Víz, kenyér, bor

Locoen•  2022. november 17. 19:50

A hit magában még kevés!

Barátom! Ezen a Földön, amióta csak ember lába tapodja azt, és amíg csak élni fog a Tökéletes Gondviselő Édesapának a végtelen szeretetéből, egyetlen olyan közös metszéspontja van, amely mindenkiben megtalálható, kortól-nemtől, társadalmi berendezkedéstől, hierarchiától, lelki nívótól életfelfogástól és hitbéli meggyőződéstől függetlenül, és ez az elegy pedig nem más, mint a hit. Sokan vannak, akik magukat istentagadóknak, ateistáknak vallják, de persze vannak olyanok is, akik ezen is túlmenően mondhatni mindent tagadnak és elvetnek, az ún. nihilisták. Ezen kívül is számos elnevezés létezik még, és mivel elképesztő mennyiségű ember él már idelent, így annyi az időközben kialakult vallás, spirituális eszmerendszer, különböző tanok és tételek, hogy azokban szinte mindenki megtalálhatja a neki szimpatikusat, amelyhez ragaszkodik, amelyben képes kiteljesedni. Négy fajta ember létezik, barátom. Az első, aki azt vallja, hiszi magáról, hogy ő semmiben sem hisz: ők az ateisták vagy nihilisták. De ha megvizsgáljuk ezt a kijelentést, akkor egyértelműen kirajzolódik, hogy nekik is megvan a hitük, mégpedig a tagadásban. A második réteg, aki csak hiszi, hogy hisz, gondolok itt elsősorban az Igazságra. Akik különböző csoportosulásokba, kommunákba járnak el heti rendszerességgel, de inkább rendszertelenséggel, akik mantráznak egy-egy unalomba fulladt és ismétlődő imát lefekvés előtt, akik szájjal tesznek bizonyságot az Élet Uráról és a Legdicsőbb Fiúról, de nem fordítják a kapott bizonyságokat tettekre. Aztán ezt követi a harmadik csoport, akik már valóban hisznek, igyekeznek igazabb és tisztább szőlőmunkás módjára tetteikkel dicsőíteni az Életet. Akiknek kialakult már egyfajta belső köteléke Velük. Természetesen ezen szinteket nyugodtan lehet a megfelelő hasonlattal levetíteni, leképezni az ember életének mindennapjaira is. Hiszen, akik elvből elvetnek minden világi eszme- és szabályrendszert, ők is hisznek valamiben. Van, aki abban, hogy holnap is felkel majd a nap, mások magukba vetik erejüket és bizalmukat. Vannak, akik a családjukba, míg megint mások a vágyaikba. Akik csak hiszik, hogy hisznek, ők azok, akik még ide is igyekeznek átjárni, meg oda is. A langyos állapot. Talán ide sorolható az emberek zöme, hiszen hányszor van hitünk valami olyanban, ami a számunkra építő és értékadó, mégis lélekből szemlélve értéktelen és tékozló. A pénz mértéktelen halmozása, a hedonizmus mind idesorolható, de az ember cselekszi azokat, nem csak azért, mert azokban élvezetét leli, hanem azért is, mert hiszi, hogy az a helyes, járható út a számára. Ez a szint  a dogmáknak talán leginkább élő, a zárt szabályrendszerben gondolkodó, cselekvő az elsővel egyetemben. A harmadik csoport, akik már hisznek, ők azok is, akik lehetséges, hogy még mindig tévúton járnak, de legalább felvállalják azt, ami mellett kitartanak. Akik teljes meggyőződéssel érvelnek és állnak ki az elhatározásuk mellett, hogy amit tesznek, az úgy helyes, mert az emberbe égett séma, a testnek vágya az Igazság nélkül feloldhatatlan billog. Nem sántikálnak kértfelé, nem langyosak, így ha hidegek, akkor jéghidegek, ha melegek, akkor égetnek, persze tudatlanságból cselekszenek még. Ők is, akárcsak a tagadók vagy a már igaz hívők szinte eltántoríthatatlanok a céljaiktól, vágyaiktól. Nyíltan látható, hogy az ember életének központi, szerves része a hit. Az ember nemhogy semmit sem képes hit nélkül cselekedni, hanem egyenes az életre is képtelen nélküle. Ez az a mindenkiben ott lévő, láthatatlan és szüntelen működő energia-adalék, életesszencia, amely egyfajta reményt szolgáltat. Enélkül nem létezik az élet. Kivétel nélkül minden ember hisz valamiben, még ha vannak, akik azt hiszik magukról, hogy ők kivételek is. De van egy dolog, ami még a hitnél is erősebb. De mit lehet az az összetevő, ami még azt is túl képes haladni? Létezhet egyáltalán ilyen? Hogyan lehetséges az, hogy a hit kevés, amikor megíratott, hogy: "Mert hitben járunk, nem látásban."? Vagy ahogyan Jakab apostol fogalmazza: "Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában." Szinte mindenhol a hitről ír a Biblia, de mi lehet az, ami még annál is fontosabb? Ez a valami nem más, mint a meggyőződés, barátom!



Az egyetlen olyan összetevő, ami még magánál a hitnél is erősebb. Az ember empirikus lény, azaz mindent az érzékszerveivel fog fel. Minden impulzus, amely a világot áthatja, azokban szüntelen árad, azt a fizikális receptorainkkal szűrjük meg, engedjük magunkba vagy zárjuk ki. Az ember szüntelen bizonyosságra vágyik, mert hiába hisz valamiben, szeretne arról önnön maga megbizonyosodni. Nem elég, ha valaki megpillantott valamit, amiről őt is értesítették, a saját szemeivel akar maga is a részesévé válni. Nem elegendő, ha egy cég rentábilis pozíciót ígér egy alkalmazottnak, hiszen az egyénben ott a hit a munkaköre iránt, de ez még kevés, ha a kezdeti ígéret nem váltódik be főleg az anyagi juttatás terén. Hiába hall valaki egy aktuális hírt, amiről sokan beszélnek, ami közszájon jár, utána próbál információt gyűjteni arról és utána néz. Hiába mondja el a tárgyalóteremben a tanú a maga igazát, mert annak az igazságszolgáltatási apparátus úgyis utánanéz majd, hogy valóban helytállóak a szavai, vagy csupán elferdíti az igazságot. Ez a világ úgy lett kialakítva, hogy abban a szavak kevesek a legtöbb esetben: mindig szükséges egyfajta bizonyítás. De írhatom azt is, hogy maga a létezés is úgy lett megformálva, hogy az ember a hitén túl maga bizonyosodjon meg arról, amiben hisz. Hiába mondta azt az Úr az első emberpárnak, hogy ne szakítsanak a Jó és a rossz tudásának fájáról. Ők mégis megtették, és nem csupán azért, mert a saját önző testi vágyuk és kíváncsiságuk kerekedett felül, hanem azért elsősorban, mert vágytak arról bizonyságot szereznek, amit a kígyó mondott nekik manipulatív módon, hogy ha szakítanak a fáról, nem halnak meg, hanem jó és rossz tudói lesznek. Nem volt elegendő számukra az, amit az ármánnyal teli negédes száj szólt, hanem meg akartak győződni róla, hogy maguk is részt kapnak majd az isteni hatalomban. És ez volt egyúttal az a pont, amikor az ember elszakadt a Teremtője szerető kegyelmétől, mert nem csupán hatalomra vágyott, hanem azért is, mert nem volt elegendő számára az, amit kapott örökül. Pedig Ádámnak és Évának, barátom nem csak hite volt szüntelen, hanem meggyőződéssel élték a bukásuk pillanatáig életük minden egyes pillanatát, hiszen a Gondviselő Édesapa szüntelen velük volt! "Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált." - fogalmazza a Teremtés könyve. Ők nemcsak hittek benne, hanem az Atya előttük bizonyságul is szolgált, és pontosan azért, mert Benne jártak lelki gyermekként. Gondjukat viselte és megadott nekik az Életből mindent, hiszen a embert örökösévé tette a Teremtésnek. De abban a pillanatban, ahogyan ezt felrúgták, egyúttal bizonyságot is kaptak gyarló cselekedetükről is, hogy milyen azt tapasztalni kínzón és fájón, amikor az ember már maga akar, és nem hagyja, hogy az Ő Apukája akarata valósuljon meg. Az ember bizonyságot kapott, de egyúttal elveszített a Teremtőjével való szoros köteléket is. Ami a kiűzetésig mondhatni járt az embernek, amivel szüntelen közösséget alkotott, ami minden téren előtte volt és benne, annak a kegyelmét elveszítette, és csak a későbbiekben, a fel-nőttek esetében szenvedések és betegségek árán juthatott vissza oda, ezért is volt szükség Krisztusra, mert Benne a tékozló fiú végre hazatérhet. Azóta az ember mindenről szeretne bizonyságot nyerni, nem elegendőek számára a szavak, az ígéretek. Ezért is van az, hogy amiben az ember hisz, arról meg akar győződni, mert számára az, amit az érzékszerveivel nem képes detektálni, az túlmutat az elme határán, és azt vagy elveti, vagy félni kezd attól. Hiába, hogy azt mondják a boltban, hogy ez egy igazán finom termék, az ember nem elégszik meg a szavakkal, hanem vélhetően meg is kóstolja majd azt, amit vett. Hiába mondja azt az ember egyik ismerőse, hogy milyen gyönyörű zenét halott; a másik félnek ez nem elegendő, és maga is szeletet akar majd az élményből. Ami az embert érdekli, ami foglalkoztatja, egészen addig, amíg arról nem győződött meg saját maga, addig az csak hit, barátom! Az ember csak abba tudja a hitét vetni, amellett képes kitartani, ami számára értékkel bír, ebből kifolyólag folytonosan arra törekszik, hogy arról bizonyságot szerezzen valamiképp. Az Igazsággal ugyan ez a helyzet. Csakhogy a legtöbb embernek még hite van, nem pedig meggyőződése Róluk! Egészen addig, amíg valaki nem intim módon saját maga győződik meg az Igazságról, az Élet Szaváról, nem fog bizonyságot nyerni, és csak a hite marad meg. A hit is intim, de az származhat valaki mástól is, valaki más ambíciója is aktiválhatja, felerősítheti. Ezzel szemben a meggyőződés már csakis az ember sajátja, talán a legintimebbje, ami csak az övé, amit csak akkor kaphat meg valaki, ha azt maga szabad akarata okán személyesen vágyja. "Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván." - mondta az Örök Megváltó. Mert tudta jól az Atya által, hogy az ember mindig bizonyságra vágyik, és ezt meg is kapja. Az Atya, ami ígér betartja, és senkinek adósa nem marad. Aki Krisztuson keresztül látni kívánja, áhítja kisdedi lélekből, az látni is fogja, persze lélekből. És ez az ember legdicsőbb és legintimebb bizonysága, amikor bizonyságot kap Róluk. Hitetlen Tamás is bizonyságra vágyott, hiszen amikor a Megváltó feltámadt, Tamás nem hitte el, hogy maga Krisztus tért vissza, és mivel kételkedni kezdett, Krisztus megjelent előtte, és megengedte neki, hogy kezeivel érintse sebeit. "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek." - mondta neki Krisztus. Még a saját tanítványa is, egy azok közül, aki hozzá a legközelebb álltak fizikális értelemben is kétségbe vonták Őt magát, akkor mennyire inkább a ma embere? Tamás bizonyságot nyert, és ez a példázat szól arról is, hogy elemi erejű a bizonyság, de úgy, ahogyan az felkínáltatik, és nem úgy, ahogyan arra az ember vágyik!


