Hidak

Hidat építettem nagyszüleim háza mögött. Gyerekkoromban sokat játszottam a kertben. A telek végében kis patak csörgedezik, nagyobb esők idején is átugráltam rajta a barátaimmal. Hirtelen ötlet vezetett amikor építeni kezdtem, talán a felhőtlen gyerekkoromba szerettem volna azon a hídon visszatérni. Máig sem tudom. Két végén kőangyalok, korlátja egymásba kapcsolódó kőszívek. Egy bontásra került régi ház díszei voltak, talán méltó helyükre kerültek végre. Sosem mentem át rajta. Egy régi pad támaszkodik a híd lábához. Mögötte hatalmas fa vet árnyékot rá tűző nyári napsütésben. A padot egy parkból mentettem meg, ahol ma már bevásárlóközpont terpeszkedik. Sokat álmodozom rajta, de mivel sokat utazom, néha benövi a gaz, lepattog róla a festék. Amikor visszatérek lefestem, kicsinosítom a környékét, hogy aki arra jár legyen kedve megpihenni ott.

***

Egyszer a kőhíd végén feltűnt egy kóbor kutya. Elég szánalmas látványt nyújtott: eredetileg fényes, hosszú szőre most csomókba ragadva, kicsit sántított is egyik lábára. Óvatosan körülnézett és a levegőbe szagolva átlépkedett a hídon. A másik végéhez érve felnézett a kőangyalra, aztán szomorúan tovább lépett. Régi élete jutott eszébe, amikor még gazdájával élt és éppen ilyen angyalstukkók támasztották a házuk erkélyét. Akkor boldognak hitte magát, de egy nap elhagyta az otthonát. Régi ösztönök hajtották, a szabadság vágya űzte tovább és tovább. De aztán már nem élvezte a szabadságot, biztonságra, szeretetre vágyott, de nem arra amit ott hagyott. Valami mást. Sokan bántották és már tartott az emberektől, inkább kikerülte őket, ha tehette. Hosszú út állt mögötte, amíg a kis hídhoz ért.

Zajt hallott, amitől megtorpant és felemelte megtépázott fülét. Közeledett valaki, ezért lereszkedett a híd lábához, hogy megbújjon odalent. Odalent egy kopott padhoz ért, megbámulta és hirtelen régen érzett melegség öntötte el a szívét. Végigszagolta a padot, a környékét és csodálatos illatokat érzett az orrában. Az otthon és a szeretet illatát, valamit ami jó nagyon. És ettől a perctől fogva a kutya nem tágított a padtól, ha esett, megbújt alatta, és ha jött valaki, és itt valahogy nem félt az emberektől sem. Tudta, hogy itt nem bántanák. Aki csak erre járt, megsimogatta, ételt hoztak neki, kifésülték a szőrét, és pár nap alatt visszanyerte szeme is régi csillogását.

Egyik nap egy bolondos, vidám tekintetű lány sétált arra. Leült a padra, felhúzta a lábát maga elé és ábrándozva figyelte a vidáman masírozó bárányfelhőket. A kutya óvatosan előbújt a pad alól és állát a pad lécére helyezve türelmesen várta hogy a lány észrevegye. Egy nagyobb felhő érkezett és lassan eltakarta a napot. Rögtön feltámadt a szél és a lány borzongva összébb húzta magát és ekkor vette észre a pad mellett álló kutyát. Felnevetett és vidáman köszönt neki, mire a kutya vidám farkcsóválássál jelezte jó szándékát. A lány magához hívta és megborzolta a szőrét. Nem kellettek szavak, nem kellett közös nyelv, hogy ugyanazt érezzék. A lány magányos lelkét gyöngédség járta át, ahogy a kutya szeméből kiolvasta a vándorlása nehézségeit. És a kutya is tudta már mire várt itt napok óta és miért érezte azonnal, hogy hazaért

* * *

Három éve az Európa híd korlátján ültem Innsbrucknál és vágyakozva néztem a közel 200 méteres mélységet. Nem akartam meghalni. Nem is féltem. Valami hihetetlen nyugalom szállt meg. A völgyben felerősödtek a széllökések. Bármikor elkaphatott volna egy erősebb és lesodort volna. Eszembe sem jutott. A kocsit a híd lábánál hagytam és felsétáltam a híd közepéhez. Sütött a nap, szembe az autósokkal, akik talán ezért nem vettek észre sokáig. Ültem a korláton és nem gondoltam semmire. Felnéztem az égre. Felhők szálltak fent, mint mindig. Vágytam közéjük...

