Miért nem hallják a legtöbben az Atya szavát?

Locoen•  2022. szeptember 27. 19:58  •  olvasva: 52

Ismeretlen, mégis oly közeli utazótestvérem! Azt hiszem, hogy nincsen ma olyan név ezen a Földön, amely ennyire megosztó lenne, és amely az érzelmeknek ennyire széles spektrumát fedné le. Név, fogalom, jelenség: Isten. Át rezonálja az életet, megkerülhetetlen hat a gondolkodásunkra, életfelfogásunkra, de strukturálja hitünket is. Mindenki hisz valahol benne, és nem létezik olyan egyén, aki ne hinne. Minden egyes ember a maga módján a kezdettől fogva kutatja és keresi arra a választ, hogy vajon létezik-e egy minket meghaladó rendezői elv, akitől származunk. És ez a duális felfogás végül az idők folyamán két részegységre szakadt: a vallásra és a tudományra. Míg az előbbi a megfoghatatlanban hisz, addig az utóbbi axiómák és kézzel fogható, érzékszervekkel felfogható bizonyságok és tételek soraival próbálja meg megtalálni és leírni, megérteni és valahol birtokolni Istent. Az egyik lélek, míg a másik anyagközpontú. Van, aki ebben hisz, míg mások másban, és aki azt hiszi, hogy ő ateista vagy nihilista, ő is hisz: pontosan abban, amit maga igaznak vél. A felgyorsult és technológiailag észvesztő tempót diktáló világunknak hála ez a szó, ez a fogalom, hogy Isten ott van már a televízióban, a mozivásznon, a rádióban, a médiában. Ott van az ember lelkében, szívében, elméjében, érzéseiben, tetteiben, a szűkebb csalási körében, a tágabb szociális terében, egyszóval mindenhol. És nem csak ezekért egyedülálló, hanem azon tényért is, miszerint nincsen még egy olyan név, amellyel az ember ennyi képmutatást és hazugságot próbálna elfedezni. Az emberiség történelmében nincsen egyetlen olyan letűnt korú civilizáció vagy antik társadalom, amelynek ne lett volna egy személyes és csak rá jellemző istenhite. A legtöbb társadalom vallási berendezkedésére a politeizmus az a többistenhit volt a jellemző, gondoljunk csak az ókori Babilonra, Egyiptomra, az antik Görögországra vagy Rómára, míg ezzel szemben a monoteizmus, az egyistenhit már ritkább, amellyel találkozhatunk az iszlámban vagy a vezető világvallásban a kereszténységben is. De az olyan természetcentrikusabb kommuna is, mint a kelta pap druidáké is erősen épült a vallásosság alapjaira, igaz ők az őket körbevevő ökoszisztémát is különösen tisztelték, és egyéb istenségeik mellett a halott-kultusz papjai is voltak, tovább örökítve számos pogány rituálét is spirituális felfogást. De ott vannak az amerikai kontinens őslakói, az indiánok is, vagy a közép és dél-amerikai maják, inkák és aztékok is, akik szintén számos istenség oltárán adóztak. Jól látható, hogy az egész emberiség történelmén magasan átível a valláskultusz, és a több vagy szigorúan egy anyagot meghaladó entitásban való hit mindig is az emberiség életének szerves részét képezte. A kereszténységnek is van egy centrális istene, aki az Ég és a Föld abszolút Teremtője, egy omnipotens létező, az Élet Ura, aki a hozzánk elküldött és a vétségeinkért véráldozatot elszenvedő, a világ bűneit magára vevő, és ezáltal az emberiségnek az új, örök lelki életre lehetőséget adó Messiásnak, Krisztusnak, a kereszténység másik legfontosabb alakjának a mennyei édesapja. Fontos tény, hogy ahogyan számos más szentkönyv és liturgia, úgy a kereszténység írott formulájú és szent ihletésű, könyv formájába elpecsételt isteni kinyilatkoztatása, a Biblia is úgy hivatkozik, hogy csakis egy az Isten. Magam most nem az istenhit kialakulásáról szeretnék írni, arról vitázni, melyik vallásnak van igaza, sem annak bizonygatásáról, hogy miért is számomra az elsődleges hitforrás az amúgy vallás nélküli, de így könnyedebben beazonosítható