 

Mert akkor jogosan lehetne azzal érvelni, hogy ha ennyire fontosnak említem a bizonyságot, akkor miért is mondta azt Krisztus a tanítványának, hogy azok az igazán boldogok, akik nem látják őt a szemeikkel, mégis hisznek Benne? Akkor ilyen téren pontosan a meggyőződés ellen beszélt? Dehogy! Pontosan az volt a szavainak az értelme, hogy az ember ne maga akarjon megbizonyosodni, hanem vegye észre azt, ami már amúgy is a szeme előtt volt folytonosan! Amikor az ember önnön akaratából maga igyekszik bizonyságra jutni, az nem jelenti azt, hogy már nem jutott volna el oda. De az emberek zöme az Igazság kapcsán kétkedő, és csak annak képes hinni, amit az érzékszerveivel felfoghat, azonban a Lélek nem testi, azt azzal nem lehet érzékelni, csakis lélekből, és csak az fog így látni, aki víztől és Lélektől újjászületett. Érdemes megvizsgálni, amikor Fülöp mondja a Megváltónak, hogy mutassa meg nekik az Atyát. "Monda néki Filep: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk! Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? a ki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?" És pontosan ez az elszomorító igazság, mert az ember a testének nyomása, hegemóniája alatt nem képes azt észrevenni, ami egyértelmű. Folytonosan bizonyságra, bizonyításra vágyik, de az ott van előtte szüntelen, csak nem látja, nem érti azt. Krisztus itt járt köztünk testben, fizikálisan is, mégis még a saját közeli barátai sem ismerték fel. Azok, akik a legerősebb meggyőződést kapták Tőle nap mint nap. Mert az Atya mindenkinek kijelenti magát Krisztuson keresztül, aki Őt vágyja megismerni gyermeki alázattal. Jeremiás próféta könyvében fogalmazza úgy az Úr, hogy: "Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, a melyeket nem tudsz." Megfelel az őt vágyóknak, barátom, lélekben, álmokban, imában, jelenésekben, és ez egyúttal a bizonyság, meggyőződés is! És az ilyen ember megkapja Tőlük az elhívást, hogy törje meg a kenyeret, hogy cselekedjen, mint az igaz szőlőmunkás, aki állhatatosan, tűzzel, hatalommal és erővel munkálkodik. Ha valaki Bennük van, akkor abban Ők is ott vannak, és ennél egyértelműbb és dicsőbb meggyőződés nem lehetséges már. "Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és a kinek a Fiú akarja megjelenteni." Ahogyan azt is elmondja, hogy az Istent soha senki sem láthatta, de aki az Ő lelkületével bír, az mindig látja. És ez az a bizonyság, amely mindennél erősebb, még magánál a hitnél is. Mert aki így lát már, annak nem szükséges többé saját akarásból való erőlködés. De aki nem személyes keretek között ápol Velük köteléket, az nem fog meggyőződésre jutni. "Adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom azokat, és leszek nekik Istenök és ők lesznek nekem népem. És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig." - mondja az Úr a zsidókhoz írt levélben. A bizonyság személyes, barátom, azt nem lehet mástól várni, vagy másra hallgatva meglelni. Sokan vannak, akik hiszik, hogy Bennük járnak, akik még mindig tévelyegnek, akik sántikálnak vagy tudatlanok még. De a hit lényege, hogy az meggyőződéssé váljon az egyénben. Mert ha ez elmarad, akkor senki sem járhat Bennük. Személyes kapcsolat nélkül nem létezhet kapocs az Isten és az ember között. De aki kér, aki erre vágyik, az kapni is fog, és meg fog győződni saját maga Lélek által lélekben az Igazságról, és akkor már nem csak hit lesz, hanem bizonyság is, és az elpusztíthatatlan. Ezért lehetséges, hogy sokan tévelyegnek, csábulnak el vagy vissza a világba, mert aki valóban megismerte Őket, akinek van már bizonysága, az nem kerülhet vissza a test vonzásába. Lehetséges, hogy ideig-óráig igen, de az az ember tudja már, Kik hívták el és Kiknek tartozok felelősséggel. Az az egyén feláll majd újra és újra az Ő segedelmükkel, és el nem hagyja az igaz családját, soha. Kívánom, hogy ezt éld át te is barátom, ha még nem volt benne részed, és ha kitárod lelked ajtaját, amikor zörgetnek, akkor megízleled majd te is ezt az örök boldogságot és békességet.


Az Ige Tervezőjének és a Hússá és Vérre lett Tökéletességnek a Lelke segéljen meg ebben mindannyiunkat! Üdv. Tamás



 



 

Locoen•  2022. november 1. 19:53

Nem akar(ta)lak megbántani?!

