Komfortos kalitka

Törölt tag2020. június 1. 14:07

Törölt hozzászólás.

voodoo2020. június 1. 09:13

@Törölt tag:
Ázsiában lehet. Azért elég érdekes, hogy egy kis bezártságnak vagy a válás a vége, vagy a terhesség. Szerencsére a kettő között akadnak "normális" túlélők is. Bár még korai lenne összegezni, és az is nagy kérdés, a mai világban ki számít normálisnak. :)

p.s.
Embrasse-moi ... où? 😎 :)) Je ne fais que plaisanter

Törölt tag2020. május 31. 18:04

Törölt hozzászólás.

voodoo2020. május 31. 14:54

@Törölt tag: Elfelejtettem leírni, hogy sajnos, kegyetlenül sok válókeresetet indítanak a világban ezekben a hetekben. Ez a társas magány téma önmagában is sok embert érdekel, vagy érint, de akit érint, különösen felzaklathatja ez a téma. Ezt nagyon sajnálom, de ha elolvasták a verset, úgyis tudják, velük érzek, érzünk. Ölellek itt is...

voodoo2020. május 31. 14:47

@Rozella: az nem kérdés, hogy sokkal rövidebb idő alatt kell arról döntenünk, hogy valakivel együtt folytatjuk, mint amit majd együtt eltöltünk vele. Mint minden döntés, magában hordozza a tévedés lehetőségét. Minél hosszabb idő vezet ehhez a felismeréshez, annál fájdalmasabb a folytatás. Fáj maradni, és elmenni is. De tartós fájdalommal együtt élni maga a pokol. Kicsit leegyszerűsítve így, és ezért kerültünk ki anno az Édenből is. A megszokás (teltek múltak az édeni, de teljesen egyforma napok a Paradicsomban), a kísértés (a nyavajás kígyó addig sziszegett Éva fülébe, amíg...), a kíváncsiság (mindenkinek eszébe jutna, mi van az Éden fái mögött, ha szigetnek képzeljük, akkor az óceán túlpartján...) Egy kapcsolat is az Édenbe vezet először, és almafa is nő benne. Sajnos a kígyó is ott várja már az ifjú párt, mikor belépnek. Van, aki szerencsés, és tényleg a nagy Ő-vel hozza össze a sors, vele a pokolban is boldog lenne, és a megszokás, kísértés és kíváncsiság sem szakíthatja el Évát Ádámtól. Arról írtam itt, mi van, ha nem a nagy Ő a másik, és hogy válik az Éden pokollá. Köszönöm, hogy itt jártál...

Rozella2020. május 30. 20:22

Messzire visznek a "kalitka" érzésről írt gondolataid. / szép a forma :) !/Én úgy látom, hogy alapvetően két oka van, ha egy kapcsolat végérvényesen megromlik. (nem az, hogy elmúlik a'nagy érzés', nem is az intolerancia, és nem az un. megértés hiánya, de nem is a megcsalás, nem az unalom, nem az ital, nem az erőszak...és még sorolhatnám, mert ezek már mind következményei valami másnak.) Szerintem a legfőbb ok az, hogy kellő emberismeret és gyakran abszolút önismeret NÉLKÜL 'vakon' hozunk meg döntéseket a párválasztáskor. A szerelem, a kémia... stb. először mindent felülír, de olyan is van, hogy jó ötletnek tűnik a választás... A másik ok, hogy abszolút önmegvalósító világban élünk, "nincs alku, én hadd legyek boldog "- mondja József Attila is , és talán igaza is van. Persze sokan meghozzák az "áldozatot" a gyerek(ek) kedvéért, a családi béke kedvéért, sőt, a biztonság, a kényelem és megszokás is komoly indok, ezért együtt maradnak. Jó esetekben a szerelem -ha átalakulva is, de évtizedek múltán is megmaradhat, és ha elég erős volt az alap, akkor működik a kapcsolat később is, ilyenkor kívülre is sugárzik az igazi "összetartozás érzés".Sok ilyen párt is ismerek. Az élethez szerencse kell, a szerelemhez, a párválasztáshoz szintén, viszont minden változtatáshoz bátorság. A másik ok, hogy egy házasság elvileg egy életre szól(na), na de mi az, amit ma ( értsd utóbbi évtizedek) pl. felelősséggel egy életre szólóan meg lehet tervezni? Mikor azt se látjuk mi lesz pár hónap múlva? Rendkívül gyorsan változik a világ és mi is változunk, és ezt a kapcsolatokba viszont nem lehet bekalkulálni... Mégis szinte mindenkinek leghőbb vágya, hogy a hozzá való, minden tekintetben hozzá illő, igazi Társát megtalálja. Komoly kihívás.

