Víz, kenyér, bor

Barátom! Korábban már igyekeztem a Tökéletes Gondviselő Édesapának és a Dicsőséges Krisztusnak hála kifejteni annak az igazságát, hogy mennyi káros és olykor életellenes mantra honosodott meg a világban. Ezek azok a sokszor már gyermekkorban az emberbe ivódott, látszólag bölcsességgel és jó akarással teli sorok, amelyeknek a legtöbbször csak a csúcsát látjuk meg, de azt nem, mi is húzódik a mélyben. A világ rengeteg ilyen ún. mantrával bír, amelyeket korábban valaki megfogalmazott, majd azokat az idő elteltével folytonosan átörökítették, szüntelen közszájon hordozták, a család, a társdalom szinte az egyénbe nevelte, így nem csak a folklór részeivé váltak, hanem az egyén szerves életének részét is képezték is képzik is mind a mai napig. Az egyfajta spirituális, amolyan misztikus energetikákkal telített bölcseletek, mind a "Szeresd magad", az "Együtt sikerülni fog", "Légy önmagad" vagy a "Döntés a te kezedben van" mind olyan idézetek, mondatok, amelyek erősítik az egyén lelkületét, és egyfajta emelkedettebb állapotba, boldogsággal és teljességgel telibb hangulatba terelgetik.  Biztatnak és erősítenek, kitartást adnak és reménnyel töltenek el. És való igaz, hogy testben , ésszel értelmezve igaznak tűnhetnek a sorok, de lélek által már másabb perspektívába kerül a jelentéstartalom. Mivel az emberek zöme nem ismeri az Igazság Hangját, nem követik, nem kívánják kisdedi lelkületből hallani majd megcselekedni az Életnek Szavát, hanem inkább áldoznak önnön magaslataikon, követik és igyekeznek szüntelen a testük vágyainak megelégítésén, így automatikusan a hiábavalót éltetik, mert a fizikális szemükkel arra a valóságra néznek, amit Igazságnak vélnek. Arra a talmi realitásra, amely káros és destruktív ingerek sokaságából áll, és mivel az ember tekintélyelvű és hisz, bízik a nagy számok törvényében, így amit mások is éltetnek, kedvelnek, mondanak vagy tesznek, azt követni szükséges, hiszen ennyi embernek nem lehet nem igaza. De a test azt akarja látni barátom, amit ő akar, nem pedig az Igazságot. Azt csakis a lélek tükrén át lehet megpillantani, és az, aki vakká válik szimbolikusan a világra, az látni fog az Igazságban. Ott leomlanak a falak, és pontosan ezt cselekedte nap nap után közöttünk élve az Egyetlen Pásztor is, hiszen nem azt mondta vagy mutatta az embereknek, amit hallani akarnak, hanem ennek inverzeként megbotránkoztatta őket, hogy a poshadt állóvizet felkavarva kizökkentse őket a langyosságból. A víztől és Lélektől újjászületett ember már nem azt látja, ami ő akar látni, hanem amit mutatnak neki, és azt olyan formában, ami igaz! És ez bizony nagyon sokszor a túlságosan is testbe zuhant, test által uralt ember számára kín és botrány. Ezért is lehetséges az, hogy aki már így lát, az mindent megvizsgál. Mert amiről sokan szólnak, amit sokan követnek, az nem biztos, hogy építő is. Krisztus elmondta, hogy gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Ezért szükséges mindent Eléjük vinni, és ami ott megáll, az meg is erősíttetik, ami nem, az pedig kivágattatik. Ahogyan Pál apostol is mondta, hogy érdemes mindent az Igazság tükrén át megpróbálni, és ami épít, azt megtartani, ami nem, azt elvetni. "Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!", de elmondta azt is, hogy: "Minden szabad nékem, de nem minden használ..." Aki érdem nélküli kegyelem által már betekintést kapott az Igazságba, az megvizsgálja, amit lát, hall, tapasztal, tesz, gondol vagy érez, és a Lélek, a Vigasztaló vezeti majd és tanítja. Tudni fogja már, élni lélekből, hogy mi az igaz és mi a hamis, hogy milyen minden tátható, manipulatív sikamlósságba van ágyazva olykor az Igazság, pontosan azért, hogy az megtévesszen. De ez a csapda bizony a lélek életébe kerülhet! Ezért nagyon nem mindegy, hogy valamit, ami népszerű, azt valaki azonnal elfogadja, élteti, követi és méltatja, vagy Általuk megvizsgálja. Az emberbe égett séma nagyon mélyen van, és amit már ennyi ideje megszoktunk, azt igaznak hisszük, és nem akarjuk elengedni. Pontosan ilyen a jelen bizonyság címét képező "Nem akarlak megbántani" mantra is, amelyet nem hiszem, hogy valaki még nem hallott volna, vagy inkább ő maga ne használta volna. Mivel a világi szeretet a képmutatáson és a giccses humánusságon alapul, így ennek egyik alapvetése, hogy ildomos azt mondani, amit a másik, hallani szeretne, és akkor elkerülhetőek a konfliktusok, és megteremtődik a látszólagos béke. Csakhogy Krisztus is elmondta, hogy Ő nem békét hozni jött közénk, hanem kardot és tüzet! Szükséges a botránkozás, a szembesítés, mert csak így láthatja meg valaki a saját gyarlóságát. Mivel az emberek zömének az ingerküszöbje alacsony, és sokan nem képesek a stresszhelyzeteiket megfelelően kezelni, így amikor a másik félnek valóban szüksége volna az éltető kenyérre, a kemény, de igaz szavakra, mit csinál az ember ilyen esetben: hárít és a félelmek okán hazudik. És ennek egyik ilyen kivetülése az előbb már említett világi bölcselet, a "Nem akartalak megbántani". De miért is olyan veszélyes ez az Igazság tükrén át, barátom? Valóban az lenne a célravezető, ha bizonyos helyzetekben az ember kegyes módon inkább füllentene? Hiszen, ha mindig őszinték lennénk, akkor az ember elveszítene maga körül szinte mindenkit, hiszen a szembesítést senki sem akarja elviselni; meglátni önnön tékozlását. A test nem is, de a lélek igen.