Barátom! Korábban már igyekeztem a Tökéletes Gondviselő Édesapának és a Dicsőséges Krisztusnak hála kifejteni annak az igazságát, hogy mennyi káros és olykor életellenes mantra honosodott meg a világban. Ezek azok a sokszor már gyermekkorban az emberbe ivódott, látszólag bölcsességgel és jó akarással teli sorok, amelyeknek a legtöbbször csak a csúcsát látjuk meg, de azt nem, mi is húzódik a mélyben. A világ rengeteg ilyen ún. mantrával bír, amelyeket korábban valaki megfogalmazott, majd azokat az idő elteltével folytonosan átörökítették, szüntelen közszájon hordozták, a család, a társdalom szinte az egyénbe nevelte, így nem csak a folklór részeivé váltak, hanem az egyén szerves életének részét is képezték is képzik is mind a mai napig. Az egyfajta spirituális, amolyan misztikus energetikákkal telített bölcseletek, mind a "Szeresd magad", az "Együtt sikerülni fog", "Légy önmagad" vagy a "Döntés a te kezedben van" mind olyan idézetek, mondatok, amelyek erősítik az egyén lelkületét, és egyfajta emelkedettebb állapotba, boldogsággal és teljességgel telibb hangulatba terelgetik.  Biztatnak és erősítenek, kitartást adnak és reménnyel töltenek el. És való igaz, hogy testben , ésszel értelmezve igaznak tűnhetnek a sorok, de lélek által már másabb perspektívába kerül a jelentéstartalom. Mivel az emberek zöme nem ismeri az Igazság Hangját, nem követik, nem kívánják kisdedi lelkületből hallani majd megcselekedni az Életnek Szavát, hanem inkább áldoznak önnön magaslataikon, követik és igyekeznek szüntelen a testük vágyainak megelégítésén, így automatikusan a hiábavalót éltetik, mert a fizikális szemükkel arra a valóságra néznek, amit Igazságnak vélnek. Arra a talmi realitásra, amely káros és destruktív ingerek sokaságából áll, és mivel az ember tekintélyelvű és hisz, bízik a nagy számok törvényében, így amit mások is éltetnek, kedvelnek, mondanak vagy tesznek, azt követni szükséges, hiszen ennyi embernek nem lehet nem igaza. De a test azt akarja látni barátom, amit ő akar, nem pedig az Igazságot. Azt csakis a lélek tükrén át lehet megpillantani, és az, aki vakká válik szimbolikusan a világra, az látni fog az Igazságban. Ott leomlanak a falak, és pontosan ezt cselekedte nap nap után közöttünk élve az Egyetlen Pásztor is, hiszen nem azt mondta vagy mutatta az embereknek, amit hallani akarnak, hanem ennek inverzeként megbotránkoztatta őket, hogy a poshadt állóvizet felkavarva kizökkentse őket a langyosságból. A víztől és Lélektől újjászületett ember már nem azt látja, ami ő akar látni, hanem amit mutatnak neki, és azt olyan formában, ami igaz! És ez bizony nagyon sokszor a túlságosan is testbe zuhant, test által uralt ember számára kín és botrány. Ezért is lehetséges az, hogy aki már így lát, az mindent megvizsgál. Mert amiről sokan szólnak, amit sokan követnek, az nem biztos, hogy építő is. Krisztus elmondta, hogy gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Ezért szükséges mindent Eléjük vinni, és ami ott megáll, az meg is erősíttetik, ami nem, az pedig kivágattatik. Ahogyan Pál apostol is mondta, hogy érdemes mindent az Igazság tükrén át megpróbálni, és ami épít, azt megtartani, ami nem, azt elvetni. "Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!", de elmondta azt is, hogy: "Minden szabad nékem, de nem minden használ..." Aki érdem nélküli kegyelem által már betekintést kapott az Igazságba, az megvizsgálja, amit lát, hall, tapasztal, tesz, gondol vagy érez, és a Lélek, a Vigasztaló vezeti majd és tanítja. Tudni fogja már, élni lélekből, hogy mi az igaz és mi a hamis, hogy milyen minden tátható, manipulatív sikamlósságba van ágyazva olykor az Igazság, pontosan azért, hogy az megtévesszen. De ez a csapda bizony a lélek életébe kerülhet! Ezért nagyon nem mindegy, hogy valamit, ami népszerű, azt valaki azonnal elfogadja, élteti, követi és méltatja, vagy Általuk megvizsgálja. Az emberbe égett séma nagyon mélyen van, és amit már ennyi ideje megszoktunk, azt igaznak hisszük, és nem akarjuk elengedni. Pontosan ilyen a jelen bizonyság címét képező "Nem akarlak megbántani" mantra is, amelyet nem hiszem, hogy valaki még nem hallott volna, vagy inkább ő maga ne használta volna. Mivel a világi szeretet a képmutatáson és a giccses humánusságon alapul, így ennek egyik alapvetése, hogy ildomos azt mondani, amit a másik, hallani szeretne, és akkor elkerülhetőek a konfliktusok, és megteremtődik a látszólagos béke. Csakhogy Krisztus is elmondta, hogy Ő nem békét hozni jött közénk, hanem kardot és tüzet! Szükséges a botránkozás, a szembesítés, mert csak így láthatja meg valaki a saját gyarlóságát. Mivel az emberek zömének az ingerküszöbje alacsony, és sokan nem képesek a stresszhelyzeteiket megfelelően kezelni, így amikor a másik félnek valóban szüksége volna az éltető kenyérre, a kemény, de igaz szavakra, mit csinál az ember ilyen esetben: hárít és a félelmek okán hazudik. És ennek egyik ilyen kivetülése az előbb már említett világi bölcselet, a "Nem akartalak megbántani". De miért is olyan veszélyes ez az Igazság tükrén át, barátom? Valóban az lenne a célravezető, ha bizonyos helyzetekben az ember kegyes módon inkább füllentene? Hiszen, ha mindig őszinték lennénk, akkor az ember elveszítene maga körül szinte mindenkit, hiszen a szembesítést senki sem akarja elviselni; meglátni önnön tékozlását. A test nem is, de a lélek igen.



És hogy miért is lakozik ezen sorokban akkora veszély a lélekre nézve? Azért, mert amikor azt mondjuk, hogy nem akarlak megbántani, azzal pontosan a szembesülés lehetőségét vesszük el attól, akinek arra óriási szüksége volna! Lehet hallani olyan megnevezéseket is, hogy "kegyes hazugság." Nem mondtam el az igazat, inkább kegyesen füllentettem, de csak azért, mert a javadat akartam, hiszen nem akartalak megbántani. Ismerős sorok, barátom? Az ehhez hasonló kontextusú mondatokat hányszor is mondta már ki az ember az élete során, és még hányszor fogja? Hidd el, ha valaki hibás ebben, akkor magam, hiszen nem egyszer éltem ezen bölcselettel. Azt hittem, hogy jót teszek a másik féllel, hogy ha megkímélem az olykor fájó és kínzó felismeréstől. Az ember képes önnön magát felemelve azt gondolni és érezni, hogy még ő az, aki vétlen, sőt: mindent megtett azért, hogy a kialakult szituációt a lehető legbölcsebben kezelje. Elképesztő! Nem létezik olyan, hogy kegyes hazugság. Aki nem mond igazat, az hazudik. Nem létezhet olyan az Igazságban, hogy valaki kétfelé sántikál, ahogyan Illés próféta is fogalmazta. Muszáj megállapodni és térfelet választania előbb-utóbb mindenkinek. "Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak." - fogalmazta az Örök Mester. Ennyire egyértelmű és kikezdhetetlen. És egyszersmind alátámasztja azt is, hogy nem létezik arany középút sem, csakis két döntés közül választhatunk, két oldalt szolgálhatunk. Mindig. Amikor valaki elhallgatja az Igazságot az embertársa elől, vagy azért, mert fél, vagy pedig azért, mert manipulatív stratéga módon ebből hasznot akar húzni, az tékozol. És aki ezt teszi, az nem lehet Bennük. Hiába, hogy az ember meggyőződése, hogy amit tesz az igaz, mert megíratott: "Minden útai tiszták az embernek a maga szemei előtt; de a ki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" - mondta Bölcs Salamon. Persze, hogy a legtöbbeket a saját maguk szerinti jóakarat vezérel, de szükséges megérteni, még ha tudatlanságból is cselekszünk, hogy ez sem szentesítheti az eszközt. Az Igazságot semmilyen módon nem lehet elhallgatni, hiszen az maga az Élet. Manipulálni lehet, ármánnyal telin hazugsággal vegyíteni, ülni rajta, visszatartani, de megállítani, eltussolni nem. "Mert nincs semmi rejtett dolog, a mi meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson." - fogalmazta Krisztus. Ha el is hallgatunk valamit, az Atya látja azt, és azért számon leszünk kérve. Krisztus maga mondta, hogy aki az ő tanítványa szeretne lenni, aki Őt valóban szereti, az cselekszi az akaratát, azaz megtöri a kenyeret, világolja az Igazságot. Az Igazság kimondása nem csak azt takarja, barátom, hogy közzéteszed ingyen, tűzzel, hatalommal és erővel azt, amit az Élet Szava a lelkedbe pecsétel, hanem az is, hogy amikor őszintének szükséges lenned (hangsúlyozva, hogy Általuk vezetve lenned), az is leszel! Krisztus ezt cselekedte szüntelen az Atya indíttatására, mert sosem azt mondta az embereknek, amit hallani akarnak, hanem azt, amit nem, így menekültek meg. Rengeteg nagyon kemény és botrányos kijelentése van a Megváltónak, de gondold végig, éld meg azt lélekből, hogy milyen méltó lett volna Ő az Igazságra, milyen szabadító erő lett volna Benne, ha negédesen Ő is azt mondta volna, hogy ezt és ezt nem mondom el neked, nehogy megbántsalak. Abban lett volna Élet és szabadulás? Ezékiel próféta könyvében ezt mondja az Úr: "Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet. És ha elfordul az igaz az ő igazságától, és cselekszik álnokságot, és én vetek eléje botránkozást: ő meg fog halni; ha meg nem intetted őt, vétke miatt hal meg és elfelejtetnek igazságai, a melyeket cselekedett; de vérét a te kezedből kívánom meg." Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni, mert minden más csak kifogás. Aki magát az Igazság szőlőmunkásának vallja, hirdeti, hogy őt elhívták, hogy szolgáljon, annak kötelessége mindig kimondani az Igazságot, természetesen megfelelő lelki minőséggel, és a törvényes keretek között. Még akkor is, ha ezért a világ haragszik meg rá, ha ezért elhagyja őt mindenki. Az ember vagy nem akar másokat megbántani, és marad a langyosság lélekvesztő pocsolyájában, vagy megbánt, elmondja azt, amit ildomos volna, hogy a szemebsülés hatására változást idézzen elő Általuk. Az, hogy ilyenkor a másik fél ezt bántásnak veszi, megsértődik vagy akár testi inzultusra is sor kerül, az már az adott egyén dolga! Aki szelíden és alázatosan megtesz mindent azért, hogy az embertársát vacsorára hívja, ad neki az eltelítő kenyérből, az élni fog, hiszen semmi istentelent vagy rosszat nem tett. Ha a másik fél neheztel, emiatt sosem áll szóba, megsértődik és haragot gerjeszt, azt is ildomos tisztázni, de ha erre nem hajlandó, akkor az már csakis az Atyára is az ő lelkére tartozik. És az Igazság kimondásának van egy komoly ára a világtól, amit nagyon kevesen tudnak elviselni, ezért alkuszik meg az emberek zöme. Mert őszinteség és őszinteség között is olykor óriási a szakadék. Sokan csak hiszik, hogy így tesznek és elmondják az igazat, ha ezt nyersen és tiszteletlenül teszik, mert az már nem épít, hanem rombol. Az még a test indulatából fakad. Aki viszont Bennük jár, az lélekből, alázatosan és szelíden, olykor tűzzel és keménységgel cselekszik, úgy, hogy abban van szabadító erő. Mert ott már nem a porhüvely akarata az első, hanem a Léleké. Ezért is kétélű fegyver az Igazság, mert ha azt valaki nem a megfelelő módon használja, megsebzi a használóját, és a saját lelkét ítélteti meg. Rövid és törékeny az ember élete idelent. Amíg még él az egyén, szükséges arra törekedni, hogy tegyen és hasson, amíg csak tud, mert azt nem tudhatja, hogy a következő nap is feljön a számára. Az, ami az egyik félnek félelem, ármány, hazugság és gyengeség, az a másik ember lelke számára a szabaduláshoz vezető út lenne. Ezért szükséges mindig a megfelelő módon kimondani az Igazságot, és nem azzal takarózni, hogy nem akartalak megbántani, ezért nem mondtam el ezt és azt. Ez hárítás, ez hazugság, ebben nincsen élet és szabadulás, mert az ilyen ember még mindig magának és a másik embernek akar megfelelni, nem pedig a Lélek akaratát teljesíteni. "Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék." - fogalmazta Pál apostol. Kívánom, barátom, ha nem értenéd ezen kemény szavakat, akkor kérdezd Őket személyesen, és egész biztosan megértésre jutsz majd, hiszen aki kér igaz módon, az mind kapni is fog, ahogyan a Mester elmondta.