Tökéletes Gondviselő Édesapában és a Dicsőséges Krisztusban való hit. Hiszen a hit nem a bizonyításról szól, hanem arról, hogy a végén már meggyőződjünk, hiszen aki így tesz, az többé már nem hisz, hanem annál többet cselekszik: bizonyságot nyer! Leírtam már többször is, úgy most is megteszem, hogy magam már mindent csakis az Egy és Örök Igazság szűrőjén át igyekszem szemlélni, így mind az összes eddigi kijelentésben, úgy a mostaniban is csakis erre fókuszálok, mert számomra csakis Bennük van élet és szabadulás, mert a lélekelevenítő kegyelmük okán erről már megbizonyosodhattam, ezt élhetem, és örök áldás és dicsőség legyen ezért is az Ő osztályrészük Mennyen és Földön is! Krisztus szavainak, tanításainak és példabeszédeinek szilárd fundamentuma annak igazsága, hogy aki az örök életre és lelki szabadulásra vágyik a földi porhüvely elhalása után, az csakis akkor kapja azt meg, ha csakis Általa kerül személyes kapcsolatba az Ige Tervezőjével. A Megváltó sosem kereste a saját dicsőségét, sőt: igyekezett szüntelen megüresítenie magát, hogy megalázva az Atya végül felemelje és mindenek örökösévé tegye. Többször is elmondta, hogy az, aki őt elküldte hatalmasabb nála, és azon munkálkodott, amíg közöttünk élt fizikai testben is, hogy azokat, aki, gyermeki lelkületből vágytak rá, azokat a Gondviselő Édesapához vezesse. Elmondta, hogy aki kér, az kapni is fog, és Általa, hiszen Ő az út, az Igazság és az Élet. Hangsúlyozta az ima fontosságát, az Istennel való intim közösségvállalás erejét, és hogy amit valaki imában kér, azt meg is kapja az Mennyei Atyától. Bizonyságot tett azon igazságról is, hogy csakis a kenyeret megtörve, a kapott megértéseket az embertársainknak továbbadva lehet üdvözülni, végig kitartva, hiszen Jakab apostol fogalmazta úgy, hogy: "Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül." Azt mondta Krisztus: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust." Ez az Ő szavainak az alapja, amelyre minden épül. Mint ahogyan a két legfőbb parancsolat is mondja az Ő ajkai által, hogy: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták." Éppen ebből kifolyólag rengetegen igyekeznek az Igazság színe előtt is megálló életet élni. Van, aki izoláltabban, elvonulva akár egy zárda falai közé, míg mások akár drasztikusabban, dogmatikusabban és babonásabban. Van, aki a templomban, a misét hallgatva, van, aki a természetet járva, mások hosszasabb imákon keresztül, egyesek okkult tanokon keresztül, míg mások elsősorban a tetteik tükrében igyekeznek kapcsolatot ápolni az Örök Apukával. Van, aki felekezetbe és vallási kommunában, másokat hallgatva, más spirituális energiák segítségével, míg megint más magányosabb formában próbál beszélni a Teremtő Atyához vagy kérni Tőle. Sokan kérnek, de végül sokan nem is kapnak, és sokan szeretnék Őt hallani, mégis az emberek zöme valójában nem hallja Őt. Hogyan lehetséges az, amikor Krisztus elmondta, hogy: "Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." Mégis miért lehetséges az, hogy vannak, akik nem hallják elmondásuk szerint az Istent, és ezen negatív élmény okán akár a hitük is kudarcot vall? Hogyan lehetséges az, hogy míg az egyik ember arról számol be, hogy vele mennyi jót cselekedett az Édesapja, addig mások nem hallják a hangját, amit mondani szeretne. Kivételezne egyesekkel? Van, akik számára szimpatikusak, míg mások nem? Péter apostol fogalmazta úgy, hogy: "Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten..." Ha nem az, és ahogyan Ő maga mondja: "...én vagyok a vesék és szívek vizsgálója...", akkor miként lehetséges az, hogy mások hallják Őt, míg mások nem? Előrebocsájtva a rá adott válasz bizony megütközést szító lesz!