És hogy miért is lakozik ezen sorokban akkora veszély a lélekre nézve? Azért, mert amikor azt mondjuk, hogy nem akarlak megbántani, azzal pontosan a szembesülés lehetőségét vesszük el attól, akinek arra óriási szüksége volna! Lehet hallani olyan megnevezéseket is, hogy "kegyes hazugság." Nem mondtam el az igazat, inkább kegyesen füllentettem, de csak azért, mert a javadat akartam, hiszen nem akartalak megbántani. Ismerős sorok, barátom? Az ehhez hasonló kontextusú mondatokat hányszor is mondta már ki az ember az élete során, és még hányszor fogja? Hidd el, ha valaki hibás ebben, akkor magam, hiszen nem egyszer éltem ezen bölcselettel. Azt hittem, hogy jót teszek a másik féllel, hogy ha megkímélem az olykor fájó és kínzó felismeréstől. Az ember képes önnön magát felemelve azt gondolni és érezni, hogy még ő az, aki vétlen, sőt: mindent megtett azért, hogy a kialakult szituációt a lehető legbölcsebben kezelje. Elképesztő! Nem létezik olyan, hogy kegyes hazugság. Aki nem mond igazat, az hazudik. Nem létezhet olyan az Igazságban, hogy valaki kétfelé sántikál, ahogyan Illés próféta is fogalmazta. Muszáj megállapodni és térfelet választania előbb-utóbb mindenkinek. "Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak." - fogalmazta az Örök Mester. Ennyire egyértelmű és kikezdhetetlen. És egyszersmind alátámasztja azt is, hogy nem létezik arany középút sem, csakis két döntés közül választhatunk, két oldalt szolgálhatunk. Mindig. Amikor valaki elhallgatja az Igazságot az embertársa elől, vagy azért, mert fél, vagy pedig azért, mert manipulatív stratéga módon ebből hasznot akar húzni, az tékozol. És aki ezt teszi, az nem lehet Bennük. Hiába, hogy az ember meggyőződése, hogy amit tesz az igaz, mert megíratott: "Minden útai tiszták az embernek a maga szemei előtt; de a ki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" - mondta Bölcs Salamon. Persze, hogy a legtöbbeket a saját maguk szerinti jóakarat vezérel, de szükséges megérteni, még ha tudatlanságból is cselekszünk, hogy ez sem szentesítheti az eszközt. Az Igazságot semmilyen módon nem lehet elhallgatni, hiszen az maga az Élet. Manipulálni lehet, ármánnyal telin hazugsággal vegyíteni, ülni rajta, visszatartani, de megállítani, eltussolni nem. "Mert nincs semmi rejtett dolog, a mi meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson." - fogalmazta Krisztus. Ha el is hallgatunk valamit, az Atya látja azt, és azért számon leszünk kérve. Krisztus maga mondta, hogy aki az ő tanítványa szeretne lenni, aki Őt valóban szereti, az cselekszi az akaratát, azaz megtöri a kenyeret, világolja az Igazságot. Az Igazság kimondása nem csak azt takarja, barátom, hogy közzéteszed ingyen, tűzzel, hatalommal és erővel azt, amit az Élet Szava a lelkedbe pecsétel, hanem az is, hogy amikor őszintének szükséges lenned (hangsúlyozva, hogy Általuk vezetve lenned), az is leszel! Krisztus ezt cselekedte szüntelen az Atya indíttatására, mert sosem azt mondta az embereknek, amit hallani akarnak, hanem azt, amit nem, így menekültek meg. Rengeteg nagyon kemény és botrányos kijelentése van a Megváltónak, de gondold végig, éld meg azt lélekből, hogy milyen méltó lett volna Ő az Igazságra, milyen szabadító erő lett volna Benne, ha negédesen Ő is azt mondta volna, hogy ezt és ezt nem mondom el neked, nehogy megbántsalak. Abban lett volna Élet és szabadulás? Ezékiel próféta könyvében ezt mondja az Úr: "Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet. És ha elfordul az igaz az ő igazságától, és cselekszik álnokságot, és én vetek eléje botránkozást: ő meg fog halni; ha meg nem intetted őt, vétke miatt hal meg és elfelejtetnek igazságai, a melyeket cselekedett; de vérét a te kezedből kívánom meg." Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni, mert minden más csak kifogás. Aki magát az Igazság szőlőmunkásának vallja, hirdeti, hogy őt elhívták, hogy szolgáljon, annak kötelessége mindig kimondani az Igazságot, természetesen megfelelő lelki minőséggel, és a törvényes keretek között. Még akkor is, ha ezért a világ haragszik meg rá, ha ezért elhagyja őt mindenki. Az ember vagy nem akar másokat megbántani, és marad a langyosság lélekvesztő pocsolyájában, vagy megbánt, elmondja azt, amit ildomos volna, hogy a szemebsülés hatására változást idézzen elő Általuk. Az, hogy ilyenkor a másik fél ezt bántásnak veszi, megsértődik vagy akár testi inzultusra is sor kerül, az már az adott egyén dolga! Aki szelíden és alázatosan megtesz mindent azért, hogy az embertársát vacsorára hívja, ad neki az eltelítő kenyérből, az élni fog, hiszen semmi istentelent vagy rosszat nem tett. Ha a másik fél neheztel, emiatt sosem áll szóba, megsértődik és haragot gerjeszt, azt is ildomos tisztázni, de ha erre nem hajlandó, akkor az már csakis az Atyára is az ő lelkére tartozik. És az Igazság kimondásának van egy komoly ára a világtól, amit nagyon kevesen tudnak elviselni, ezért alkuszik meg az emberek zöme. Mert őszinteség és őszinteség között is olykor óriási a szakadék. Sokan csak hiszik, hogy így tesznek és elmondják az igazat, ha ezt nyersen és tiszteletlenül teszik, mert az már nem épít, hanem rombol. Az még a test indulatából fakad. Aki viszont Bennük jár, az lélekből, alázatosan és szelíden, olykor tűzzel és keménységgel cselekszik, úgy, hogy abban van szabadító erő. Mert ott már nem a porhüvely akarata az első, hanem a Léleké. Ezért is kétélű fegyver az Igazság, mert ha azt valaki nem a megfelelő módon használja, megsebzi a használóját, és a saját lelkét ítélteti meg. Rövid és törékeny az ember élete idelent. Amíg még él az egyén, szükséges arra törekedni, hogy tegyen és hasson, amíg csak tud, mert azt nem tudhatja, hogy a következő nap is feljön a számára. Az, ami az egyik félnek félelem, ármány, hazugság és gyengeség, az a másik ember lelke számára a szabaduláshoz vezető út lenne. Ezért szükséges mindig a megfelelő módon kimondani az Igazságot, és nem azzal takarózni, hogy nem akartalak megbántani, ezért nem mondtam el ezt és azt. Ez hárítás, ez hazugság, ebben nincsen élet és szabadulás, mert az ilyen ember még mindig magának és a másik embernek akar megfelelni, nem pedig a Lélek akaratát teljesíteni. "Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék." - fogalmazta Pál apostol. Kívánom, barátom, ha nem értenéd ezen kemény szavakat, akkor kérdezd Őket személyesen, és egész biztosan megértésre jutsz majd, hiszen aki kér igaz módon, az mind kapni is fog, ahogyan a Mester elmondta.

Az Ige Tervezőjének és az Egyetlen Pásztornak a lelke vezessen mindannyiunkat! Üdv. Tamás

Ismeretlen, mégis oly közeli utazótestvérem! Vannak a világnak mantrái, úgynevezett sémái, amelyek egyszerűen beleégtek az ember elméjébe és szívébe, amelyek hatnak rá és képesek befolyásolni is. Stimulálják a gondolatokat, az érzelmeket, ezáltal kihatnak az egyén személyes felfogására, világnézetére, vallási berendezkedésére, társadalmi helyzetére, szociális életterére, egyszóval szinte kollektíve működnek és hatnak az életében. Amikor az ember még gyermek, akkor különösen óvni szükséges, hogy milyen impulzusokkal találkozik, miknek van kitéve, hiszen a világban ezen ingerek szüntelen áradnak megállás nélkül, és bizony számos variánsuk lélekvesztő és gyarló. A kisded még tisztább és ártatlanabb, mint a később már a saját vágyaira fel-nőtt felnőtt, akinek a szíve megkeményedett a tékozló életmódja okán. A gyermek éppen ezért formálható és tanítható, aki folyamatosan, óriási vitalitással és kitartással szívja magába az élet ingerületeit, akár szivacs a vizet. Az emberbe billogot ütött dogmák még nem uralják annyira, ezért is van szorosabb kötelékben a Tökéletes Gondviselő Édesapával és a Dicsőséges Krisztussal. Akár egy örökmozgó kis kíváncsi mindenevő, csak arra szükséges nagyon vigyázni, hogy mivel is tápláljuk, és mire vetjük a cselekedeteink által a testének lámpását, mivel az gyökerezik majd meg benne. A legtöbb káros séma pontosan pici korban ég bele a gyermekbe, amely elkíséri akár az egész életútja során is, és ami egy ártatlanabbnak vagy önzetlenebb lelkületből származó bölcseletnek tűnik, az a mélyben bizony annál jóval árnyaltabb és komplexebb jelentéstartalmú, amely nem biztos, hogy annyira az egyént szolgálja és épít, de ezt akkor a gyermek még nem tudja tudatosan. A gyermek ezután az iskoláskorban találkozik először az ingerek szinte végeláthatatlan kavalkádjával, életének első nagyobb és tágabb közösségében, amelyek mindenkire hatást gyakorolnak, természetesen függően a személyes habitustól. Aztán ezen sémák az idő előrehaladtával csak egyre mélyebbre ülepednek le, és az ember cipeli őket, akár egy mázsás követ, és még csak nem is tud róla. Az újabb állomás, amikor a tanintézményke falai után az ember kikerül a zord és kíméletlen nagyvilágba, és az addigi idillibb, gondtalanabb életének vége szakad. Ahogyan elkezdünk nőni, fejlődni, a test éhsége is megnövekszik, és ahogyan ismerjük meg a világot, tárul ki előttünk annak gigantikus organizmusa, és szinte falni kezdjük az abból konstans áradó ingerületeket, amelyeket egyénfüggőn megjegyzünk, eltárolunk. Sokakat azért, mert számunkra rokonszenves, vagy pedig azért, mert az embert tekintélyelvűsége okán előszeretettel ragadják meg azon impulzusok, amelyeket egy híres ember mondott, egy olyan személy, aki a társadalmi hierarchiának egy nívós lépcsőfokán helyezkedik el, vagy pedig azért, mert amiket többen mondanak a nagy számok törvénye alapján, az biztosan építő is. Ezek a szavak, kifejezések egy idő után aztán szlengekké válnak, megkerülhetetlenül részeivé olvadnak a társadalmi felfogásnak, egyfajta hivatkozási alappá formálódnak, amiket előszeretettel használnak egyre többen és többen. Mert trendi, mert más mondta, aki híres, mert jópofa, mert bizonyított és még lehetne sorolni. Találkozunk vele a mindennapi életvitelünk során, de árad a szórakoztatóiparból, a médiából, a rádióból, egyszóval szinte mindenhol találkozunk velük, hiszen részét képezik már a világnak. És mivel az ember, amit tud, lát, és amit szeret, arról beszél, így ezeket állandóan örökíti és továbbadja, akár a családjának, akár tágabb környezetének. Rengeteg ilyen séma és bölcselet mozog mondhatni közszájon, és ezek közül most arra szeretnék fókuszálni, amit talán az egyik legtöbbet használunk, nevezetesen a tiszteletben tartom a véleményedet jeligéjűt.