Az Ige Tervezőjének és az Egyetlen Pásztornak a lelke vezessen mindannyiunkat! Üdv. Tamás

Locoen•  2022. október 11. 19:43

Tiszteletben tartom a döntésed?!

Ismeretlen, mégis oly közeli utazótestvérem! Vannak a világnak mantrái, úgynevezett sémái, amelyek egyszerűen beleégtek az ember elméjébe és szívébe, amelyek hatnak rá és képesek befolyásolni is. Stimulálják a gondolatokat, az érzelmeket, ezáltal kihatnak az egyén személyes felfogására, világnézetére, vallási berendezkedésére, társadalmi helyzetére, szociális életterére, egyszóval szinte kollektíve működnek és hatnak az életében. Amikor az ember még gyermek, akkor különösen óvni szükséges, hogy milyen impulzusokkal találkozik, miknek van kitéve, hiszen a világban ezen ingerek szüntelen áradnak megállás nélkül, és bizony számos variánsuk lélekvesztő és gyarló. A kisded még tisztább és ártatlanabb, mint a később már a saját vágyaira fel-nőtt felnőtt, akinek a szíve megkeményedett a tékozló életmódja okán. A gyermek éppen ezért formálható és tanítható, aki folyamatosan, óriási vitalitással és kitartással szívja magába az élet ingerületeit, akár szivacs a vizet. Az emberbe billogot ütött dogmák még nem uralják annyira, ezért is van szorosabb kötelékben a Tökéletes Gondviselő Édesapával és a Dicsőséges Krisztussal. Akár egy örökmozgó kis kíváncsi mindenevő, csak arra szükséges nagyon vigyázni, hogy mivel is tápláljuk, és mire vetjük a cselekedeteink által a testének lámpását, mivel az gyökerezik majd meg benne. A legtöbb káros séma pontosan pici korban ég bele a gyermekbe, amely elkíséri akár az egész életútja során is, és ami egy ártatlanabbnak vagy önzetlenebb lelkületből származó bölcseletnek tűnik, az a mélyben bizony annál jóval árnyaltabb és komplexebb jelentéstartalmú, amely nem biztos, hogy annyira az egyént szolgálja és épít, de ezt akkor a gyermek még nem tudja tudatosan. A gyermek ezután az iskoláskorban találkozik először az ingerek szinte végeláthatatlan kavalkádjával, életének első nagyobb és tágabb közösségében, amelyek mindenkire hatást gyakorolnak, természetesen függően a személyes habitustól. Aztán ezen sémák az idő előrehaladtával csak egyre mélyebbre ülepednek le, és az ember cipeli őket, akár egy mázsás követ, és még csak nem is tud róla. Az újabb állomás, amikor a tanintézményke falai után az ember kikerül a zord és kíméletlen nagyvilágba, és az addigi idillibb, gondtalanabb életének vége szakad. Ahogyan elkezdünk nőni, fejlődni, a test éhsége is megnövekszik, és ahogyan ismerjük meg a világot, tárul ki előttünk annak gigantikus organizmusa, és szinte falni kezdjük az abból konstans áradó ingerületeket, amelyeket egyénfüggőn megjegyzünk, eltárolunk. Sokakat azért, mert számunkra rokonszenves, vagy pedig azért, mert az embert tekintélyelvűsége okán előszeretettel ragadják meg azon impulzusok, amelyeket egy híres ember mondott, egy olyan személy, aki a társadalmi hierarchiának egy nívós lépcsőfokán helyezkedik el, vagy pedig azért, mert amiket többen mondanak a nagy számok törvénye alapján, az biztosan építő is. Ezek a szavak, kifejezések egy idő után aztán szlengekké válnak, megkerülhetetlenül részeivé olvadnak a társadalmi felfogásnak, egyfajta hivatkozási alappá formálódnak, amiket előszeretettel használnak egyre többen és többen. Mert trendi, mert más mondta, aki híres, mert jópofa, mert bizonyított és még lehetne sorolni. Találkozunk vele a mindennapi életvitelünk során, de árad a szórakoztatóiparból, a médiából, a rádióból, egyszóval szinte mindenhol találkozunk velük, hiszen részét képezik már a világnak. És mivel az ember, amit tud, lát, és amit szeret, arról beszél, így ezeket állandóan örökíti és továbbadja, akár a családjának, akár tágabb környezetének. Rengeteg ilyen séma és bölcselet mozog mondhatni közszájon, és ezek közül most arra szeretnék fókuszálni, amit talán az egyik legtöbbet használunk, nevezetesen a tiszteletben tartom a véleményedet jeligéjűt.