 

Azért nem hallják a legtöbben a Teremtő Atya hangját, mert akármennyire is kínos és indulatokat is szító ez a válasz, de az igazság az, hogy azért, mert nem is akarják! Nem tudatosan, felismerve ennek igazságát, de az emberek zöme - és hidd el, barátom, hogy ebbe a mai napig magam is beletartozom valamilyen szinten - nem éli meg lélekből, de nem is szeretne az Igazsággal szembesülni. Mert minden egyes ember kivétel nélkül kutatja azt, mindenki magáénak akarja az Igazságot, sőt: minden embernek megvan a maga önnön igazsága, de az csupán a test akarata. Az Igazságot nem lehet birtokolni, azt megkapni lehet kegyelmi ajándék gyanánt, de úgy, hogy azt tovább is adjuk, ezért hívta fel a fontosságát Krisztus a kenyér megtörésének. Mert aki így cselekszik, aki nem csak kap, hanem ad is, az majd bőséggel eltelíttetik. De az Igazság Hangját csak úgy lehet meghallani, ha előtte az ember képes Lélek által szembesülni a benne lévő gyarlóságokkal. Nem hiába mondta az Örök megváltó Pál apostolnak, hogy: "Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." Amikor gyengévé lesz a test, akkor válik a lélek hangja hangossá. Akár figyeld meg saját magadat, az eddigi életutadat, hogy mindig, amikor az ember elkövetett valami életelleneset vagy neki ártottak, sérelmekkel, megaláztatásokkal, akkor a lelkiismeret jelezte ezt, hiszen annak hangja magának Krisztusnak a Szava! Amikor valami erkölcstelent teszünk embertársainkkal, amikor ártunk és bántunk, akkor a lelkiismeret jelez, és ezen szembesülés tükrében pillantjuk meg saját gyengeségünket, hiábavalóságunkat. Ez ilyenkor pokolian is tud fájni, kínzóan marcangolni, de utána, ha valaki képessé válik Hozzájuk kiáltani a fájdalom enyhülni fog, és egy békességgel teli megnyugvás lesz úrrá az egyénen. Így működik a drága Apuka kegyelme, hogy rálátást enged tetteink minőségére, és akkor, abban a pillanatban szólít meg a legerőteljesebben az Ő hangja. "Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem." - folytatta az előző idézetet Pál apostol. És miért írom ezt a melankolikusabb, fájdalommal telibb, vészterhesebb szituációt? Azért, barátom, mivel egy gyermeknek erre nincsen szüksége, hiszen ő még ártatlanabb és jóval közelebb áll Hozzájuk, mint egy a testi vágyaira fel-nőtt felnőtt, akinek a szíve már megkövültebb. "És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet." - mondja az Úr Isten. A Megváltó pedig úgy fogalmazza, hogy a kisdedeké a Mennyek országa, és hogy: "...az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját." Mert a piciny gyermek játszik és a tetteivel dicsőíti az Élet Urát, így ő benne van az Ő áldásukban, túlcsordul tőle. Neki nem szükséges szembesülnie semmivel sem, hiszen semmit sem követet még el, ami vétség volna. Ezzel szemben a felnőtt kevéllyé vált és képmutató módon inkább a szájával igyekszik bizonyságot tenni. Mivel már szinte teljesen elfeledte az önfeledt játékot és a bizalmat az igaz Szülője iránt, így szinte szüntelen a vétségek mókuskerekében vegetál, mert jóval többet néz a testre, az anyagra, mint a gyermek, aki még inkább lelki. Éppen ezért a felnőtt a legerőteljesebben akkor érzi az Igazság Hangját, ha az elkövetett vétsége okán szembesül azzal. Elhiszem, hogy fájdalommal teli és botrányos szavak ezek, de a saját tapasztalatom alapján is bizonyságul szolgálhatok, hogy ez valóban így van. Onnan lehet meglátni, hogy ki az, aki már inkább lelki, hogy az az ember már egyre kevesebb dorgálást kap az Atyától. Nem hiába mondja az Úr, hogy: "A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg." Vagy ahogyan Pál apostol fogalmazza, hogy: "Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak."

