hogy bármikor elveszítheti a lányt. Őrülten féltékeny volt rá és a féltékenységével lassan megmérgezte a kapcsolatukat. Ezért sokat veszekedtek, de a lánynak esze ágában sem volt elhagyni őt. Csak az alaptalan féltékenységével lassan őrületbe kergette. Mielőtt a férfi bevette a halálos adag nyugtatót, talált egy üzenetet a lány telefonjában. Ahelyett, hogy rákérdezett volna, elméleteket gyártott és kitalálta, hogy bizonyítékot szerzett arra, hogy a lány már mást szeret. Jobban szerette annál, hogy őt bántsa, ezért saját maga ellen fordult. Amikor a lány a története végére ért, rám nézett és azt mondta - Ne haragudj! Megfogtam a kezét, és tudtam, hogy úgy kell elbúcsúznom tőle, hogy azt érezze, hogy megmentette az életemet. És ezzel talán megbocsát végre magának, hogy két évvel korábban nem érkezett időben....

Utólag megfordult a fejemben, hogy el kellett volna kérni a számát. De ez úgy volt jó. Angyalok üzenetét hozta, egy üzenethozónak. Akkor értettem meg, hogy addigi életem egyszer és mindenkorra megváltozott.

Voltam ott tavaly is. Korábban is többször kipróbáltam a bungee-jumpingot, ugrottam ejtőernyővel is már (persze tandemben), de amikor felálltam a korlát széléhez és lenéztem, eszembe jutott ahogy a korláton ültem és nem féltem. Bevallom, ezúttal nem volt jó érzés. De meg kellett tennem. Tudnom kellett, hogy milyen érzés lett volna az a néhány másodperc. És hogy többé ne üljek fel így egy ilyen hídkorlátra....

(ha esetleg érdekel: www.europabruecke.at

* * * 

voodoo•  2011. november 18. 10:55

Ver-s-írás

Nagyon úgy tűnik, hogy ezen az oldalon sokan (közvetlenül) egy csalódás után regisztrálnak. Szándékosan nem írtam "szerelmi" csalódást, mert sok válás előtt már évekkel elmúlik a szerelem. Ha volt egyáltalán valaha is. Egy biztos: a csalódás fájdalmas. A szerelmi csalódás pedig elviselhetetlen fájdalmat okozhat. Vannak, akik képtelenek feldolgozni és őrültségeket csinálnak. Pedig ahogy féltékenységgel nem lehet megtartani, ámokfutással vagy bosszúval pedig nem sikerült még visszaszerezni a szerelmét senkinek. Ha mégis, az sosem lehet tartós: újra és újra meg fog ismétlődni. 

Én is, mint mindenki, átéltem ezt az érzést többször is. És megtanultam túlélni. Hogy kinek mi a legjobb ilyenkor? Van akit egyedül kell hagyni. Van akit nem szabad. Van aki beleveti magát az életbe. Van aki elszalad. Az a véleményem, hogy minden fajta érzést át kell éreznünk, meg kell élnünk, nem szabad elfojtanunk sem a jót, sem a rosszat, sem az örömet, sem a bánatot. Az embereket gyerekkoruktól arra szocializálják, hogy ne mutassák ki az érzelmeiket. Sokan szégyellik a könnyeiket, a szájuk elé kapják a kezüket, ha felnevetnek, és elnézést kérnek érte. Soha ennyiféle fájdalomcsillapítót nem árultak még: a legnagyobb gond, hogy hozzászoksz, és gyógyszerek nélkül már nem birkózol meg vele többé. A szív és lélek fájdalmára is kitaláltak szereket. Antidepresszánsok, nyugtató- vagy élénkítőszerek garmadája a házipatikákban. Vagy a leghozzáférhetőbb megoldás, az alkohol...

Pedig lehet, hogy csak el kellene engednünk magunkat kicsit. A könnyek megtisztítják a lelkünket. Az elfojtott könnyek viszont megmérgezik... Az írás, különösen a versírás sokat segít. Nem biztos, hogy mindenkinek van tehetsége is az íráshoz, de már az is kész csoda, hogy ebben a mai cyber-korban még van, aki az íráshoz fordul örömében vagy bánatában. De a versírásban nem véletlenül van benne a "sírás" szó is. A szavak könnyek, amik kimossák a bánatot. Ha örömödben sírsz, a könnyek gyémántok, amiken megcsillan az örömöd. Régen irigyeltem, akik "kiírták" magukból az érzéseiket. Én meg még sírni is büszke voltam... 

Ha fáj, szenvedj. De ne magad sajnáld! Ne a veszteséget érezd elviselhetetlennek. Ne azt, hogy elveszítettél valakit akit szeretsz. A megismételhetetlen pillanatokat sirasd meg, amiket átéltetek és amiket már nem élhettek át többé. A rossz emlékeket vesd egy feneketlen kút mélyére, a szépeket rögzítsd a lelked falán, mint egy-egy faliképet. Hogy bármikor megnézhesd őket és mosolyra fakasszanak. Ez akkor még elképzelhetetlennek tűnik majd, de egy éjszaka elfogynak a könnyeid. Másnap reggel felébredsz és észreveszed, hogy már nem hiányzik. És mégsem ez lesz a legjobb érzés! Mikor nem hiányzik valaki. Körülnézel, és megérted. Eddig csak kinyújtottad a kezed, egy pohár vizet kerestél tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén volt az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzott valaki. Valaki vagy valami? A kettő összefügg. Mert ma reggel rájöttél, hogy így egyedül is értékes vagy! És hogy valaki majd jönni fog megint, megfogja a kezed és el sem engedi többé. Amikor ezt felfogod, már nem leszel szomorú többé. Türelmesen vársz. Mert tudod, hogy már elindultak feléd...