Gondolj csak bele, barátom, hogyan lehetne tiszteletben tartani valaki véleményét, akivel te nem értesz egyet?  Végig gondoltad már ezt, mélyen értelmezted lélekből, hogy miként lehetséges valakit tisztelni, akivel nem egyezik a véleményed, felfogásod? Képtelenség! Főleg a lélek mezsgyéjére vetítve, miként lehet tiszteletben tartani valaki véleményét, aki teszem azt konstans mód az élet ellen tör és habitusa is meddő csírát terem? Azt lehet mondani egy ilyen embertársnak, hogy semmi baj, tiszteletben tartalak? Inkább nem igazítjuk ki, nem szembesítjük általuk az Igazsággal, és mondjuk ezt? Elkeserítő, hiszen lehet, hogy a másik fél élete múlhat a szavainkon, még ha nem is szó szerinti értelmezésben. Olvasható, hogy az sem jó és ildomos, ha valaki mindig őszinte, mert olykor szükséges húzni egy határt, hogy ne haragítsunk magunkra mindenkit és ne bántus meg a másik felet. Igaz, hogy az őszinteség között is van különbség, mivel az akkor épít, ha lélekből fakad, és nem a test erőszakossága és saját igaza hatja át. De barátom! Sosem lehet az Igazságot elhallgatni! Aki állítólagosan Bennük jár és a keskeny út szőlőmunkása, aki valóban hallja az Élet Szavát, az nem lehet megalkuvó, még ha ezzel azt is kockáztatja, hogy mindent elveszít és magára marad, persze a törvény betartása és a megfelelő lelki minőség keretén belül. Azt mondta Illés próféta a sokaságnak, hogy: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Hiszen Krisztus elmondta, hogy vagy az Isten, vagy a Mammon, és nincsen arany középút. Két út van csak. Amikor valaki azt mondja, hogy tiszteletben tartom a döntésedet, akkor sántikál, hiszen langyosságban jár, ahogy a Megváltó is fogalmazta a Laodiczeabeli gyülekezet angyalának: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” Aki így szól, az nem mer, fél, és ezért inkább elhallgatja az igazat. De ezzel nem tesz jót, nem cselekszik igazul, sőt! Nem létezik, nem létezhet olyan élethelyzet, barátom, amikor az Igazságot valaki nem mondja ki. Szükséges kimondani, hogy másik általa megmenekülhessenek. Nem a gyarló emberi száj által, hanem az Élet Szava által, aki használja az egyént. Muszáj a kard, hogy az megütköztessen, és felébresszen a langyosságból.  Talán a sötétség tiszteltben tartja a világosságot? A világ így tett Krisztussal? Tiszteli a szeretet a félelmet? Hogyan lehet tiszteletben tartani a gyarlóságokat és a hiábavalóságokat? Hogyan lehetséges valakinek azt mondani, aki még profán és sántikáló, teljes nyugalommal és önbecsapással, állítólagosan Bennük járva, hogy tiszteletben tartom a döntésed? Lehetetlen! De az, hogy legyen mindennek a maga hite szerint az másik, hiszen ennek így szükséges lennie. Ameddig ezt nem érti meg valaki és ezzel nem szembesül, addig nem járhat Bennük. Ezért igaz az is, barátom, amit Pál apostol mondott, hogy: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” Azért, mert valami népszerű, mert híres, mert sokan szólják, az még nem jelenti azt, hogy azt nem lehet felülvizsgálni. Aki Eléjük viszi az olykor jogos kételkedését, ott válaszokat fog kapni, és le fog előtte omolni a hazugság bábeli magasságú tornya. Kívánom, hogy ha nem értenéd ezen szavakat, akkor kérd Tőlük rá a megértést, és Lélekből kapni fogsz, barátom.

Az Élet Urának és a Legdicsőbb Fiúnak a kegyelme legyen mindannyiunkkal!

Üdv.