Szerintem nincsen olyan ember, aki ne használta volna vagy ne használná folytonosan ezt a mára már klasszikussá váló mantrát, szinte kortól-nemtől függetlenül. Ha az ember mélyen magába né az Ő lélekelevenítő kegyelmükkel, akkor megpillanthatja, hogy nem is a külső forrást szükséges először szemlélni, magán kívül keresni a példákat, hanem ott lapul őbenne a gyarlóság, a képmutatás, hárítás és önzés. Magam is bizonyságot teszek róla, hogy bizony előfordul, hogy mind a mai napig élek ezen szavakkal, de ez kifogás, barátom! Hányszor, de hányszor hallottam már embertársaimtól vagy mondtam magam is a másik félnek. Ha egy kényes szituáció adódik, ha egy kellemetlen élethelyzet mér próbát az emberre, ha valóban az őszinteség és a léleknek a megváltást jelentő szembesítés lenne a fő cél, ilyenkor szinte mindig élünk ezzel a kifogással és hárítással, hogy tiszteletben tartjuk a másik felet, hogy véletlenül se bántsuk meg azt. Hogy még véletlenül se kockáztassunk, hogy esetlegesen a szelíd, alázatos, de tűzzel égő és erővel teli szavainkkal tükröt állítsunk Lélek által a másik félnek, hogy abban megláthassa önnön hibáját és ezáltal a lélek gyógyulásának útjára léphessen. Nem! Annyi, de annyi ilyen szituáció adódik egy ember életútja alatt, és annyiszor bukunk el a gyengeségünk és képmutatásunk okán. A tiszteletben tartom a véleményedet, az valójában egy gyenge kifogáskeresés, a lélek igazának elhallgatása, amely minden esetben a félelemből táplálkozik, hiszen ilyenkor az ember fél és aggodalmaskodik, hogy ha az igazat szólja, azzal akár egy barátság, egy családi kötelék is felértékelődhet és elszakadhat. Ezért mindig könnyedebb remek stratéga módon, manipulatívan, gyáván és meghunyászkodva azt mondani, a mit a másik hallani szeretne, semmint hatalommal és erővel Lélek által szólni az Igazságot, amely lehet, hogy megütközést szít és haragot, indulatot gerjeszt, de életet ad és megszabadít. Mert legyen bármilyen kínos és áldozatot hozó is egy ilyen helyzet, sosem lehet azt elfedezni önnön kifogásainkkal, testi magyarázkodásainkkal. Barátom, Krisztus egzakt módon elmondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.” Mert elmondta az Egyetlen Mester, hogy az Igazság botrány, és boldog, aki abban meg nem botránkozik. De a legtöbb ember a tékozló és testi mivolta miatt így tesz, de ez is a kegyelmi ajándék, amely az emberérét van! Krisztus szava, tanítása az Igazságon alapult, és azért tette azt vele az akkori kor vallási rendszere, amit, mert tudták, hogy igazat szól, és veszélyben érezték általa a saját kiépíttet hatalmi hierarchiájukat, tekintélyüket. És mivel a Megváltó sosem azt mondta senkinek sem, amit hallani akart, ezért volt mindig igaz, és ezért álltak rajta bosszút. Az Igazság a fegyver, a kétélű kard, de aki azt nem forgatja lélekből, az magát vágja meg vele, és a saját lelkét taszítja a kárhozatba. Krisztus sosem mondta azt, hogy tiszteletben tartom a véleményed, mert nem akarlak megbántani. Éppen ellenkezőleg cselekedett, és szüntelen azt mondta, amit a legtöbb fül sosem szeretne a hallani, de így hozta el sokak számára a megváltást. Úgy fogalmazott a Megváltó a századosnak, hogy: „Eredj el, és legyen néked a te hited szerint.” Ez úgy tűnhet, mintha azt mondaná, hogy tiszteletben tartalak, de ez nem így van. Ez azt jelenti, hogy mindenkiben, amilyen lelki minőség gyökeredzett meg, az olyan gyümölcsöt fog teremni.  Mivel a százados hitt Benne, ezért meggyógyult a beosztottja azonnal.


Gondolj csak bele, barátom, hogyan lehetne tiszteletben tartani valaki véleményét, akivel te nem értesz egyet?  Végig gondoltad már ezt, mélyen értelmezted lélekből, hogy miként lehetséges valakit tisztelni, akivel nem egyezik a véleményed, felfogásod? Képtelenség! Főleg a lélek mezsgyéjére vetítve, miként lehet tiszteletben tartani valaki véleményét, aki teszem azt konstans mód az élet ellen tör és habitusa is meddő csírát terem? Azt lehet mondani egy ilyen embertársnak, hogy semmi baj, tiszteletben tartalak? Inkább nem igazítjuk ki, nem szembesítjük általuk az Igazsággal, és mondjuk ezt? Elkeserítő, hiszen lehet, hogy a másik fél élete múlhat a szavainkon, még ha nem is szó szerinti értelmezésben. Olvasható, hogy az sem jó és ildomos, ha valaki mindig őszinte, mert olykor szükséges húzni egy határt, hogy ne haragítsunk magunkra mindenkit és ne bántus meg a másik felet. Igaz, hogy az őszinteség között is van különbség, mivel az akkor épít, ha lélekből fakad, és nem a test erőszakossága és saját igaza hatja át. De barátom! Sosem lehet az Igazságot elhallgatni! Aki állítólagosan Bennük jár és a keskeny út szőlőmunkása, aki valóban hallja az Élet Szavát, az nem lehet megalkuvó, még ha ezzel azt is kockáztatja, hogy mindent elveszít és magára marad, persze a törvény betartása és a megfelelő lelki minőség keretén belül. Azt mondta Illés próféta a sokaságnak, hogy: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Hiszen Krisztus elmondta, hogy vagy az Isten, vagy a Mammon, és nincsen arany középút. Két út van csak. Amikor valaki azt mondja, hogy tiszteletben tartom a döntésedet, akkor sántikál, hiszen langyosságban jár, ahogy a Megváltó is fogalmazta a Laodiczeabeli gyülekezet angyalának: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” Aki így szól, az nem mer, fél, és ezért inkább elhallgatja az igazat. De ezzel nem tesz jót, nem cselekszik igazul, sőt! Nem létezik, nem létezhet olyan élethelyzet, barátom, amikor az Igazságot valaki nem mondja ki. Szükséges kimondani, hogy másik általa megmenekülhessenek. Nem a gyarló emberi száj által, hanem az Élet Szava által, aki használja az egyént. Muszáj a kard, hogy az megütköztessen, és felébresszen a langyosságból.  Talán a sötétség tiszteltben tartja a világosságot? A világ így tett Krisztussal? Tiszteli a szeretet a félelmet? Hogyan lehet tiszteletben tartani a gyarlóságokat és a hiábavalóságokat? Hogyan lehetséges valakinek azt mondani, aki még profán és sántikáló, teljes nyugalommal és önbecsapással, állítólagosan Bennük járva, hogy tiszteletben tartom a döntésed? Lehetetlen! De az, hogy legyen mindennek a maga hite szerint az másik, hiszen ennek így szükséges lennie. Ameddig ezt nem érti meg valaki és ezzel nem szembesül, addig nem járhat Bennük. Ezért igaz az is, barátom, amit Pál apostol mondott, hogy: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” Azért, mert valami népszerű, mert híres, mert sokan szólják, az még nem jelenti azt, hogy azt nem lehet felülvizsgálni. Aki Eléjük viszi az olykor jogos kételkedését, ott válaszokat fog kapni, és le fog előtte omolni a hazugság bábeli magasságú tornya. Kívánom, hogy ha nem értenéd ezen szavakat, akkor kérd Tőlük rá a megértést, és Lélekből kapni fogsz, barátom.

Az Élet Urának és a Legdicsőbb Fiúnak a kegyelme legyen mindannyiunkkal!

Üdv.

Tamás

Locoen•  2022. szeptember 27. 19:58

Miért nem hallják a legtöbben az Atya szavát?

