A hit magában még kevés!

Barátom! Ezen a Földön, amióta csak ember lába tapodja azt, és amíg csak élni fog a Tökéletes Gondviselő Édesapának a végtelen szeretetéből, egyetlen olyan közös metszéspontja van, amely mindenkiben megtalálható, kortól-nemtől, társadalmi berendezkedéstől, hierarchiától, lelki nívótól életfelfogástól és hitbéli meggyőződéstől függetlenül, és ez az elegy pedig nem más, mint a hit. Sokan vannak, akik magukat istentagadóknak, ateistáknak vallják, de persze vannak olyanok is, akik ezen is túlmenően mondhatni mindent tagadnak és elvetnek, az ún. nihilisták. Ezen kívül is számos elnevezés létezik még, és mivel elképesztő mennyiségű ember él már idelent, így annyi az időközben kialakult vallás, spirituális eszmerendszer, különböző tanok és tételek, hogy azokban szinte mindenki megtalálhatja a neki szimpatikusat, amelyhez ragaszkodik, amelyben képes kiteljesedni. Négy fajta ember létezik, barátom. Az első, aki azt vallja, hiszi magáról, hogy ő semmiben sem hisz: ők az ateisták vagy nihilisták. De ha megvizsgáljuk ezt a kijelentést, akkor egyértelműen kirajzolódik, hogy nekik is megvan a hitük, mégpedig a tagadásban. A második réteg, aki csak hiszi, hogy hisz, gondolok itt elsősorban az Igazságra. Akik különböző csoportosulásokba, kommunákba járnak el heti rendszerességgel, de inkább rendszertelenséggel, akik mantráznak egy-egy unalomba fulladt és ismétlődő imát lefekvés előtt, akik szájjal tesznek bizonyságot az Élet Uráról és a Legdicsőbb Fiúról, de nem fordítják a kapott bizonyságokat tettekre. Aztán ezt követi a harmadik csoport, akik már valóban hisznek, igyekeznek igazabb és tisztább szőlőmunkás módjára tetteikkel dicsőíteni az Életet. Akiknek kialakult már egyfajta belső köteléke Velük. Természetesen ezen szinteket nyugodtan lehet a megfelelő hasonlattal levetíteni, leképezni az ember életének mindennapjaira is. Hiszen, akik elvből elvetnek minden világi eszme- és szabályrendszert, ők is hisznek valamiben. Van, aki abban, hogy holnap is felkel majd a nap, mások magukba vetik erejüket és bizalmukat. Vannak, akik a családjukba, míg megint mások a vágyaikba. Akik csak hiszik, hogy hisznek, ők azok, akik még ide is igyekeznek átjárni, meg oda is. A langyos állapot. Talán ide sorolható az emberek zöme, hiszen hányszor van hitünk valami olyanban, ami a számunkra építő és értékadó, mégis lélekből szemlélve értéktelen és tékozló. A pénz mértéktelen halmozása, a hedonizmus mind idesorolható, de az ember cselekszi azokat, nem csak azért, mert azokban élvezetét leli, hanem azért is, mert hiszi, hogy az a helyes, járható út a számára. Ez a szint  a dogmáknak talán leginkább élő, a zárt szabályrendszerben gondolkodó, cselekvő az elsővel egyetemben. A harmadik csoport, akik már hisznek, ők azok is, akik lehetséges, hogy még mindig tévúton járnak, de legalább felvállalják azt, ami mellett kitartanak. Akik teljes meggyőződéssel érvelnek és állnak ki az elhatározásuk mellett, hogy amit tesznek, az úgy helyes, mert az emberbe égett séma, a testnek vágya az Igazság nélkül feloldhatatlan billog. Nem sántikálnak kértfelé, nem langyosak, így ha hidegek, akkor jéghidegek, ha melegek, akkor égetnek, persze tudatlanságból cselekszenek még. Ők is, akárcsak a tagadók vagy a már igaz hívők szinte eltántoríthatatlanok a céljaiktól, vágyaiktól. Nyíltan látható, hogy az ember életének központi, szerves része a hit. Az ember nemhogy semmit sem képes hit nélkül cselekedni, hanem egyenes az életre is képtelen nélküle. Ez az a mindenkiben ott lévő, láthatatlan és szüntelen működő energia-adalék, életesszencia, amely egyfajta reményt szolgáltat. Enélkül nem létezik az élet. Kivétel nélkül minden ember hisz valamiben, még ha vannak, akik azt hiszik magukról, hogy ők kivételek is. De van egy dolog, ami még a hitnél is erősebb. De mit lehet az az összetevő, ami még azt is túl képes haladni? Létezhet egyáltalán ilyen? Hogyan lehetséges az, hogy a hit kevés, amikor megíratott, hogy: "Mert hitben járunk, nem látásban."? Vagy ahogyan Jakab apostol fogalmazza: "Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában." Szinte mindenhol a hitről ír a Biblia, de mi lehet az, ami még annál is fontosabb? Ez a valami nem más, mint a meggyőződés, barátom!