Tamás

Ismeretlen, mégis oly közeli utazótestvérem! Azt hiszem, hogy nincsen ma olyan név ezen a Földön, amely ennyire megosztó lenne, és amely az érzelmeknek ennyire széles spektrumát fedné le. Név, fogalom, jelenség: Isten. Át rezonálja az életet, megkerülhetetlen hat a gondolkodásunkra, életfelfogásunkra, de strukturálja hitünket is. Mindenki hisz valahol benne, és nem létezik olyan egyén, aki ne hinne. Minden egyes ember a maga módján a kezdettől fogva kutatja és keresi arra a választ, hogy vajon létezik-e egy minket meghaladó rendezői elv, akitől származunk. És ez a duális felfogás végül az idők folyamán két részegységre szakadt: a vallásra és a tudományra. Míg az előbbi a megfoghatatlanban hisz, addig az utóbbi axiómák és kézzel fogható, érzékszervekkel felfogható bizonyságok és tételek soraival próbálja meg megtalálni és leírni, megérteni és valahol birtokolni Istent. Az egyik lélek, míg a másik anyagközpontú. Van, aki ebben hisz, míg mások másban, és aki azt hiszi, hogy ő ateista vagy nihilista, ő is hisz: pontosan abban, amit maga igaznak vél. A felgyorsult és technológiailag észvesztő tempót diktáló világunknak hála ez a szó, ez a fogalom, hogy Isten ott van már a televízióban, a mozivásznon, a rádióban, a médiában. Ott van az ember lelkében, szívében, elméjében, érzéseiben, tetteiben, a szűkebb csalási körében, a tágabb szociális terében, egyszóval mindenhol. És nem csak ezekért egyedülálló, hanem azon tényért is, miszerint nincsen még egy olyan név, amellyel az ember ennyi képmutatást és hazugságot próbálna elfedezni. Az emberiség történelmében nincsen egyetlen olyan letűnt korú civilizáció vagy antik társadalom, amelynek ne lett volna egy személyes és csak rá jellemző istenhite. A legtöbb társadalom vallási berendezkedésére a politeizmus az a többistenhit volt a jellemző, gondoljunk csak az ókori Babilonra, Egyiptomra, az antik Görögországra vagy Rómára, míg ezzel szemben a monoteizmus, az egyistenhit már ritkább, amellyel találkozhatunk az iszlámban vagy a vezető világvallásban a kereszténységben is. De az olyan természetcentrikusabb kommuna is, mint a kelta pap druidáké is erősen épült a vallásosság alapjaira, igaz ők az őket körbevevő ökoszisztémát is különösen tisztelték, és egyéb istenségeik mellett a halott-kultusz papjai is voltak, tovább örökítve számos pogány rituálét is spirituális felfogást. De ott vannak az amerikai kontinens őslakói, az indiánok is, vagy a közép és dél-amerikai maják, inkák és aztékok is, akik szintén számos istenség oltárán adóztak. Jól látható, hogy az egész emberiség történelmén magasan átível a valláskultusz, és a több vagy szigorúan egy anyagot meghaladó entitásban való hit mindig is az emberiség életének szerves részét képezte. A kereszténységnek is van egy centrális istene, aki az Ég és a Föld abszolút Teremtője, egy omnipotens létező, az Élet Ura, aki a hozzánk elküldött és a vétségeinkért véráldozatot elszenvedő, a világ bűneit magára vevő, és ezáltal az emberiségnek az új, örök lelki életre lehetőséget adó Messiásnak, Krisztusnak, a kereszténység másik legfontosabb alakjának a mennyei édesapja. Fontos tény, hogy ahogyan számos más szentkönyv és liturgia, úgy a kereszténység írott formulájú és szent ihletésű, könyv formájába elpecsételt isteni kinyilatkoztatása, a Biblia is úgy hivatkozik, hogy csakis egy az Isten. Magam most nem az istenhit kialakulásáról szeretnék írni, arról vitázni, melyik vallásnak van igaza, sem annak bizonygatásáról, hogy miért is számomra az elsődleges hitforrás az amúgy vallás nélküli, de így könnyedebben beazonosítható Tökéletes Gondviselő Édesapában és a Dicsőséges Krisztusban való hit. Hiszen a hit nem a bizonyításról szól, hanem arról, hogy a végén már meggyőződjünk, hiszen aki így tesz, az többé már nem hisz, hanem annál többet cselekszik: bizonyságot nyer! Leírtam már többször is, úgy most is megteszem, hogy magam már mindent csakis az Egy és Örök Igazság szűrőjén át igyekszem szemlélni, így mind az összes eddigi kijelentésben, úgy a mostaniban is csakis erre fókuszálok, mert számomra csakis Bennük van élet és szabadulás, mert a lélekelevenítő kegyelmük okán erről már megbizonyosodhattam, ezt élhetem, és örök áldás és dicsőség legyen ezért is az Ő osztályrészük Mennyen és Földön is! Krisztus szavainak, tanításainak és példabeszédeinek szilárd fundamentuma annak igazsága, hogy aki az örök életre és lelki szabadulásra vágyik a földi porhüvely elhalása után, az csakis akkor kapja azt meg, ha csakis Általa kerül személyes kapcsolatba az Ige Tervezőjével. A Megváltó sosem kereste a saját dicsőségét, sőt: igyekezett szüntelen megüresítenie magát, hogy megalázva az Atya végül felemelje és mindenek örökösévé tegye. Többször is elmondta, hogy az, aki őt elküldte hatalmasabb nála, és azon munkálkodott, amíg közöttünk élt fizikai testben is, hogy azokat, aki, gyermeki lelkületből vágytak rá, azokat a Gondviselő Édesapához vezesse. Elmondta, hogy aki kér, az kapni is fog, és Általa, hiszen Ő az út, az Igazság és az Élet. Hangsúlyozta az ima fontosságát, az Istennel való intim közösségvállalás erejét, és hogy amit valaki imában kér, azt meg is kapja az Mennyei Atyától. Bizonyságot tett azon igazságról is, hogy csakis a kenyeret megtörve, a kapott megértéseket az embertársainknak továbbadva lehet üdvözülni, végig kitartva, hiszen Jakab apostol fogalmazta úgy, hogy: "Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül." Azt mondta Krisztus: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust." Ez az Ő szavainak az alapja, amelyre minden épül. Mint ahogyan a két legfőbb parancsolat is mondja az Ő ajkai által, hogy: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták." Éppen ebből kifolyólag rengetegen igyekeznek az Igazság színe előtt is megálló életet élni. Van, aki izoláltabban, elvonulva akár egy zárda falai közé, míg mások akár drasztikusabban, dogmatikusabban és babonásabban. Van, aki a templomban, a misét hallgatva, van, aki a természetet járva, mások hosszasabb imákon keresztül, egyesek okkult tanokon keresztül, míg mások elsősorban a tetteik tükrében igyekeznek kapcsolatot ápolni az Örök Apukával. Van, aki felekezetbe és vallási kommunában, másokat hallgatva, más spirituális energiák segítségével, míg megint más magányosabb formában próbál beszélni a Teremtő Atyához vagy kérni Tőle. Sokan kérnek, de végül sokan nem is kapnak, és sokan szeretnék Őt hallani, mégis az emberek zöme valójában nem hallja Őt. Hogyan lehetséges az, amikor Krisztus elmondta, hogy: "Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." Mégis miért lehetséges az, hogy vannak, akik nem hallják elmondásuk szerint az Istent, és ezen negatív élmény okán akár a hitük is kudarcot vall? Hogyan lehetséges az, hogy míg az egyik ember arról számol be, hogy vele mennyi jót cselekedett az Édesapja, addig mások nem hallják a hangját, amit mondani szeretne. Kivételezne egyesekkel? Van, akik számára szimpatikusak, míg mások nem? Péter apostol fogalmazta úgy, hogy: "Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten..." Ha nem az, és ahogyan Ő maga mondja: "...én vagyok a vesék és szívek vizsgálója...", akkor miként lehetséges az, hogy mások hallják Őt, míg mások nem? Előrebocsájtva a rá adott válasz bizony megütközést szító lesz!

Azért nem hallják a legtöbben a Teremtő Atya hangját, mert akármennyire is kínos és indulatokat is szító ez a válasz, de az igazság az, hogy azért, mert nem is akarják! Nem tudatosan, felismerve ennek igazságát, de az emberek zöme - és hidd el, barátom, hogy ebbe a mai napig magam is beletartozom valamilyen szinten - nem éli meg lélekből, de nem is szeretne az Igazsággal szembesülni. Mert minden egyes ember kivétel nélkül kutatja azt, mindenki magáénak akarja az Igazságot, sőt: minden embernek megvan a maga önnön igazsága, de az csupán a test akarata. Az Igazságot nem lehet birtokolni, azt megkapni lehet kegyelmi ajándék gyanánt, de úgy, hogy azt tovább is adjuk, ezért hívta fel a fontosságát Krisztus a kenyér megtörésének. Mert aki így cselekszik, aki nem csak kap, hanem ad is, az majd bőséggel eltelíttetik. De az Igazság Hangját csak úgy lehet meghallani, ha előtte az ember képes Lélek által szembesülni a benne lévő gyarlóságokkal. Nem hiába mondta az Örök megváltó Pál apostolnak, hogy: "Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." Amikor gyengévé lesz a test, akkor válik a lélek hangja hangossá. Akár figyeld meg saját magadat, az eddigi életutadat, hogy mindig, amikor az ember elkövetett valami életelleneset vagy neki ártottak, sérelmekkel, megaláztatásokkal, akkor a lelkiismeret jelezte ezt, hiszen annak hangja magának Krisztusnak a Szava! Amikor valami erkölcstelent teszünk embertársainkkal, amikor ártunk és bántunk, akkor a lelkiismeret jelez, és ezen szembesülés tükrében pillantjuk meg saját gyengeségünket, hiábavalóságunkat. Ez ilyenkor pokolian is tud fájni, kínzóan marcangolni, de utána, ha valaki képessé válik Hozzájuk kiáltani a fájdalom enyhülni fog, és egy békességgel teli megnyugvás lesz úrrá az egyénen. Így működik a drága Apuka kegyelme, hogy rálátást enged tetteink minőségére, és akkor, abban a pillanatban szólít meg a legerőteljesebben az Ő hangja. "Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem." - folytatta az előző idézetet Pál apostol. És miért írom ezt a melankolikusabb, fájdalommal telibb, vészterhesebb szituációt? Azért, barátom, mivel egy gyermeknek erre nincsen szüksége, hiszen ő még ártatlanabb és jóval közelebb áll Hozzájuk, mint egy a testi vágyaira fel-nőtt felnőtt, akinek a szíve már megkövültebb. "És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet." - mondja az Úr Isten. A Megváltó pedig úgy fogalmazza, hogy a kisdedeké a Mennyek országa, és hogy: "...az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját." Mert a piciny gyermek játszik és a tetteivel dicsőíti az Élet Urát, így ő benne van az Ő áldásukban, túlcsordul tőle. Neki nem szükséges szembesülnie semmivel sem, hiszen semmit sem követet még el, ami vétség volna. Ezzel szemben a felnőtt kevéllyé vált és képmutató módon inkább a szájával igyekszik bizonyságot tenni. Mivel már szinte teljesen elfeledte az önfeledt játékot és a bizalmat az igaz Szülője iránt, így szinte szüntelen a vétségek mókuskerekében vegetál, mert jóval többet néz a testre, az anyagra, mint a gyermek, aki még inkább lelki. Éppen ezért a felnőtt a legerőteljesebben akkor érzi az Igazság Hangját, ha az elkövetett vétsége okán szembesül azzal. Elhiszem, hogy fájdalommal teli és botrányos szavak ezek, de a saját tapasztalatom alapján is bizonyságul szolgálhatok, hogy ez valóban így van. Onnan lehet meglátni, hogy ki az, aki már inkább lelki, hogy az az ember már egyre kevesebb dorgálást kap az Atyától. Nem hiába mondja az Úr, hogy: "A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg." Vagy ahogyan Pál apostol fogalmazza, hogy: "Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak."