Ismeretlen, mégis oly közeli utazótestvérem! Azt hiszem, hogy nincsen ma olyan név ezen a Földön, amely ennyire megosztó lenne, és amely az érzelmeknek ennyire széles spektrumát fedné le. Név, fogalom, jelenség: Isten. Át rezonálja az életet, megkerülhetetlen hat a gondolkodásunkra, életfelfogásunkra, de strukturálja hitünket is. Mindenki hisz valahol benne, és nem létezik olyan egyén, aki ne hinne. Minden egyes ember a maga módján a kezdettől fogva kutatja és keresi arra a választ, hogy vajon létezik-e egy minket meghaladó rendezői elv, akitől származunk. És ez a duális felfogás végül az idők folyamán két részegységre szakadt: a vallásra és a tudományra. Míg az előbbi a megfoghatatlanban hisz, addig az utóbbi axiómák és kézzel fogható, érzékszervekkel felfogható bizonyságok és tételek soraival próbálja meg megtalálni és leírni, megérteni és valahol birtokolni Istent. Az egyik lélek, míg a másik anyagközpontú. Van, aki ebben hisz, míg mások másban, és aki azt hiszi, hogy ő ateista vagy nihilista, ő is hisz: pontosan abban, amit maga igaznak vél. A felgyorsult és technológiailag észvesztő tempót diktáló világunknak hála ez a szó, ez a fogalom, hogy Isten ott van már a televízióban, a mozivásznon, a rádióban, a médiában. Ott van az ember lelkében, szívében, elméjében, érzéseiben, tetteiben, a szűkebb csalási körében, a tágabb szociális terében, egyszóval mindenhol. És nem csak ezekért egyedülálló, hanem azon tényért is, miszerint nincsen még egy olyan név, amellyel az ember ennyi képmutatást és hazugságot próbálna elfedezni. Az emberiség történelmében nincsen egyetlen olyan letűnt korú civilizáció vagy antik társadalom, amelynek ne lett volna egy személyes és csak rá jellemző istenhite. A legtöbb társadalom vallási berendezkedésére a politeizmus az a többistenhit volt a jellemző, gondoljunk csak az ókori Babilonra, Egyiptomra, az antik Görögországra vagy Rómára, míg ezzel szemben a monoteizmus, az egyistenhit már ritkább, amellyel találkozhatunk az iszlámban vagy a vezető világvallásban a kereszténységben is. De az olyan természetcentrikusabb kommuna is, mint a kelta pap druidáké is erősen épült a vallásosság alapjaira, igaz ők az őket körbevevő ökoszisztémát is különösen tisztelték, és egyéb istenségeik mellett a halott-kultusz papjai is voltak, tovább örökítve számos pogány rituálét is spirituális felfogást. De ott vannak az amerikai kontinens őslakói, az indiánok is, vagy a közép és dél-amerikai maják, inkák és aztékok is, akik szintén számos istenség oltárán adóztak. Jól látható, hogy az egész emberiség történelmén magasan átível a valláskultusz, és a több vagy szigorúan egy anyagot meghaladó entitásban való hit mindig is az emberiség életének szerves részét képezte. A kereszténységnek is van egy centrális istene, aki az Ég és a Föld abszolút Teremtője, egy omnipotens létező, az Élet Ura, aki a hozzánk elküldött és a vétségeinkért véráldozatot elszenvedő, a világ bűneit magára vevő, és ezáltal az emberiségnek az új, örök lelki életre lehetőséget adó Messiásnak, Krisztusnak, a kereszténység másik legfontosabb alakjának a mennyei édesapja. Fontos tény, hogy ahogyan számos más szentkönyv és liturgia, úgy a kereszténység írott formulájú és szent ihletésű, könyv formájába elpecsételt isteni kinyilatkoztatása, a Biblia is úgy hivatkozik, hogy csakis egy az Isten. Magam most nem az istenhit kialakulásáról szeretnék írni, arról vitázni, melyik vallásnak van igaza, sem annak bizonygatásáról, hogy miért is számomra az elsődleges hitforrás az amúgy vallás nélküli, de így könnyedebben beazonosítható Tökéletes Gondviselő Édesapában és a Dicsőséges Krisztusban való hit. Hiszen a hit nem a bizonyításról szól, hanem arról, hogy a végén már meggyőződjünk, hiszen aki így tesz, az többé már nem hisz, hanem annál többet cselekszik: bizonyságot nyer! Leírtam már többször is, úgy most is megteszem, hogy magam már mindent csakis az Egy és Örök Igazság szűrőjén át igyekszem szemlélni, így mind az összes eddigi kijelentésben, úgy a mostaniban is csakis erre fókuszálok, mert számomra csakis Bennük van élet és szabadulás, mert a lélekelevenítő kegyelmük okán erről már megbizonyosodhattam, ezt élhetem, és örök áldás és dicsőség legyen ezért is az Ő osztályrészük Mennyen és Földön is! Krisztus szavainak, tanításainak és példabeszédeinek szilárd fundamentuma annak igazsága, hogy aki az örök életre és lelki szabadulásra vágyik a földi porhüvely elhalása után, az csakis akkor kapja azt meg, ha csakis Általa kerül személyes kapcsolatba az Ige Tervezőjével. A Megváltó sosem kereste a saját dicsőségét, sőt: igyekezett szüntelen megüresítenie magát, hogy megalázva az Atya végül felemelje és mindenek örökösévé tegye. Többször is elmondta, hogy az, aki őt elküldte hatalmasabb nála, és azon munkálkodott, amíg közöttünk élt fizikai testben is, hogy azokat, aki, gyermeki lelkületből vágytak rá, azokat a Gondviselő Édesapához vezesse. Elmondta, hogy aki kér, az kapni is fog, és Általa, hiszen Ő az út, az Igazság és az Élet. Hangsúlyozta az ima fontosságát, az Istennel való intim közösségvállalás erejét, és hogy amit valaki imában kér, azt meg is kapja az Mennyei Atyától. Bizonyságot tett azon igazságról is, hogy csakis a kenyeret megtörve, a kapott megértéseket az embertársainknak továbbadva lehet üdvözülni, végig kitartva, hiszen Jakab apostol fogalmazta úgy, hogy: "Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül." Azt mondta Krisztus: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust." Ez az Ő szavainak az alapja, amelyre minden épül. Mint ahogyan a két legfőbb parancsolat is mondja az Ő ajkai által, hogy: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták." Éppen ebből kifolyólag rengetegen igyekeznek az Igazság színe előtt is megálló életet élni. Van, aki izoláltabban, elvonulva akár egy zárda falai közé, míg mások akár drasztikusabban, dogmatikusabban és babonásabban. Van, aki a templomban, a misét hallgatva, van, aki a természetet járva, mások hosszasabb imákon keresztül, egyesek okkult tanokon keresztül, míg mások elsősorban a tetteik tükrében igyekeznek kapcsolatot ápolni az Örök Apukával. Van, aki felekezetbe és vallási kommunában, másokat hallgatva, más spirituális energiák segítségével, míg megint más magányosabb formában próbál beszélni a Teremtő Atyához vagy kérni Tőle. Sokan kérnek, de végül sokan nem is kapnak, és sokan szeretnék Őt hallani, mégis az emberek zöme valójában nem hallja Őt. Hogyan lehetséges az, amikor Krisztus elmondta, hogy: "Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." Mégis miért lehetséges az, hogy vannak, akik nem hallják elmondásuk szerint az Istent, és ezen negatív élmény okán akár a hitük is kudarcot vall? Hogyan lehetséges az, hogy míg az egyik ember arról számol be, hogy vele mennyi jót cselekedett az Édesapja, addig mások nem hallják a hangját, amit mondani szeretne. Kivételezne egyesekkel? Van, akik számára szimpatikusak, míg mások nem? Péter apostol fogalmazta úgy, hogy: "Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten..." Ha nem az, és ahogyan Ő maga mondja: "...én vagyok a vesék és szívek vizsgálója...", akkor miként lehetséges az, hogy mások hallják Őt, míg mások nem? Előrebocsájtva a rá adott válasz bizony megütközést szító lesz!

 

Azért nem hallják a legtöbben a Teremtő Atya hangját, mert akármennyire is kínos és indulatokat is szító ez a válasz, de az igazság az, hogy azért, mert nem is akarják! Nem tudatosan, felismerve ennek igazságát, de az emberek zöme - és hidd el, barátom, hogy ebbe a mai napig magam is beletartozom valamilyen szinten - nem éli meg lélekből, de nem is szeretne az Igazsággal szembesülni. Mert minden egyes ember kivétel nélkül kutatja azt, mindenki magáénak akarja az Igazságot, sőt: minden embernek megvan a maga önnön igazsága, de az csupán a test akarata. Az Igazságot nem lehet birtokolni, azt megkapni lehet kegyelmi ajándék gyanánt, de úgy, hogy azt tovább is adjuk, ezért hívta fel a fontosságát Krisztus a kenyér megtörésének. Mert aki így cselekszik, aki nem csak kap, hanem ad is, az majd bőséggel eltelíttetik. De az Igazság Hangját csak úgy lehet meghallani, ha előtte az ember képes Lélek által szembesülni a benne lévő gyarlóságokkal. Nem hiába mondta az Örök megváltó Pál apostolnak, hogy: "Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." Amikor gyengévé lesz a test, akkor válik a lélek hangja hangossá. Akár figyeld meg saját magadat, az eddigi életutadat, hogy mindig, amikor az ember elkövetett valami életelleneset vagy neki ártottak, sérelmekkel, megaláztatásokkal, akkor a lelkiismeret jelezte ezt, hiszen annak hangja magának Krisztusnak a Szava! Amikor valami erkölcstelent teszünk embertársainkkal, amikor ártunk és bántunk, akkor a lelkiismeret jelez, és ezen szembesülés tükrében pillantjuk meg saját gyengeségünket, hiábavalóságunkat. Ez ilyenkor pokolian is tud fájni, kínzóan marcangolni, de utána, ha valaki képessé válik Hozzájuk kiáltani a fájdalom enyhülni fog, és egy békességgel teli megnyugvás lesz úrrá az egyénen. Így működik a drága Apuka kegyelme, hogy rálátást enged tetteink minőségére, és akkor, abban a pillanatban szólít meg a legerőteljesebben az Ő hangja. "Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem." - folytatta az előző idézetet Pál apostol. És miért írom ezt a melankolikusabb, fájdalommal telibb, vészterhesebb szituációt? Azért, barátom, mivel egy gyermeknek erre nincsen szüksége, hiszen ő még ártatlanabb és jóval közelebb áll Hozzájuk, mint egy a testi vágyaira fel-nőtt felnőtt, akinek a szíve már megkövültebb. "És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet." - mondja az Úr Isten. A Megváltó pedig úgy fogalmazza, hogy a kisdedeké a Mennyek országa, és hogy: "...az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját." Mert a piciny gyermek játszik és a tetteivel dicsőíti az Élet Urát, így ő benne van az Ő áldásukban, túlcsordul tőle. Neki nem szükséges szembesülnie semmivel sem, hiszen semmit sem követet még el, ami vétség volna. Ezzel szemben a felnőtt kevéllyé vált és képmutató módon inkább a szájával igyekszik bizonyságot tenni. Mivel már szinte teljesen elfeledte az önfeledt játékot és a bizalmat az igaz Szülője iránt, így szinte szüntelen a vétségek mókuskerekében vegetál, mert jóval többet néz a testre, az anyagra, mint a gyermek, aki még inkább lelki. Éppen ezért a felnőtt a legerőteljesebben akkor érzi az Igazság Hangját, ha az elkövetett vétsége okán szembesül azzal. Elhiszem, hogy fájdalommal teli és botrányos szavak ezek, de a saját tapasztalatom alapján is bizonyságul szolgálhatok, hogy ez valóban így van. Onnan lehet meglátni, hogy ki az, aki már inkább lelki, hogy az az ember már egyre kevesebb dorgálást kap az Atyától. Nem hiába mondja az Úr, hogy: "A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg." Vagy ahogyan Pál apostol fogalmazza, hogy: "Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak."