 

Fontos és elengedhetetlen a lelki újjászületéshez a fenyítés, mert a felnőtt már annyira rabjává vált a teste vágyainak, annyira beleégett a világnak sémái és mantrái, hogy az billogot ütött belé, amely pedig leláncolja. Ezért szükséges a megütközéssel teli szembesülés, mert ez képes egy olyan idézőjele pofont adni, ami felébreszt a tékozlásból, de nem folytonosan, mert az az ember még mindig tékozol. Ha egy gyermeket a szülője konstans mód megszid is fenyít, az szófogadó gyermek? Fontos a nevelés, de nem lehet azt mindig megtenni, hiszen az Élet, amelynek örökösei vagyunk az boldog és szabadulással teli. És a legtöbben erre nem vagyunk felkészülve, ezt nem akarjuk egészen egyszerűen. Mert a test önző és szuicid, csak neki lehet igaza és nem tűr ellenvetést. Ő a hedonizmusa okán élvezni akarja az élet örömeit, és elodázni az Igazsággal való szembesülést. Ki szereti, amikor valaki tűzzel égőn, de igaz módon a fejére olvassa a hibáit? A test okán senki sem, de még azt sem vagyunk képesek elfogadni sok esetben, amit Ők próbálnak nekünk elmondani, mert megkeményedik a szívünk. Érdemes megnézni, hogy az ilyen szituációban mekkora harag és düh tör fel az emberből. Ez a fenevad maga, aki megy a veszedelemre, ahogyan megíratott. Olykor még egy másik ember életét is képes valaki kioltani vagy a magáét eldobni, csak hogy ne szembesülhessen az Igazsággal, a tettével, pedig arra egyetlen gyógyír van: a szembesülés. És a legtöbben, amikor ezt cselekedjük, ezért nem vagyunk képesek meghallani az Ő hangjukat. Még csak nem is tudjuk, hogy mi vagyunk azok, akik elvetik maguktól a kegyelmet, majd azt utána szó szerint a szemétbe vetik. Ezt csinálja az ember nap mint nap. Természetesen az Atya hangja ott van mindenütt, körbevesz bennünket, bennünk él. Az értékadó és tisztább pillanatokban is szüntelen szólít minket és udvarol nekünk, mint a legigazabb és gyengédebb szerelmes fél, mert a lelkünk épségét szeretné. De az ember a legtöbb esetben nem az idillben hallja meg Őt, hanem a gyarlóságai közepette, de akkor meg az esetek zömében nem is akarja azt meglátni. Mert könnyedebb másra hárítani és önsajnálatba temetkezni, mintsem odaállni az Igazság elé, és annak tükrében szembesülni, még ha az kínzó is. Ezét nem hallják főleg sokan a Hangjukat, és nem csak azért, mert nem megfelelően szólnak vagy máshoz imádkoznak. Ha képessé válna az ember, és erőteljesebben figyelné meg tetteit, akkor ha valami vétséggel telit követne el, megláthatná annak meddő gyümölcsét, és így gyógyul és tisztul a lélek. De nem hajlandó az emberek zöme elfogadni azt, amit tett, és ezáltal egyben eltaszítja magától a kegyelmet is, pedig Ők mindig ott vannak és próbálnak segíteni. Ezért mondta azt Krisztus, hogy ott állok a te ajtód előtt szüntelen. Kopogtat, zörget a lelked ajtaján, de te nem nyitod azt meg Neki. Hogyan tudna így segíteni, ha te nem lépész Feléje? Aki nem szembesül, nem mer vagy akar, az el fog veszni, barátom. Mert ameddig él valaki, addig a kegyelmi időszak is tart a számára, van még lehetősége. De aki már odafent állva fogja meglátni a gyarlóságait Előttük állva, annak félő, hogy a lelke kárt vall majd. Ezért van az, hogy sokan emelik fel magukat és hiszik azt, hogy Ők hallják az Isten Szavát. Nem, barátom! Azt csakis az hallhatja meg, aki a kemény szembesüléseket és fenyítéseket képes elszenvedni Tőlük. És ez nem valami egyszeri trauma vagy megérintő élethelyzet hatására következik be, és utána már minden elrendeződni látszik, vagy az által, hogy bemerítkeztem valahová, és onnantól már rajtam az Ő kegyelmük, szeretve vagyok és boldog lesz az életem. Hanem ez egy folytonos kapcsolat Isten és ember között, rengeteg szembesüléssel és dorgálással. Ezért se csalják meg magukat a legtöbben, hogy Ők hallják Őket. Mert az igaz, hogy részlegesen hallhatóak, de utána a legtöbben visszazuhannak a testbe, sokan pedig nem is Őket hallják, hanem csak a testük vágyait. Ezét is vannak kevesen a választottak, az igaz és hű szőlőmunkások, akik képesek a legvégsőkig megállni, mert csakis azok üdvözülhetnek. De félelemre semmi ok, barátom, hiszen ez a test számára ugyan lehetetlen, de ahogyan Krisztus is elmondta: "A mi embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél." Aki kisgyermeki módon képes megalázva Eléjük állni, az rálátást kap majd a tetteire, és képessé válik a dorgálást is elviselni. És ha ezt így cselekszi szüntelen, akkor ő már elmondhatja, hogy igen: hallja a Hangjukat. A lélek tisztulása okán pedig ezek a szembesülések redukálódnak, és egyre több és több pillanatban ismeri majd fel annak igazát, hogy a Teremtő Apuka mindenhol ott van, és eddig is folytonosan próbált udvarolni, és mennyi ideig ezt észre sem vette. Aki ezt teszi és így munkálkodik, azt jelenti hallani az Isten Szavát.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat az Ige Tervezőjének és a Egyetlen Pásztornak a lélekelevenítő kegyelme! Üdv. Tamás