Fontos és elengedhetetlen a lelki újjászületéshez a fenyítés, mert a felnőtt már annyira rabjává vált a teste vágyainak, annyira beleégett a világnak sémái és mantrái, hogy az billogot ütött belé, amely pedig leláncolja. Ezért szükséges a megütközéssel teli szembesülés, mert ez képes egy olyan idézőjele pofont adni, ami felébreszt a tékozlásból, de nem folytonosan, mert az az ember még mindig tékozol. Ha egy gyermeket a szülője konstans mód megszid is fenyít, az szófogadó gyermek? Fontos a nevelés, de nem lehet azt mindig megtenni, hiszen az Élet, amelynek örökösei vagyunk az boldog és szabadulással teli. És a legtöbben erre nem vagyunk felkészülve, ezt nem akarjuk egészen egyszerűen. Mert a test önző és szuicid, csak neki lehet igaza és nem tűr ellenvetést. Ő a hedonizmusa okán élvezni akarja az élet örömeit, és elodázni az Igazsággal való szembesülést. Ki szereti, amikor valaki tűzzel égőn, de igaz módon a fejére olvassa a hibáit? A test okán senki sem, de még azt sem vagyunk képesek elfogadni sok esetben, amit Ők próbálnak nekünk elmondani, mert megkeményedik a szívünk. Érdemes megnézni, hogy az ilyen szituációban mekkora harag és düh tör fel az emberből. Ez a fenevad maga, aki megy a veszedelemre, ahogyan megíratott. Olykor még egy másik ember életét is képes valaki kioltani vagy a magáét eldobni, csak hogy ne szembesülhessen az Igazsággal, a tettével, pedig arra egyetlen gyógyír van: a szembesülés. És a legtöbben, amikor ezt cselekedjük, ezért nem vagyunk képesek meghallani az Ő hangjukat. Még csak nem is tudjuk, hogy mi vagyunk azok, akik elvetik maguktól a kegyelmet, majd azt utána szó szerint a szemétbe vetik. Ezt csinálja az ember nap mint nap. Természetesen az Atya hangja ott van mindenütt, körbevesz bennünket, bennünk él. Az értékadó és tisztább pillanatokban is szüntelen szólít minket és udvarol nekünk, mint a legigazabb és gyengédebb szerelmes fél, mert a lelkünk épségét szeretné. De az ember a legtöbb esetben nem az idillben hallja meg Őt, hanem a gyarlóságai közepette, de akkor meg az esetek zömében nem is akarja azt meglátni. Mert könnyedebb másra hárítani és önsajnálatba temetkezni, mintsem odaállni az Igazság elé, és annak tükrében szembesülni, még ha az kínzó is. Ezét nem hallják főleg sokan a Hangjukat, és nem csak azért, mert nem megfelelően szólnak vagy máshoz imádkoznak. Ha képessé válna az ember, és erőteljesebben figyelné meg tetteit, akkor ha valami vétséggel telit követne el, megláthatná annak meddő gyümölcsét, és így gyógyul és tisztul a lélek. De nem hajlandó az emberek zöme elfogadni azt, amit tett, és ezáltal egyben eltaszítja magától a kegyelmet is, pedig Ők mindig ott vannak és próbálnak segíteni. Ezért mondta azt Krisztus, hogy ott állok a te ajtód előtt szüntelen. Kopogtat, zörget a lelked ajtaján, de te nem nyitod azt meg Neki. Hogyan tudna így segíteni, ha te nem lépész Feléje? Aki nem szembesül, nem mer vagy akar, az el fog veszni, barátom. Mert ameddig él valaki, addig a kegyelmi időszak is tart a számára, van még lehetősége. De aki már odafent állva fogja meglátni a gyarlóságait Előttük állva, annak félő, hogy a lelke kárt vall majd. Ezért van az, hogy sokan emelik fel magukat és hiszik azt, hogy Ők hallják az Isten Szavát. Nem, barátom! Azt csakis az hallhatja meg, aki a kemény szembesüléseket és fenyítéseket képes elszenvedni Tőlük. És ez nem valami egyszeri trauma vagy megérintő élethelyzet hatására következik be, és utána már minden elrendeződni látszik, vagy az által, hogy bemerítkeztem valahová, és onnantól már rajtam az Ő kegyelmük, szeretve vagyok és boldog lesz az életem. Hanem ez egy folytonos kapcsolat Isten és ember között, rengeteg szembesüléssel és dorgálással. Ezért se csalják meg magukat a legtöbben, hogy Ők hallják Őket. Mert az igaz, hogy részlegesen hallhatóak, de utána a legtöbben visszazuhannak a testbe, sokan pedig nem is Őket hallják, hanem csak a testük vágyait. Ezét is vannak kevesen a választottak, az igaz és hű szőlőmunkások, akik képesek a legvégsőkig megállni, mert csakis azok üdvözülhetnek. De félelemre semmi ok, barátom, hiszen ez a test számára ugyan lehetetlen, de ahogyan Krisztus is elmondta: "A mi embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél." Aki kisgyermeki módon képes megalázva Eléjük állni, az rálátást kap majd a tetteire, és képessé válik a dorgálást is elviselni. És ha ezt így cselekszi szüntelen, akkor ő már elmondhatja, hogy igen: hallja a Hangjukat. A lélek tisztulása okán pedig ezek a szembesülések redukálódnak, és egyre több és több pillanatban ismeri majd fel annak igazát, hogy a Teremtő Apuka mindenhol ott van, és eddig is folytonosan próbált udvarolni, és mennyi ideig ezt észre sem vette. Aki ezt teszi és így munkálkodik, azt jelenti hallani az Isten Szavát.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat az Ige Tervezőjének és a Egyetlen Pásztornak a lélekelevenítő kegyelme! Üdv. Tamás