 

Fontos és elengedhetetlen a lelki újjászületéshez a fenyítés, mert a felnőtt már annyira rabjává vált a teste vágyainak, annyira beleégett a világnak sémái és mantrái, hogy az billogot ütött belé, amely pedig leláncolja. Ezért szükséges a megütközéssel teli szembesülés, mert ez képes egy olyan idézőjele pofont adni, ami felébreszt a tékozlásból, de nem folytonosan, mert az az ember még mindig tékozol. Ha egy gyermeket a szülője konstans mód megszid is fenyít, az szófogadó gyermek? Fontos a nevelés, de nem lehet azt mindig megtenni, hiszen az Élet, amelynek örökösei vagyunk az boldog és szabadulással teli. És a legtöbben erre nem vagyunk felkészülve, ezt nem akarjuk egészen egyszerűen. Mert a test önző és szuicid, csak neki lehet igaza és nem tűr ellenvetést. Ő a hedonizmusa okán élvezni akarja az élet örömeit, és elodázni az Igazsággal való szembesülést. Ki szereti, amikor valaki tűzzel égőn, de igaz módon a fejére olvassa a hibáit? A test okán senki sem, de még azt sem vagyunk képesek elfogadni sok esetben, amit Ők próbálnak nekünk elmondani, mert megkeményedik a szívünk. Érdemes megnézni, hogy az ilyen szituációban mekkora harag és düh tör fel az emberből. Ez a fenevad maga, aki megy a veszedelemre, ahogyan megíratott. Olykor még egy másik ember életét is képes valaki kioltani vagy a magáét eldobni, csak hogy ne szembesülhessen az Igazsággal, a tettével, pedig arra egyetlen gyógyír van: a szembesülés. És a legtöbben, amikor ezt cselekedjük, ezért nem vagyunk képesek meghallani az Ő hangjukat. Még csak nem is tudjuk, hogy mi vagyunk azok, akik elvetik maguktól a kegyelmet, majd azt utána szó szerint a szemétbe vetik. Ezt csinálja az ember nap mint nap. Természetesen az Atya hangja ott van mindenütt, körbevesz bennünket, bennünk él. Az értékadó és tisztább pillanatokban is szüntelen szólít minket és udvarol nekünk, mint a legigazabb és gyengédebb szerelmes fél, mert a lelkünk épségét szeretné. De az ember a legtöbb esetben nem az idillben hallja meg Őt, hanem a gyarlóságai közepette, de akkor meg az esetek zömében nem is akarja azt meglátni. Mert könnyedebb másra hárítani és önsajnálatba temetkezni, mintsem odaállni az Igazság elé, és annak tükrében szembesülni, még ha az kínzó is. Ezét nem hallják főleg sokan a Hangjukat, és nem csak azért, mert nem megfelelően szólnak vagy máshoz imádkoznak. Ha képessé válna az ember, és erőteljesebben figyelné meg tetteit, akkor ha valami vétséggel telit követne el, megláthatná annak meddő gyümölcsét, és így gyógyul és tisztul a lélek. De nem hajlandó az emberek zöme elfogadni azt, amit tett, és ezáltal egyben eltaszítja magától a kegyelmet is, pedig Ők mindig ott vannak és próbálnak segíteni. Ezért mondta azt Krisztus, hogy ott állok a te ajtód előtt szüntelen. Kopogtat, zörget a lelked ajtaján, de te nem nyitod azt meg Neki. Hogyan tudna így segíteni, ha te nem lépész Feléje? Aki nem szembesül, nem mer vagy akar, az el fog veszni, barátom. Mert ameddig él valaki, addig a kegyelmi időszak is tart a számára, van még lehetősége. De aki már odafent állva fogja meglátni a gyarlóságait Előttük állva, annak félő, hogy a lelke kárt vall majd. Ezért van az, hogy sokan emelik fel magukat és hiszik azt, hogy Ők hallják az Isten Szavát. Nem, barátom! Azt csakis az hallhatja meg, aki a kemény szembesüléseket és fenyítéseket képes elszenvedni Tőlük. És ez nem valami egyszeri trauma vagy megérintő élethelyzet hatására következik be, és utána már minden elrendeződni látszik, vagy az által, hogy bemerítkeztem valahová, és onnantól már rajtam az Ő kegyelmük, szeretve vagyok és boldog lesz az életem. Hanem ez egy folytonos kapcsolat Isten és ember között, rengeteg szembesüléssel és dorgálással. Ezért se csalják meg magukat a legtöbben, hogy Ők hallják Őket. Mert az igaz, hogy részlegesen hallhatóak, de utána a legtöbben visszazuhannak a testbe, sokan pedig nem is Őket hallják, hanem csak a testük vágyait. Ezét is vannak kevesen a választottak, az igaz és hű szőlőmunkások, akik képesek a legvégsőkig megállni, mert csakis azok üdvözülhetnek. De félelemre semmi ok, barátom, hiszen ez a test számára ugyan lehetetlen, de ahogyan Krisztus is elmondta: "A mi embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél." Aki kisgyermeki módon képes megalázva Eléjük állni, az rálátást kap majd a tetteire, és képessé válik a dorgálást is elviselni. És ha ezt így cselekszi szüntelen, akkor ő már elmondhatja, hogy igen: hallja a Hangjukat. A lélek tisztulása okán pedig ezek a szembesülések redukálódnak, és egyre több és több pillanatban ismeri majd fel annak igazát, hogy a Teremtő Apuka mindenhol ott van, és eddig is folytonosan próbált udvarolni, és mennyi ideig ezt észre sem vette. Aki ezt teszi és így munkálkodik, azt jelenti hallani az Isten Szavát.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat az Ige Tervezőjének és a Egyetlen Pásztornak a lélekelevenítő kegyelme! Üdv. Tamás

 

Locoen•  2022. szeptember 14. 08:54

Elkárhozás azért, amit nem tettünk meg!