voodoo2020. május 30. 16:40

@Törölt tag: Az tényleg kemény, amikor a gyerek egy kapcsolat kerékkötője. Az is igaz, hogy mivel más gyereke, mindig idegen marad egy kicsit. Amikor a szülő egyedül marad, elvileg a gyerekének is egy újabb, teljes család lenne a legjobb, de csakis olyan új érkezővel, aki egyenrangúnak, sőt barátjának tekinti őt, nem pedig az új párjuk kötelező kellékének. És igen, az igazi, mély érzelmek ezt a próbát is simán kiállják, a gyerek pedig idővel rájön, az életébe érkező személy nem az apjuk, anyjuk helyébe lép. El kell fogadniuk, mert ahogy írtad, a szülőnek is egy élete van... Meghallgattam ezt a dalt mégegyszer, és azért leírom, hogy épp arról szól, mint a vers. Az egyik fél elment, talán csak mert kialudt a tűz, és nem is tört darabokra az a bizonyos váza, míg a másikban (szinte biztos, hogy reménytelenül tovább parázslik a vágy, hogy hátha egyszer még. Az a baj, hogy a keserédes reménykedés közben lehet, hogy épp elszalasztja azt, aki szívesen fellobbantaná a lángot. Nem (el)múlt, hanem jelen időben.... :))

Törölt tag2020. május 30. 13:44

Törölt hozzászólás.

voodoo2020. május 30. 11:19

@Törölt tag: Igazad lehet, a karantén időszak csak felerősítette a korábban keletkezett problémákat. Minden kapcsolat próbája egy ilyen hosszú összezártság, gondolj csak bele, hogy vannak párok, akik soha nem töltöttek még ennyi idő együtt korábban. Munka, rohanás, barátok, ismerősök, reggel pár perc, sorban állás a fürdőszoba előtt, este tévé (ez külön átka a családi életnek, meg úgy általában is a társasági élet zúzdája). Most meg gyerek, szülők egy fedél alatt, 0-24-ben. A gyerek persze nyűgös, aki szerencsés otthon dolgozna, de hogyan, ha a gyerek meg home-suliban húzza az igát, rosszabb esetben a nappali másik felében. Mindenkit próbára tevő időszak, ráadásul a médiából sugárzott bizonytalanság, félelmetesre festett külvilág paranoiássá tette még a jó idegzetű embereket is. Szóval ez a háttér simán rárakhatott pár lapáttal a már akár évek óta hordozott rossz érzésre. A diszkomfort ugyan mentális állapot, de fizikai fájdalmat, testi tüneteket okoz egész gyorsan, a visszafojtás, szerepjátékba kényszerített ego pedig méregcseppeket csepegtet a lelkünkbe... Az ilyen bezártságban még az a kis kikapcsolódás sem marad, hogy lemész sétálni, vagy egy sörre a haverokkal (akik általában sorstársaid), vagy a filmben látott nem kevésbé gyakori esetben pl. titkos találkákon ereszti le a boldogtalan fél a gőzt. És milyen furcsa, hogy épp a félrelépett fél vált szörnyeteggé, amikor a sárba taposott társa a maga kétségbeesett módján maga is kiutat keres a sivárságból. A kapcsolati erőszakról pedig inkább már nem is írok, senki sem vetkőzhet ki önmagából annyira, hogy fizikai, vagy akár verbális erőszakra vetemedjen. Akkor inkább menjen amerre lát, hagyja ott, mielőtt valakinek baja esik, vagy mielőtt ő maga elsorvadna. Nem akartam kimondani, de igenis ez a megoldás. Van, amikor már menni kell. Ha van gyerek is, akkor nehezebb, de az ő érdekében méginkább. Ha egy váza eltörük, hiába ragasztod össze, törött marad...
Erről énekel az idelinkelt dalban Marty Balin is

Hearts can break and never mend together
Love can fade away
Hearts could cry when love won't stay forever
hearts can be that way

Szóval ha a szívek összetörnek, azokat sem lehet már meggyógyítani...