Ismeretlen, lélekben mégis oly közeli utazótestvérem! Krisztus máig örök érvényű és mindig aktualitással bíró szavai, a túlságosan testi ember számára rejtjeles grammatikájú példabeszédei mind két szegmensre bonthatók: vagy a lélek víz és Lélek általi újjászületéséről, a végig állhatatosságról, a rendíthetetlen hitről szólnak, amelyek elvezetik az egyént a Mennyek országának lélekelevenítő kegyelmébe, vagy pedig a tékozlásról, a világ csűrébe való gyűjtésről, amellyel ha nem szembesül a lélek még idelent a földi élete során, amíg tart számára a kegyelem, az utána az utolsó ítéletkor Előttük állva maga fog ezáltal kárt vallani, kárba veszni. Ez a fajta dualitás, kettősség, amely az ember életét is szüntelen a kezdetektől fogva áthatja és irányítja, az alapja az Igazságnak, az Életnek Szavának. A két úr közül vagy a Teremtő Gondviselőjének iránymutatása szerint éli valaki az életét, vagy pedig a saját testi önzőségének, az anyag vágyainak oltárán adózik. Vagy az Isten vagy a Mammon, és nincsen arany középút. Hogy jobban megérthessük a kárhozatot, hogy miért jut oda bizonyos lélek, és hogy miért alakulhatott ez ki az ember életében, akkor mind már annyi bizonyság esetében, most is érdemes Lélek által lélekből megélni, hogy mi is történt a Teremtés utáni időszakban. Talán nincsen a Bibliának, de inkább az Igazságnak még egy olyan passzusa, mint az édeni idill pillanata, hiszen elképesztő, hogy milyen tűzzel égő, de a botrányos tükröt tart a gyarló ember elé, és az abban történtek megfelelő analógiával párhuzamba állíthatóak az ember szinte egész életútjával, leképezhetőek annak történéseivel. Az Ige tervezője, aki maga a szer-etet, az életet átható és összetartó esszencia, mindent ilyen lelkülettel és örömmel alkotott. Mielőtt megformálta volna a legdicsőbb teremtését, az embert, akit saját képére formált meg, kezeivel fundálta a földünket, a természet utánozhatatlan ökoszisztémáját, az ember lakhelyét, életterét, és az egészet nekünk adományozta, hiszen mint gyermekek örökösökké váltunk. Csupán egyetlen dolga lett volna az első embernek, hogy kisdedi lelkülettel játsszon és dicsőítse a Szülőjét. Mégis a későbbiekben megszegte az egyetlen neki kirótt parancsolatot, ellenszegült a tilalomnak, ami nem ellene, hanem érte adatott, és önző indíttatásától, hataloméhségétől, vágyakozásától és testi erejéből dacolt a Teremtője Szava ellen, ami a neki szánt tökéletességből való azonnali kizárást vonta magával. Az örök életre szánt dicsőség koronája kiűzetett és kitaszíttatott az egészséggel teli kegyelem állapotából, és az akkori magára vont ítéletet, az akkor magában megteremtet negatív és istentelen érzéseket és gondolatokat az emberiség későbbi generációi is megkapták egyfajta teherként, mementóként, amely billog kitörölhetetlen súlyként üttetett bele az ember lelkébe. A teremtés megkerülhetetlen és örök törvénye, hogy aki leveszi a tekintetének fókuszát az Életről, az automatikusan a hiábavalót, az elmúlást élteti. Emiatt a tettük miatt az ember megtapasztalta a fájdalmat, a lelki magányt, a nehézségeket, az igazságtalanságot, a betegségeket és végül a porhüvely halálát is. Amikor valaki elkezd elszakadni a Teremtő Édesapától, annak a lélekkínzó folyamatnak a végső stációja a lélek elkárhozása, hiszen az ember szabad akarattal teremtetett meg, és aki az élete végén olyan mértékben lesz beletapadva a vétségekkel teli test hálójába, azon egyszerűen már az Ige Tervezője sem képes segíteni, hiszen az az egyén már választott. A kárhozatot azóta számos kultúra, antik civilizáció próbálta meg a maga vallásos hite életfelfogása mentén megfesteni, leírni. Ez alól a kereszténység sem kivétel, amely vezető világvallás berkeiben is a kezdetektől fogva megfogant az elkárhozás folyamatának állapotának ábrázolása, amelyet áthat egyfajta erős babonasággal és dogmatizmussal teli misztikum, gondoljunk csak a középkori ikonográfiákra vagy egyéb képzőművészeti tónusokra. Ez a fajta folyamat minden vallásban megfigyelhető, és az Örök Megváltó szavai is egyértelművé tették, hogy aki nem Vele van, az tékozol, és az, aki nem születik újjá és nem munkálkodik szorgosan az Igazságban, az a Gyehennára vettetik. Most nem is erről az egyén szólva is túlmisztifikált folyamatról szeretnék bizonyságot tenni, hanem arról, hogy hogy valójában miért is lesz a lélek ítéletre vonva, és az Atya akaratából miért veszik az kárba, miért kárhozik el. A rá adott válasz szintén megbotránkoztató, indulatokat szító, a test szemüvegén keresztül szemlélve elfogadhatatlan és kínzó lesz, de ezeknek is szükséges meglenniük, hiszen szembesülés nélkül nem létezik megváltás és feltámadás sem.

A lélek valójában nem azért veszik kárba, amit megcselekedett a földi életútja során, hanem elsősorban azért, amit nem tett meg, amikor szükséges lett volna! Ez óriási botrány, és ezért van elképesztő szerepe annak, amire Krisztus kér minden lelket, aki Őhozzá kiált kisdedi alázattal és szelídséggel, hogy cselekedjünk addig, amíg még tart a kegyelem, hiszen elmondta Ő maga, hogy a mai nap még lehet, hogy a miénk, de a holnapi már nem biztos, hogy megadatik. Addig szükséges cselekedni, amíg van rá mód és lehetőség, mert a kegyelem egy idő után mindenkitől elvétet: "Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." - mondta a Megváltó, de azt is közölte, hogy: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem." Senki sem arra kapja meg az elhívást, hogy bánkódjon amiatt, amit elkövetett és még fog is. Nem az önsajnálkozás és a folytonos bocsánatkérés a munkás feladata és hivatása, hanem az, hogy folytonosan szorgosan munkálkodjon megtörve a kenyeret, és addig adjon, ameddig csak tud, és olyan formában, ahogyan azt megkapta! "A mit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek." - mondta Krisztus. Amit megkapunk kegyelmi ajándékként, legyen az egy tiszta gondolat, egy igaz érzés, egy lélekelevenítő kijelentés, egy jelenés vagy akár egy álom, azokat még melegében lenne ildomos továbbadni azon embertársaknak, akik még éheznek és szomjaznak lélekben, hogy ők is megelégíthessenek és láthassák, hallhassák az Igazság dicsőségét. Mindenkinek adatott valami talentum, amit képes lenne befektetni, hogy az gyarapodjon. Ki poéta vénát kapott, ki muzikálisat, ki a festészetben, a képzőművészetben alkot egyedin és kimagaslóan, kinek az empatikus képessége erőteljes. Amit kapunk Tőlük, azt a saját egyedi kincsünkkel szükséges továbbadni, hogy az megfialjon és annak bőségét lássuk. Mert csak abból tud az ember adni, amiből feleslege van. Az Igazság nem préda, azon nem lehet ülni, mint ragadozó a zsákmányán. "Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, a kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle." - fogalmazta az Egyetlen Mester. Mert a test lusta és önző, neki nem érdeke az újjászületés, a munkálkodás. Ezért figyelmeztetett bennünket Krisztus, hogy szüntelen imádkozzunk, mert a test erőtlen és hogy erőssé váljon a lélek, annak alapja a szorgos tett. Legyen az szóval, szájjal, gesztusokkal, bárhogyan is, de amit valaki megkapott, azt szinte azonnal lenne szükséges továbbadnia, és úgy, ahogyan megkapta azt, mert így van benne szabadító erő. És pontosan ennek a cselekvésnek a hiánya, a tékozlás, a henyeség, a közönyös habitus az, amely okán az ember nem csak a saját lelkének árt, hanem másoknak is, mert elveszi azt tőlük azt az ajándékot, amit felkínált őt felhasználva az Élet Ura. Teljesen egyértelművé teszi ezt az Élet Szava Ezékiel próféta könyvében: "Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet." De dicső példa rá Jónás próféta is, aki hosszú ideig volt konok és dacolt az Úr akarata ellen megkeményítve a szívét, de később a cethal gyomrában szembesült gyarlóságával, és utána hatalommal és erővel ment prófétálni. A vétségek már ki lettek fizetve mindenki számára Krisztus áldozatában, barátom, hiszen Ő ezért is érkezett el közénk. Az Atya a jelen Ura, nem pedig a múlt és a jövő Istene, ezért mondja Mózesnek, hogy a Vagyok vagyok, és nem hiába fogalmazza úgy az Úr, hogy: "Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged." Ha mindig az istentelen és életellenes tettünkön lenne a hangsúly, amit elkövettünk és amit még fogunk is, akkor soha egyetlen ember sem menekülne meg. Nem hiába fogalmazza úgy Pál apostol, hogy: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden." Természetesen mindenki számot fog adni az Igazság színe előtt állva arról, amit gondolt érzett, cselekedett, hogy mire fordította az élete idejét. De nem azon lesz a fókusz, amit elkövetett, hanem azon, amit nem tett meg, amikor őt arra indította a Lélek! Ezért mondta azt Krisztus, de szinte kérte, hogy a mennyei kincsekért tevékenykedjünk, amit a moly nem rág meg és a rozsda sem emészt meg, mert ezeket soha senki sem képes tőlünk elvenni, és ezek lesznek majd a bíráink Előttük állva, akik kezeskednek értünk. Egy őszinte, de igaz intés, egy szeretettel teli ölelés, egy alázatos bocsánatkérés, egy továbbadott tűzzel égő bizonyság, egy önzetlen segítségnyújtás, vagy csak pár szó, mind olyan fontos tényezők, amiket annyiszor nem teszünk meg, pedig ami számunkra a test felfogásából teher és gyávaság, az a másik ember számára szabadulás és élet. Amíg van rá módod, amíg képes vagy tenni az Ő Lelkükkel, addig merj cselekedni, mert törékeny az ember élete, és úgy add azt, barátom ahogyan megkaptad. "Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé." - olvasható a Zsoltárok könyvében. Mint a füst, olyan az ember élete, az egyik pillanatban gomolyog, a másikban már el is illant. Amíg tart a kegyelem, amíg tehetjük, cselekedjünk, mert mindannyian számon leszünk kérve, és azért elsődlegesen, amit nem tettünk meg akkor, amikor szükséges lett volna. Senki se bánja meg Előttük állva, mert akkor talán már örökre késő lesz.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat a Legbölcsebb Fazekasnak és a Hússá és Vérré lett Tökéletességnek a lelke és a Neve! Üdv. Tamás