Az egyetlen olyan összetevő, ami még magánál a hitnél is erősebb. Az ember empirikus lény, azaz mindent az érzékszerveivel fog fel. Minden impulzus, amely a világot áthatja, azokban szüntelen árad, azt a fizikális receptorainkkal szűrjük meg, engedjük magunkba vagy zárjuk ki. Az ember szüntelen bizonyosságra vágyik, mert hiába hisz valamiben, szeretne arról önnön maga megbizonyosodni. Nem elég, ha valaki megpillantott valamit, amiről őt is értesítették, a saját szemeivel akar maga is a részesévé válni. Nem elegendő, ha egy cég rentábilis pozíciót ígér egy alkalmazottnak, hiszen az egyénben ott a hit a munkaköre iránt, de ez még kevés, ha a kezdeti ígéret nem váltódik be főleg az anyagi juttatás terén. Hiába hall valaki egy aktuális hírt, amiről sokan beszélnek, ami közszájon jár, utána próbál információt gyűjteni arról és utána néz. Hiába mondja el a tárgyalóteremben a tanú a maga igazát, mert annak az igazságszolgáltatási apparátus úgyis utánanéz majd, hogy valóban helytállóak a szavai, vagy csupán elferdíti az igazságot. Ez a világ úgy lett kialakítva, hogy abban a szavak kevesek a legtöbb esetben: mindig szükséges egyfajta bizonyítás. De írhatom azt is, hogy maga a létezés is úgy lett megformálva, hogy az ember a hitén túl maga bizonyosodjon meg arról, amiben hisz. Hiába mondta azt az Úr az első emberpárnak, hogy ne szakítsanak a Jó és a rossz tudásának fájáról. Ők mégis megtették, és nem csupán azért, mert a saját önző testi vágyuk és kíváncsiságuk kerekedett felül, hanem azért elsősorban, mert vágytak arról bizonyságot szereznek, amit a kígyó mondott nekik manipulatív módon, hogy ha szakítanak a fáról, nem halnak meg, hanem jó és rossz tudói lesznek. Nem volt elegendő számukra az, amit az ármánnyal teli negédes száj szólt, hanem meg akartak győződni róla, hogy maguk is részt kapnak majd az isteni hatalomban. És ez volt egyúttal az a pont, amikor az ember elszakadt a Teremtője szerető kegyelmétől, mert nem csupán hatalomra vágyott, hanem azért is, mert nem volt elegendő számára az, amit kapott örökül. Pedig Ádámnak és Évának, barátom nem csak hite volt szüntelen, hanem meggyőződéssel élték a bukásuk pillanatáig életük minden egyes pillanatát, hiszen a Gondviselő Édesapa szüntelen velük volt! "Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált." - fogalmazza a Teremtés könyve. Ők nemcsak hittek benne, hanem az Atya előttük bizonyságul is szolgált, és pontosan azért, mert Benne jártak lelki gyermekként. Gondjukat viselte és megadott nekik az Életből mindent, hiszen a embert örökösévé tette a Teremtésnek. De abban a pillanatban, ahogyan ezt felrúgták, egyúttal bizonyságot is kaptak gyarló cselekedetükről is, hogy milyen azt tapasztalni kínzón és fájón, amikor az ember már maga akar, és nem hagyja, hogy az Ő Apukája akarata valósuljon meg. Az ember bizonyságot kapott, de egyúttal elveszített a Teremtőjével való szoros köteléket is. Ami a kiűzetésig mondhatni járt az