Igaz, Marty még reménykedik:

Is everything okay I just thought I'd write a song
To tell the world how I miss you
'Cause each and every day I think of all the words
I never said and all the chances that I had you

Fogadni mernék, az a lány, a régi szerelem csak mosolygott barátunk szavain (férje oldalán), vagy még ugyanúgy haragudott rá, mint amikor összetörte a szívét... Nagyon-nagyon ritkán sikerül az újrakezdés, sokan megpróbálják, celebekről is gyakran hallani, akik másodszor, harmadszor is megházasodnak ugyanazzal, akitől már elváltak egyszer-kétszer, de felnőtt korban a legtöbb ember már nem tud megváltozni, max. eljátssza a változást a másik fél kedvéért. Ez szinte mindig ugyanoda vezet, ahová korábban... Ölellek én is, örültem neked...

Törölt tag2020. május 30. 09:39

Törölt hozzászólás.

voodoo2020. május 29. 20:41

@miriam: nehéz téma, főképp annak, aki már átélte, vagy épp átéli. De szembe kell nézni vele, különben elemészt...

voodoo2020. május 29. 20:38

Hááát... ez most jó hosszú lesz, de talán van, akit ugyanígy (meg)érint amit leírok. Először is idehozok két levélrészletet, szerintem minden kiolvasható belőlük a versről és előzményeiről.