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Locoen2022. október 1. 20:11

@Mikijozsa: Békesség neked, Miklós bácsi!

Köszönöm szépen ismételten a lélekből fakadó soraidat.

Igen, igaz szavak ezek, amit már elmondott korábban az Örök Megváltó is, amikor figyelmeztetett, hogy megannyi hamis próféta támad, akik ha lehet, még a választottakat is becsapják. De tudni szükséges, hogy ez nem csak a mostani érára való prognózis volt, hanem ez mindig is zajlott szüntelen az ember eddigi életútja során. Ezért is mondta azt Salamon király, hogy semmi új nincsen a nap alatt, és ami volt, az van, és ami lesz, az is volt már.

Azt szükséges megérteni, hogy amíg a hamis tanítókra hárít valaki, addig még mindig tékozol és tévelyeg. Mert amit ők csinálnak, az valóban gyarló, és úgy fogalmazta Krisztus, hogy a botránkozásoknak szükséges meglenniük, de jaj azoknak, akik által azok lesznek. Az ember szinte egész életében csak hárít és másra fog, szembesülni nem akar és kifogást keres. De mindenki a maga döntéséért lesz megítélve, nem a máséért. Az, hogy más mit tesz, az csakis az Atyára is rá tartozik. Az embernek nem a hárítás a dolga, hanem az, hogy Általuk megélhesse azt az igazságot lélekben, hogy az ember maga az, aki a legtöbb esetben eltaszítja magától az Élet Szavát! Nem más teszi ezt, nem másnak köszönhető ez, nem egy kreált külső ellenségképnek sem nem valami természetfeletti entitásnak, hanem az embernek magának. Ez a legfontosabb, az ezzel való szembesülés, nem pedig a mutogatás és a felelősség elodázása. Mert amíg valaki hárít, addig is a másikra fogja a hibákat, de ezáltal fel is emeli magát, hiszen elfelejtkezik arról, hogy ő maga is gyarló még, hiszen senki sem tökéletes, csakis a Gondviselő, és mindenki vétkes, ahogyan az meg is íratott. És így a hibásat is mindig magán kívül fogja keresni, nem pedig magában. Amikor egy ház elkészül, akkor sem a külsővel foglalkoznak először, hanem az alaptól kezdik az építkezést, ami folytatódik a belbeccsel, majd a külcsín. Ez a folyamat megkerülhetetlenül bentről-kifelé zajlik, nem fordítva.

A tökéletes Gondviselő Édesapának és a Dicsőséges Krisztusnak Lelke óvjon mindannyiunkat!

Üdv.

Tamás

Mikijozsa2022. szeptember 29. 15:53

isten a mi Teremtőnk de sajna álpapok léptek színre - ezek elkergetésére csak isten segíthet