embernek, amivel szüntelen közösséget alkotott, ami minden téren előtte volt és benne, annak a kegyelmét elveszítette, és csak a későbbiekben, a fel-nőttek esetében szenvedések és betegségek árán juthatott vissza oda, ezért is volt szükség Krisztusra, mert Benne a tékozló fiú végre hazatérhet. Azóta az ember mindenről szeretne bizonyságot nyerni, nem elegendőek számára a szavak, az ígéretek. Ezért is van az, hogy amiben az ember hisz, arról meg akar győződni, mert számára az, amit az érzékszerveivel nem képes detektálni, az túlmutat az elme határán, és azt vagy elveti, vagy félni kezd attól. Hiába, hogy azt mondják a boltban, hogy ez egy igazán finom termék, az ember nem elégszik meg a szavakkal, hanem vélhetően meg is kóstolja majd azt, amit vett. Hiába mondja azt az ember egyik ismerőse, hogy milyen gyönyörű zenét halott; a másik félnek ez nem elegendő, és maga is szeletet akar majd az élményből. Ami az embert érdekli, ami foglalkoztatja, egészen addig, amíg arról nem győződött meg saját maga, addig az csak hit, barátom! Az ember csak abba tudja a hitét vetni, amellett képes kitartani, ami számára értékkel bír, ebből kifolyólag folytonosan arra törekszik, hogy arról bizonyságot szerezzen valamiképp. Az Igazsággal ugyan ez a helyzet. Csakhogy a legtöbb embernek még hite van, nem pedig meggyőződése Róluk! Egészen addig, amíg valaki nem intim módon saját maga győződik meg az Igazságról, az Élet Szaváról, nem fog bizonyságot nyerni, és csak a hite marad meg. A hit is intim, de az származhat valaki mástól is, valaki más ambíciója is aktiválhatja, felerősítheti. Ezzel szemben a meggyőződés már csakis az ember sajátja, talán a legintimebbje, ami csak az övé, amit csak akkor kaphat meg valaki, ha azt maga szabad akarata okán személyesen vágyja. "Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván." - mondta az Örök Megváltó. Mert tudta jól az Atya által, hogy az ember mindig bizonyságra vágyik, és ezt meg is kapja. Az Atya, ami ígér betartja, és senkinek adósa nem marad. Aki Krisztuson keresztül látni kívánja, áhítja kisdedi lélekből, az látni is fogja, persze lélekből. És ez az ember legdicsőbb és legintimebb bizonysága, amikor bizonyságot kap Róluk. Hitetlen Tamás is bizonyságra vágyott, hiszen amikor a Megváltó feltámadt, Tamás nem hitte el, hogy maga Krisztus tért vissza, és mivel kételkedni kezdett, Krisztus megjelent előtte, és megengedte neki, hogy kezeivel érintse sebeit. "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek." - mondta neki Krisztus. Még a saját tanítványa is, egy azok közül, aki hozzá a legközelebb álltak fizikális értelemben is kétségbe vonták Őt magát, akkor mennyire inkább a ma embere? Tamás bizonyságot nyert, és ez a példázat szól arról is, hogy elemi erejű a bizonyság, de úgy, ahogyan az felkínáltatik, és nem úgy, ahogyan arra az ember vágyik!

Az Ige Tervezőjének és a Hússá és Vérre lett Tökéletességnek a Lelke segéljen meg ebben mindannyiunkat! Üdv. Tamás