Ismeretlen, lélekben mégis oly közeli utazótestvérem! Krisztus máig örök érvényű és mindig aktualitással bíró szavai, a túlságosan testi ember számára rejtjeles grammatikájú példabeszédei mind két szegmensre bonthatók: vagy a lélek víz és Lélek általi újjászületéséről, a végig állhatatosságról, a rendíthetetlen hitről szólnak, amelyek elvezetik az egyént a Mennyek országának lélekelevenítő kegyelmébe, vagy pedig a tékozlásról, a világ csűrébe való gyűjtésről, amellyel ha nem szembesül a lélek még idelent a földi élete során, amíg tart számára a kegyelem, az utána az utolsó ítéletkor Előttük állva maga fog ezáltal kárt vallani, kárba veszni. Ez a fajta dualitás, kettősség, amely az ember életét is szüntelen a kezdetektől fogva áthatja és irányítja, az alapja az Igazságnak, az Életnek Szavának. A két úr közül vagy a Teremtő Gondviselőjének iránymutatása szerint éli valaki az életét, vagy pedig a saját testi önzőségének, az anyag vágyainak oltárán adózik. Vagy az Isten vagy a Mammon, és nincsen arany középút. Hogy jobban megérthessük a kárhozatot, hogy miért jut oda bizonyos lélek, és hogy miért alakulhatott ez ki az ember életében, akkor mind már annyi bizonyság esetében, most is érdemes Lélek által lélekből megélni, hogy mi is történt a Teremtés utáni időszakban. Talán nincsen a Bibliának, de inkább az Igazságnak még egy olyan passzusa, mint az édeni idill pillanata, hiszen elképesztő, hogy milyen tűzzel égő, de a botrányos tükröt tart a gyarló ember elé, és az abban történtek megfelelő analógiával párhuzamba állíthatóak az ember szinte egész életútjával, leképezhetőek annak történéseivel. Az Ige tervezője, aki maga a szer-etet, az életet átható és összetartó esszencia, mindent ilyen lelkülettel és örömmel alkotott. Mielőtt megformálta volna a legdicsőbb teremtését, az embert, akit saját képére formált meg, kezeivel fundálta a földünket, a természet utánozhatatlan ökoszisztémáját, az ember lakhelyét, életterét, és az egészet nekünk adományozta, hiszen mint gyermekek örökösökké váltunk. Csupán egyetlen dolga lett volna az első embernek, hogy kisdedi lelkülettel játsszon és dicsőítse a Szülőjét. Mégis a későbbiekben megszegte az egyetlen neki kirótt parancsolatot, ellenszegült a tilalomnak, ami nem ellene, hanem érte adatott, és önző indíttatásától, hataloméhségétől, vágyakozásától és testi erejéből dacolt a Teremtője Szava ellen, ami a neki szánt tökéletességből való azonnali kizárást vonta magával. Az örök életre szánt dicsőség koronája kiűzetett és kitaszíttatott az egészséggel teli kegyelem állapotából, és az akkori magára vont ítéletet, az akkor magában megteremtet negatív és istentelen érzéseket és gondolatokat az emberiség későbbi generációi is megkapták egyfajta teherként, mementóként, amely billog kitörölhetetlen súlyként üttetett bele az ember lelkébe. A teremtés megkerülhetetlen és örök törvénye, hogy aki leveszi a tekintetének fókuszát az Életről, az automatikusan a hiábavalót, az elmúlást élteti. Emiatt a tettük miatt az ember megtapasztalta a fájdalmat, a lelki magányt, a nehézségeket, az igazságtalanságot, a betegségeket és végül a porhüvely halálát is. Amikor valaki elkezd elszakadni a Teremtő Édesapától, annak a lélekkínzó folyamatnak a végső stációja a lélek elkárhozása, hiszen az ember szabad akarattal teremtetett meg, és aki az élete végén olyan mértékben lesz beletapadva a vétségekkel teli test hálójába, azon egyszerűen már az Ige Tervezője sem képes segíteni, hiszen az az egyén már választott. A kárhozatot azóta számos kultúra, antik civilizáció próbálta meg a maga vallásos hite életfelfogása mentén megfesteni, leírni. Ez alól a kereszténység sem kivétel, amely vezető világvallás berkeiben is a kezdetektől fogva megfogant az elkárhozás folyamatának állapotának ábrázolása, amelyet áthat egyfajta erős babonasággal és dogmatizmussal teli misztikum, gondoljunk csak a középkori ikonográfiákra vagy egyéb képzőművészeti tónusokra. Ez a fajta folyamat minden vallásban megfigyelhető, és az Örök Megváltó szavai is egyértelművé tették, hogy aki nem Vele van, az tékozol, és az, aki nem születik újjá és nem munkálkodik szorgosan az Igazságban, az a Gyehennára vettetik. Most nem is erről az egyén szólva is túlmisztifikált folyamatról szeretnék bizonyságot tenni, hanem arról, hogy hogy valójában miért is lesz a lélek ítéletre vonva, és az Atya akaratából miért veszik az kárba, miért kárhozik el. A rá adott válasz szintén megbotránkoztató, indulatokat szító, a test szemüvegén keresztül szemlélve elfogadhatatlan és kínzó lesz, de ezeknek is szükséges meglenniük, hiszen szembesülés nélkül nem létezik megváltás és feltámadás sem.

 

A lélek valójában nem azért veszik kárba, amit megcselekedett a földi életútja során, hanem elsősorban azért, amit nem tett meg, amikor szükséges lett volna! Ez óriási botrány, és ezért van elképesztő szerepe annak, amire Krisztus kér minden lelket, aki Őhozzá kiált kisdedi alázattal és szelídséggel, hogy cselekedjünk addig, amíg még tart a kegyelem, hiszen elmondta Ő maga, hogy a mai nap még lehet, hogy a miénk, de a holnapi már nem biztos, hogy megadatik. Addig szükséges cselekedni, amíg van rá mód és lehetőség, mert a kegyelem egy idő után mindenkitől elvétet: "Nékem cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." - mondta a Megváltó, de azt is közölte, hogy: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem." Senki sem arra kapja meg az elhívást, hogy bánkódjon amiatt, amit elkövetett és még fog is. Nem az önsajnálkozás és a folytonos bocsánatkérés a munkás feladata és hivatása, hanem az, hogy folytonosan szorgosan munkálkodjon megtörve a kenyeret, és addig adjon, ameddig csak tud, és olyan formában, ahogyan azt megkapta! "A mit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek." - mondta Krisztus. Amit megkapunk kegyelmi ajándékként, legyen az egy tiszta gondolat, egy igaz érzés, egy lélekelevenítő kijelentés, egy jelenés vagy akár egy álom, azokat még melegében lenne ildomos továbbadni azon embertársaknak, akik még éheznek és szomjaznak lélekben, hogy ők is megelégíthessenek és láthassák, hallhassák az Igazság dicsőségét. Mindenkinek adatott valami talentum, amit képes lenne befektetni, hogy az gyarapodjon. Ki poéta vénát kapott, ki muzikálisat, ki a festészetben, a képzőművészetben alkot egyedin és kimagaslóan, kinek az empatikus képessége erőteljes. Amit kapunk Tőlük, azt a saját egyedi kincsünkkel szükséges továbbadni, hogy az megfialjon és annak bőségét lássuk. Mert csak abból tud az ember adni, amiből feleslege van. Az Igazság nem préda, azon nem lehet ülni, mint ragadozó a zsákmányán. "Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, a kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle." - fogalmazta az Egyetlen Mester. Mert a test lusta és önző, neki nem érdeke az újjászületés, a munkálkodás. Ezért figyelmeztetett bennünket Krisztus, hogy szüntelen imádkozzunk, mert a test erőtlen és hogy erőssé váljon a lélek, annak alapja a szorgos tett. Legyen az szóval, szájjal, gesztusokkal, bárhogyan is, de amit valaki megkapott, azt szinte azonnal lenne szükséges továbbadnia, és úgy, ahogyan megkapta azt, mert így van benne szabadító erő. És pontosan ennek a cselekvésnek a hiánya, a tékozlás, a henyeség, a közönyös habitus az, amely okán az ember nem csak a saját lelkének árt, hanem másoknak is, mert elveszi azt tőlük azt az ajándékot, amit felkínált őt felhasználva az Élet Ura. Teljesen egyértelművé teszi ezt az Élet Szava Ezékiel próféta könyvében: "Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet." De dicső példa rá Jónás próféta is, aki hosszú ideig volt konok és dacolt az Úr akarata ellen megkeményítve a szívét, de később a cethal gyomrában szembesült gyarlóságával, és utána hatalommal és erővel ment prófétálni. A vétségek már ki lettek fizetve mindenki számára Krisztus áldozatában, barátom, hiszen Ő ezért is érkezett el közénk. Az Atya a jelen Ura, nem pedig a múlt és a jövő Istene, ezért mondja Mózesnek, hogy a Vagyok vagyok, és nem hiába fogalmazza úgy az Úr, hogy: "Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged." Ha mindig az istentelen és életellenes tettünkön lenne a hangsúly, amit elkövettünk és amit még fogunk is, akkor soha egyetlen ember sem menekülne meg. Nem hiába fogalmazza úgy Pál apostol, hogy: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden." Természetesen mindenki számot fog adni az Igazság színe előtt állva arról, amit gondolt érzett, cselekedett, hogy mire fordította az élete idejét. De nem azon lesz a fókusz, amit elkövetett, hanem azon, amit nem tett meg, amikor őt arra indította a Lélek! Ezért mondta azt Krisztus, de szinte kérte, hogy a mennyei kincsekért tevékenykedjünk, amit a moly nem rág meg és a rozsda sem emészt meg, mert ezeket soha senki sem képes tőlünk elvenni, és ezek lesznek majd a bíráink Előttük állva, akik kezeskednek értünk. Egy őszinte, de igaz intés, egy szeretettel teli ölelés, egy alázatos bocsánatkérés, egy továbbadott tűzzel égő bizonyság, egy önzetlen segítségnyújtás, vagy csak pár szó, mind olyan fontos tényezők, amiket annyiszor nem teszünk meg, pedig ami számunkra a test felfogásából teher és gyávaság, az a másik ember számára szabadulás és élet. Amíg van rá módod, amíg képes vagy tenni az Ő Lelkükkel, addig merj cselekedni, mert törékeny az ember élete, és úgy add azt, barátom ahogyan megkaptad. "Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé." - olvasható a Zsoltárok könyvében. Mint a füst, olyan az ember élete, az egyik pillanatban gomolyog, a másikban már el is illant. Amíg tart a kegyelem, amíg tehetjük, cselekedjünk, mert mindannyian számon leszünk kérve, és azért elsődlegesen, amit nem tettünk meg akkor, amikor szükséges lett volna. Senki se bánja meg Előttük állva, mert akkor talán már örökre késő lesz.

Kívánom, hogy ebben segéljen meg mindannyiunkat a Legbölcsebb Fazekasnak és a Hússá és Vérré lett Tökéletességnek a lelke és a Neve! Üdv. Tamás

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom