A szél fújta össze
Szabad
Földre érve dadogják az esők
Úgy bújok el magamban előlem éppen,elkéstem, hiányzik a vész fékem, Ha keresne se találna senki már. itt bent, minden csepp egy apró óceán, mi egyre csak a tengerre vágyik, és az ön-becsapás is: cseppfolyósan képlékeny. Nem járja lelkem a testem, csak körötte andalog, édes ez a semmi, meglehet benne is maradok. Járulékos veszteség az úgy sem én vagyok, Szublimálok innen el, Pedig fagyban a szív, s nem is gőz vagyok. Partot sose érjek, a rév sem kell már, mily rémes ez, sokaknak ez a halál. Vacak kacatok tucat szerepek, Szeretet címszóba csomagolt, hamis emberek. Nem baj, nincs semmi baj, hisz a fák sem az égig érnek, de csak ők látják mikor mi volt a lényeg. Lehet hogy épp ennyi az élet, csak egy kimért kísérlet, S kevés ki megkisérli a valódi ön-önlétét, mert rémisztő a vadon, csak az nem fél, ki nincs szabadon.Szabad
Szabadságom felét adnám,
de csak épp a felét,hogy teljességem legyen,ennyi épp elég.S nem kérnék semmit cserébe, úgy flegmán oda vettném elébe,de aztán többet nem néznéka szemébe,hadd menjek így saját sorsom eszére.Csendes lennék olyan ki mindig mindenen csak bólogat, épp vállat von, meglehet egy kicsit még. meg is folytogat.De úgy se bírnám ki szó nélkül, hisz felülírna minden génem, majd sárból építek várat, kint a réten.Felül kerekedek önmagamon,ugyan, én aztán nem.Ez már túl mutat mindenen,épp ahogy tréfát űz a végtelen,felrakk a polcra, holott én raktároztam én némiképp újra.Meg nem szűnik, torkomban kalappál, szívem teljes anatómiai súlya,csak egyet, de azt nagyon belém sujkoltaEzt mondanám neked
Mielőtt elalszom úgy hiszem egy erdőben fekszem.
Mielőtt elalszom azt hiszem bennem szunnyad egy csillag rendszer.
S tengerré lesz minden, hullámzik szívverésem,
Együtt játszik elmém a végtelennel.
Betelt poharak, kidobott kacatok között valahol elkopott, az összes oxigén foszlány tüdőmben utánad kuncsorog.
Ha neved lenne úgy hívnálak:
A legszebb tévedés,
de tagadni sem tudom,
minden szerető gondolatom:
Csupán téveszmés.
Ha még szólhatnék elmondanám: Semmit sem bánok, hiába hiszed magadról nem vagy te átok.
Elmondanám, miattad szerettem meg az őszt meg a telet. És nem is fáztam akkor ott a szélben a hülye autódban veled. Nem is vagy te átok, hisz miattad én most szabadon járok. Még mindig minden gondolatom te vagy.
Tűnődöm mikor érhette a szíved ekkora fagy, még küszőböd sem léphettem át, kilöktél, nyeljem magam egymagam én a legfelsőbb lény az utca porát. Bárcsak ne a legrosszabbat mutattam volna meg. Tudom tiéd ott kint az a hegy, de ha néha rajta járok, kicsit hozzád visszatalálok. Ezt már sosem mondhatom mert siketek füleid irányomba, de belehalok ezerszer nap mint nap hiányodba. Én csak ismerni akartalak, nem kalitkába zárni, az a hülye csókod ébresztett fel, és nem, nem tudom sajnálni.
Még mindig remegek hogyha látlak, és folyton folyton várlak.
Földön heverő piros heverő
Ha fáradtra alszom magam, talán majd jobb lesz, Eggyé válok a talajjal, úgy is csak kosz ez. Eltűnhettél volna a tájjal, de bennem ragadt valami.
S csak puhatolozom az aszállyal, más hogy birkózik meg ezzel a sok hülye szabállyal. És a hús ragadósabb a lényegnél magánál a léleknél, ne is verjen ott bent semmi, abból úgy sem kér. A biztonsági zónád is csak egy kirakat, idegen csontok díszítik az összes falat, Jó mélyre kell lemenni, csak hogy kettőt léphessen az ember, hova jutsz ha folyton magadban is azt mantrázzod: Úristen, csak most az egyszer ne ess el; Lenyelt már egy óriás amit magadban teremtettél, az a tudat, tudod, hogy olyan jó ember mint anyádék már sose lehettél, mert minden hiába valójába eddig is csak a földön hevertél, néha felkap a szél, s tán az kacag a legjobbakat aki még magától is rohadtul fél. Nocsak, képzeld az "ördögnek" is kéne egy barát, de túl lusta felfedezni önmagát, túl elfoglalt megmenteni, Hát mentse meg mindenki saját magát, még a kikötő is kifutott, ez a part se szilárd, Szedd már össze magad szívem, csak csináld;
Másom az állomáson
Egy állomáson áll a másom, Nézi ahogy gödröt ásom, bele fekszem, betelepszem. Jegyet váltok be a sorba, meghuzott az élet, már nincs vissza út, s még föld sem puha. Beérett végül a helyére, nem kell cipelned. Dobd a sarokba a többiek mottyoja mellett épp elfér. Ide a test hozott most dolgozhat a lélek. Meghalunk százszor csak hogy felnőljünk egyszer, Így fal fel egy hétköznapi rendszer. A kozmosz peremén időtlen ódákat zeng a halál, Hogy nem erre születtél, Nem tiéd a nyáj. Nem így kéne élni, Szótlanul mindent kibírni, Ez nem a rend, több kéne legyen több mint fej hajtás több mint néma csend makacs bólogatás. Túl éretlen vagyok, túl dühös, túl agresszív, túl idegesítő, túl passzív, túl sok embert engedek el, túl sok vagyok, talán túl jól van ez így. Letüdőzöm olykor magam is, Ábrándok kosza fények, Valót állító valótlan lények, Köztük élek, ha beszippant a valóság, már más dimenzióba lépek.