"Nem tudom mi van a levegőben, de sorra találnak meg az ismerőseim a karantén-sztorikkal. És mintha összebeszéltek volna, egytől-egyig arról írnak, beszélnek, hogy a kényszerű összezártság előhozta a felismerést, amit régóta tagadtak, vagy maguk elől is rejtegettek: valami nagyon nem stimmel a párjukkal, a kapcsolatukkal. Persze az idő múlásával megszépülnek a régi dolgok, előkerülnek a leporolt emlékek, a nagy szerelmek felvillanó képei, és ezzel szemben ott áll mostani partnerük, akivel egyre többet hallgatnak. Ez már ijesztő és sokat mondó csend. Még a kérdést is megfogalmazzák, mi lenne a kiút, talán bántani sem akarják a másikat, de ők maguk már nagyon megszenvedik a "komfortos kalitkát", a társas magány minden percét. Az elmúlt napokban sokat javult a helyzet, szabadabban mozognak, lassan visszatér az élet a rendes kerékvágásba, de a felismerés érzése nyílván nem múlik el, sőt a külső ingerek hatására fura módon még fel is erősödik. Van, aki azt mondta, game over, nem hazudik tovább, nem játssza el, hogy minden rendben van, a másik se hülye, csak épp nem mondták még ki, hogy elmúlt a nagy szerelem, és recseg-ropog a kapcsolatuk. Persze a közös vagyon, család, gyerekek, sőt közös baráti kör olyan kohéziós erő, amit nehéz egy sóhajtással felbontani, pedig saját tapasztalatból tudom, hogy jobb biztos nem lesz. Lassan mindketten felőrlődnek benne, vagy belebetegszik valamelyik, esetleg akár gyűlöletté is fajulhat az egymás iránti érzésük. Azon kívül, hogy intelligensen hallgatok, tanácsokat nem osztogatok, mert nem én leszek, aki kimondom mi a megoldás, ezt nekik kell. Itt az sem segít, hogy kibeszélik magukból, ettől még nem nyílik ki a kalitka ajtaja. Korábban már többször is írtam a témáról, most is ezt tettem, elsősorban nem azért, hogy megoldást kínáljak, hanem, hogy hozzátegyem véleményem a hallottakhoz. Mert mit is mondhatnék, ha a (házas)pár mindkét tagja megtalál (persze egymás tudta nélkül) és előadják ugyanazt a történetet saját szemszögükből. A versem is saját utamról és megtalált kiutamról szól, és arról, hogy akármit teszünk, fájni fog. Szerintem egyébként a társas magánynál az egyedüllét is 1000x jobb, sőt a régi szerelmek felidésénél is. Nyílván nem ok nélkül lett vége régen sem egy szerelemnek, de az is igaz, hogy vannak meghatározó találkozások, amik után az ember újra és újra ugyanazt a típusú társat találja meg a tudattalanjába kódolt koordinátákat követve. És ahogy egyetlen hasonmás sem pótolhatja az igazit, ezek eleve kudarcra ítélt kísérletek. Aki közben időcsapdába kerül, rázárul a komfortos kalitkája ajtaja, és egyre nehezebben tud kilépni belőle, viszont egyre boldogtalanabb is lesz, ami persze nem az egészség és hosszú élet titka. Miközben mindezt megfogalmaztam, eljutottam a vers zárósoraihoz, és a gondolathoz, hogy nem a magány a legfájóbb érzés, hanem az, amikor olyan valaki felejt el minket, akit mi magunk sose felejtenénk el. Ez ez egyik ok, ami miatt csak előre szabad menekülni az efféle csapdahelyzetből, bár az újrakezdés baromi nehéz, de nem lehetetlen. Csak közben nem szabad hátratekintgetni, és a kódolt sémákat egy laza mozdulattal ki kell irtani az elménkből. Tudod: delete és jöhet egy teljesen másfajta csend...
Megosztottam veled ezt, mert napok óta foglalkoztat a téma, sajnos sajátélményes érintettségem sebeit is hordozom még magamban, mert például brutális arra várni esténként szorongva, hogy a másik elaludjon végre, és egy nagyot lélegezz. Nem tudom átélted-e valaha, pusztító "élmény"..."
..."Közben megnéztem egy rövidfilmet hová fajulhat egy probléma, amit nem kezelnek. A leborzasztóbb rész, amikor a férj, aki csalja az asszonyt, és barátai szeme láttára is megalázza, és rászól pl. hogy " elfogyott a sör, mi van már"... eljut oda, hogy egy ártatlan üzenetváltásra is rákattan és féltékeny vadállat lesz belőle. Érted: a megcsalóból féltékeny szörny... A korábbi szeretetbő düh, majd gyűlölet lesz, ami kapcsolati erőszakba torkollik, a gyerek szeme láttára. Filmes fordulat a heppiend, amikor az egyik barát az asszony mellé áll és megvédi a vadállattá váló férj ellen. Persze ez még nem a heppiend, csak legalább megállítják az erőszakot, ami talán elég ahhoz, hogy a nő kirepüljön a kalitkából. Nem mellékesen a filmben folyamatosan megjelenik a kislány madara, és kalitkája, mint a helyzet szimbolikus metaforája... Nagyon illik a versemhez (sajnos). Viszont azt is mutatja, mennyi feszültség lappang a nyugodtnak tűnő felszín alatt."

https://www.youtube.com/watch?v=Fie78Uvs_7o

Angol szöveg, de annyira szuggesztív a képi világ, hogy az is meg fogja érteni, aki nem beszéli a nyelvet.

Rákerestem a zenékre a témában, hogy kicsit feloldjam a feszült hangulatot, de szomorú témában kevés a sugárzó optimizmust megjelenítő dal. Ez sem az de zene és szövege így együtt szomorúsága ellenére is felemelő...

https://www.youtube.com/watch?v=NQyxkREzHpg

Végül pár szó a versformáról. Az ikerszonettet természetesen nem én találtam ki, Weöres Sándor, és más nagyok is is írtak hasonlókat, de ki nem hagynám Pődör György barátom hasonló című remekét sem itt a Poet-en... Megtetszett, és ez már a második kísérletem. Ha másik címet adtam volna, akkor a fentiek miatt az Ikerszonett a kék madárhoz lett volna talán... Szép estét!

miriam2020. május 29. 20:02

Mennyire igaz mindez... és olyan nehéz most bármit mondani, pedig szeretnék... egyszerűen nem jönnek elő a szavak, csak belül szorítanak...