Ismeretlen, mégis lélekben oly közeli utazótestvérem! Vannak Krisztus szavának, a Bibliának olyan passzusai, amelyek mind a mai napig erősen félreértelmezettek. A szavak, a kifejezések, a példabeszédek, az igék tanulmányozását olykor áthatja a babonaság és a dogmatizmus fojtó légköre. A Biblia egy nagyon fontos eszköz, az emberiség legnagyobb súlyú nyomtatott könyve, ezt hiszem és vallom is, de mivel könyv, így nem az a végső Igazság, hanem a Tökéletes Gondviselő Édesapának a Dicsőséges Krisztusnak a lélekelevenítő, szabadulással teli kegyelme. Rengetegen próbálták már az írott szót értelmezni, sokan kreálták meg a saját értelmezésüket, de csak kevesek azok a lelki kisdedek, akiknek az Igazság kijelentetik, mert az el van rejtve a magukban bízó bölcsek és a testi vágyak oltárán adózok előtt. Az ember már a teremtés óta egy olyan lény, akik egyrészt empirikus, azaz mindent az érzékszerveivel fog fel, azoknak hisz, azok megelégítésén tevékenykedik, másrészt az ember tekintélyelvűsége azóta is töretlen. A legtöbben mások után mennek, másokban bíznak, másokat emelnek piedesztálra, másokat bálványoznak, másoknak hisznek. Előbb, mintsem Beléjük vetnék bizodalmukat. Az Igazság csak azok számára lesz tiszta és lélek által megélhető, akik azt Tőlük kérik személyesen, mert az ember által át nem adható, hiszen nem embertől való. Az ember arról bizonyságot tehet, de afelett senkinek sincsen hatalma, és senki sem birtokolhatja azt, akárcsak az életet sem lehet önzően kisajátítani, mert aki így tesz, annak az kicsúszik a kezei közül. Amióta találkozhattam Velük a belső szobámban, amióta vezetnek engem, tanítanak, olykor megfenyítenek, de fel is emelnek, ebben a legszentebb és intimebb kötelékben megláthattam azt is, hogy mennyire értelmezik tévesen sokan az Élet Szavát, mert azt nem személyesen kapják meg Tőlük, hanem máshonnan idéznek, másoktól tanulnak, és ez a folytonos felismerés nagyon fáj a lelkemnek. Lassan olyanná válik már a Biblia Igazsága is, mind egy vers: ahány olvasó, annyi impresszió, de egy az Igazság, akárcsak az Isten. Nem lehet egyszerűen ezt abba a narratívába öltöztetni, hogy ő azt mondta, itt azt olvastam, és akkor az úgy helyénvaló. Azt mondta Krisztus, hogy gyümölcseiről ismerszik meg a fa, míg Pál apostol úgy fogalmazta, hogy mindent próbáljunk meg, mert a hazugság mindent átható és álnok módon behálózó. Lehet egy ember igazán bölcs és az Igazságban mélyen járó, de még ő is csak egy porszem az Ige Tervezőjéhez képest, és mivel gyarló az ember, nem teljesen egész még lélekben, rész, így nem is tudja azt hitelesen átadni, de nem is az ő feladata annak tanítása, hiszen egy tanító van csak: a Krisztus. Az évek óta egyre kiépültebb spirituális eszmerendszerek hatása pedig még inkább érezhető a Krisztus szavainak értelmezésén, aminek köszönhetően végül egy misztikusabb elegy lesz annak a végeredménye, ami aztán óriási káoszt képes szülni. De aki kér Tőlük, az tiszta megértést kap, ami mentes minden természetfelettitől, minden gnosztikustól, és az az ember színről-színre lát majd, ahogyan az megíratott.

Az Igazság egyik leginkább félreértett passzusa, ahogyan magam azt megérthettem, lélekben megélhettem Általuk a házasság szentsége. Hogy ezt jobban megérthessük itt is ildomos visszatérni kicsit a Teremtés történetéhez, hiszen miután megalkotta az Atya az embert saját képére, utána az örökül kapta az Életet, de önnön hataloméhsége és testi indulata okán el is vetette azt magától, így lett az ember kitaszított és halandó. Miután az első ember megformáltatott, egyedül és együtt élt a Teremtőjével teljes lelki boldogságban. De a szívében lévő vágyakozás áhított egy társ után, ezért lett az embernek utána párja, aki Éva volt a női nem megtestesítője, de a nevüket és ezzel együtt a nemüket csakis a vétség után olvashatjuk először, tehát az első ember még nemtelen volt! Miután a nő elcsábulása magával vonta a férfi vétségét is, az ember abban a pillanatban levette a tekintetét az Életről, és a testbe ragadt, éltetve ezzel a halált. A korábbi dicsőség koronája, aki egészségben és teljességben élt az Istenével, saját vágya okán már nem elégedett meg Tervezője örömével, hanem újat keresett magának: ez lett Éva. És így vált egymást szeretővé az ember, aki már egymásra tekintett a Teremtője helyett. A nemiség egyfajta polarizációs folyamaton ment át, amely leképződött a fizikális síkra is, az ember bőrruhát kapott vétsége okán, azaz végérvényesen testbe helyeztetett majd kiűzetett az édeni idillből. Ahogyan a teljes egész ember két részre szakadt, ahogyan imádták egymást a lélek mellett már testben is, úgy váltak egymás házastársaivá, immáron testbe ragadva! Ahogyan az első ember még lélekben járt frigyben az Élet Urával, úgy a vágyai okán felosztott és megoszlott figyelmű és nemű ember már testben tette ugyanezt. Azóta pedig az ember örökölte tőlük ezt a köteléket, aminek az oltárán a mai napig adóznak a legtöbben. Azóta idézőjeles földi helytartók által, akik vagy egy nagyobb szabású templomi celebráció, vagy egy szerényebb esküvő keretében a vallási elöljáró személy vezetése alatt összeadatták az Istennek színe előtt a feleket, akik váltak egy testté, ahogyan azt Krisztus is fogalmazta. A férfi és a nő közötti házasság intézményének komoly hagyománya van számos kultúrában, antik civilizációban, éppen ezért az azóta kiépült folklór gazdag és sokrétű. A társadalmi elvárás, a családi hagyományok átörökítése, de sokszor a környezet nyomása okán a sokan már igen fiatalon oltár elé lépnek, és egy egymásban bízó, élethosszig tartó szent kapocsra esküsznek, aminek a vége igen sok esetben a válás. A házasságnak azóta kialakult egyfajta berögzött sémája, társadalmi státusza, marketingje és elanyagiasodása is, és egyfajta megbecsültségi fokmérővé, rangos eseményé vált, amely meghatározó a felek életében. A hagyományokból, médiából, a reklámokból, a plakátokról, a televízióból, a szórakoztatóiparból áradóan a férfi és a nő vágyja ezt a köteléket egymás között megteremteni. De mi is valójában a házasság, barátom? Ki előtt köttetik az meg elsősorban? Ha valóban az Atya színe előtt megy végbe a rítus, ha Rá esküsznek a felek, akkor mégis miért lesz ekkora százalékban válás a vége? Nem lesznek egykönnyen feldolgozhatóak a rá adott válaszok sem, de az Igazság botrány a test számára, és aki azzal nem hajlandó szembesülni, az el fog veszni.