Nem tudom mennyi ideig ültem ott így, amikor megállt egy autó. Egy fiatal nő ült benne. Bizarr látvány lehettem, mert sokáig meg sem mert mozdulni, nehogy megijesszen. Talán azt hitte öngyilkosságra készülök. Lassan kiszállt és némán lépett mögém és egy határozott mozdulattal megragadta a kezem. Csak annyit mondott: nem éri meg! Rámosolyogtam és azt feleltem, hogy tudom. Amikor meglátta a mosolyomat, már sejthette, hogy nem egy "szimpla" öngyilkosjelölt vagyok. Felajánlotta, hogy elvisz az autómig, de talán csak azért, hogy biztos legyen, hogy nem maradok ott, ha elment. Nem kérdezett, nem nézett rám. Éreztem, hogy sokkolta a látvány. De amikor leértünk a kocsimhoz, látszott, hogy mennyire felizgatta az esemény. Mielőtt megszólalt volna, annyit mondtam: köszönöm! Kinyújtotta a kezét és a szemembe nézett. Könnyek folytak a szeméből, úgy szorította a kezem, mintha sosem akarta volna elengedni többé. Láttam, hogy nem tudna tovább menni, valami - nem csak amit velem átélt most -nagyon felzaklatta. A parkoló melletti gyorsétterem teraszán meghívtam egy kávéra. Még mindig rázta a sírás. Ilyenkor a legjobb, ha hagyja kisírni az ember a másikat. Amikor valamennyire megnyugodott, elmondta, hogy két évvel korábban a barátja öngyilkos lett. Perceken múlt az élete, de a lány akkor későn érkezett haza. Már nem tudták megmenteni a férfit. Azóta kínozta a lelkiismeret-furdalás. A férfi a búcsúlevelében azt írta, hogy nem képes együtt élni azzal az érzéssel, hogy bármikor elveszítheti a lányt. Őrülten féltékeny volt rá és a féltékenységével lassan megmérgezte a kapcsolatukat. Ezért sokat veszekedtek, de a lánynak esze ágában sem volt elhagyni őt. Csak az alaptalan féltékenységével lassan őrületbe kergette. Mielőtt a férfi bevette a halálos adag nyugtatót, talált egy üzenetet a lány telefonjában. Ahelyett, hogy rákérdezett volna, elméleteket gyártott és kitalálta, hogy bizonyítékot szerzett arra, hogy a lány már mást szeret. Jobban szerette annál, hogy őt bántsa, ezért saját maga ellen fordult. Amikor a lány a története végére ért, rám nézett és azt mondta - Ne haragudj! Megfogtam a kezét, és tudtam, hogy úgy kell elbúcsúznom tőle, hogy azt érezze, hogy megmentette az életemet. És ezzel talán megbocsát végre magának, hogy két évvel korábban nem érkezett időben....

Utólag megfordult a fejemben, hogy el kellett volna kérni a számát. De ez úgy volt jó. Angyalok üzenetét hozta, egy üzenethozónak. Akkor értettem meg, hogy addigi életem egyszer és mindenkorra megváltozott.

Voltam ott tavaly is. Korábban is többször kipróbáltam a bungee-jumpingot, ugrottam ejtőernyővel is már (persze tandemben), de amikor felálltam a korlát széléhez és lenéztem, eszembe jutott ahogy a korláton ültem és nem féltem. Bevallom, ezúttal nem volt jó érzés. De meg kellett tennem. Tudnom kellett, hogy milyen érzés lett volna az a néhány másodperc. És hogy többé ne üljek fel így egy ilyen hídkorlátra....

(ha esetleg érdekel: www.europabruecke.at) 

* * *