A házasság, barátom, az valójában a legszentebb kapocs, ami elsődlegesen Isten és ember között köttetik meg, nem pedig ember és ember között! Benne is van a szó jelentésében: házas-ság. Az Atya végtelen és kegyelmes Lelke ad otthont az Egy Háznak. "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek." - fogalmazta Krisztus. És aki Őbenne hisz és a Fiúban, akit elküldött, Krisztusban, akkor ahhoz mennek lakozni, ahogyan azt a Megváltó is elmondta: "Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk." Mivel egy igaz fő ház létezik, és abban rengeteg hely van azoknak, akik azt lélekből vágyják. Az Atya felkínálja azt mindenkinek személyválogatás nélkül, aki hajlandó abban lakozni Ővele. "Se házat ne építsetek, se vetést ne vessetek, se szőlőt ne ültessetek, se ne tartsatok; hanem sátorokban lakjatok teljes életetekben, hogy sok ideig éljetek e földnek színén, a melyben ti jövevények vagytok." - olvasható Jeremiás próféta könyvében. A sátor a szent hajlék, amely oly sokszor megjelenik Mózes könyvében. Azért pont sátor, mert annak mobilitása pedig pontosan annak tükre, hogy az Atya kegyelme bárhol velünk lehet, hiszen egy kőből épített ház nem hordozható, de egy sátor viszont szinte bárhol és bármikor felállítható. Valójában a lélek temploma is egyben a sátor, ahová mindenki személyesen betér, hogy lélekben összekapcsolódhasson az Élet Szavával. A sátorban van elhelyezve a gyertyatartó is az olajjal, ami nem más, mint maga az Atya folytonos kegyelme, ami kiárad a lélekre. A sátorban lévő tárgyak valahol te magad vagy, barátom! Ebbe a szent hajlékba hív Ő, és aki Bennük hisz, az Velük lakozhat. A házasság férfi és nő között pontosan ez a kötelék, azaz egy olyan frigy, amelynek a fundamentuma az Igazság kősziklája. De ehhez elengedhetetlen, hogy mindkét fél bene lakozzon az Örök Házban, hogy sátorban éljenek szüntelen, mert csak így lesz megszentelt a kötelék, csakis így képes az Ő kegyelmük hatni és munkálkodni a felekben.

Kétfajta házasság létezik. Az egyik az elbukott ember által, testi gerjedelemből kreált ragaszkodás köteléke. Ilyen a testi, földi házasság is, amelyben nincsen ott a Szent Lélek, csupán az egyén testi indulata és vágyai. Ezért fogalmazza úgy Krisztus, hogy: "Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test. Annakokáért a mit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válaszsza." De ez még mindig a földi frigy, barátom! Mert az férfi a nőért ragaszkodik, és egy test lesznek. De még mindig nem egy lélek! Mert a lelki házasságban már csakis lélek van, abban nincsen tovább testi bujaság és perverziók, kivéve a gyermeknemzés szentséges pillanatát. A lelki házasságban már mindkét fél az Egy Házban lakozik, és ketten lesznek nem egy testté, hanem egy lélekké! És ez az a kapocs, amit az Atya kezdettől fogva egybeszerkesztett, és ezért nem választhatja azt szét senki más, csakis Ő. A földi kötelék felbontható az arra kijelölt emberek által is, de a lelki házasságot soha ember el nem oldozhatja, csakis az Isten, mert az már lélek, nem test, és azon nincsen hatalma többé a világinak. A házasság férfi és nő között egy csodálatos kapocs, de csak akkor képes az lelki boldogságot és szabadulást adni, magában hordozni, hanem testből köttetik meg, hanem Előttük lélekben. Így kerül rá a kegyelem pecsétje, és ha eljön a pillanat, így lesz megszentelve a gyermekáldás is, hiszen amilyen minőségű a test indulatának folyamata, olyan lesz a gyümölcse is. Valójában a házasság azért is adatott meg a férfinak és a nőnek, hogy annak tükrében Krisztus segedelmével helyreállítódjon az első emberpár gyarló vétke. És ahogyan Ádám és Éva is gyermeket nemzettek, és ahogyan az istentelen káini lelkület végzett a krisztusi tisztaságú Ábellal, úgy az immáron újjászületett és megszentelt emberi frigyből megszületendő gyermek reprezentálja a feltámadt Ábelt, azaz az új embert. Ez az a dicső kapocs, amely már öröktől megadatott és felkínáltatott az embernek, hogy a Teremtőjével éljen örökig. "Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő." -mondta az Úr pontosan azért, mert az ember vétett, és eldobta magától ezt a mennyei kincset. Ezékiel próféta könyvében is szinte lírai szerelemes vallomásként írják: "Ekkor elmenék melletted, és látálak, és ímé a te korod a szerelem kora vala, és kiterjesztém fölötted szárnyamat s befödözém mezítelenségedet, és megesküvém néked s frigyre léptem veled; azt mondja az Úr Isten, és lől az enyém." Hóseás próféta könyvében pedig úgy fogalmazzák: "És eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat." Mert az elsődleges házasság az lelki, és abban minden fél elsődlegesen Velük lép frigyre! Ezért olvasható számos helyen a Bibliában az a megfogalmazás, hogy a Vőlegény, aki nem más, mint Krisztus. Ő vezeti oltár elé azt, aki Őbenne hisz és munkálkodik, a mennyek oltára elé, és ezért van, hogy ezt a frigyet senki ember szét nem választhatja, mert az már lélekben köttetett meg, nem pedig test által. De aki még mindig az anyag oltárán adózik, aki maga keresi a másikban a testi gerjedelmet és örömforrást, annak a vége a békétlenség, a válás, vagy akár a szerelemféltésből elkövetett élet kioltása. Ezért nem szabad az embernek felemelni magát és képmutatóvá válnia, hiszen az, hogy valaki egy házasságban kimondja az Ő Nevüket, ír Róluk pár sort a közösségi platformokon, eljár egy héten kétszer vallási celebrációra vagy este elmantrázik egy unott imát, a környezetének próbálja a frigyéből áradó talmi boldogságot mutatni és még mindig a másik félbe veti először a szeretetét és bizodalmát, az tékozol még. Mert Isten kegyelme nem a testben van, a saját vágyainkban, egymás akaratában, hanem lélekben és ott is adatik át mindazoknak, akik azt kisdedi lelkülettel vágyják. Ezért félt-Ő-n szerető Isten Ő. Jó értelemben próbál magának mindenkit megnyerni, ami nem önzőség, hanem annak igazsága, hogy Nélküle, Nélkülük nincsen lelki szabadulás és boldogság, és aki Bennük esküszik, soha el nem válik. Ezért Ők az elsők, és ezért szükséges Velük lépni frigyre, és csak utána testben házasodni, hiszen aki ennek fordítottját cselekszi, az miként esküdhet Rájuk? Kívánom, barátom, hogy ha nem értenéd ezen kemény és megütközést szító szavakat, akkor kérd Tőlük, és elvezetnek majd minden olyan megértésre, megélésre, amelyre a lelkednek szüksége van. Magam a gyarló egyszerű módomon megpróbáltam ezt átadni neked, de ez mit sem ér, ha nem Ők jelentik azt ki neked, hiszen az Igazságot nem képes átadni igaz módon a földi száj, csakis a Szent Lélek.

A Teremtés Urának és az Örök Fiúnak a frigyét kívánom mindannyiunkra! Üdv. Tamás