Kedvenc rémségem

Lizzie Borden fejszét fogott,
Négybe vágta anyját legott.
Lendült kezében a balta,
Apját is feldarabolta.
(Lovecraft, 1892-es megtörtént eset)

- Ez a ballada egy régi történet, egy nyájas tipikus jókislány vélhetően napszúrástól öntudatlan állapotban,
de halálos pontossággal felaprította a szüleit, utána pedig semmire nem emlékezett, megmaradt ebben
a boldog öntudatlanságban. Az hogy megszállott volt, pszichó, egy másik feltételezés. Emberes adag szarfát
csinálni a hústömbünkből egy kislánynak favágófejszével, ez is a megmagyarázhatatlan misztériumok egyike.
Lehet hogyha kihasználnánk a teljes kapacitásunkat, azok lennénk amiknek elrendeltek... És ez egy büntető
bolygó, csak le kell tudni. A művészek is emlékeznek még egy szebbre és ez berezonál annyira minden határon
át, hogy továbbadják. Én szánnámbánnám, ha csak ennyi lenne a világ. Megszületünk, kergetjük egyre újabb álmaink,
elmúlunk és nem viszünk semmit se magunkkal. Ugyanakkor megfontolandó, hogy csak azért, mert lehetne jobb is,
még semmi sem jár belőle.

A húsos vastag csont az sose volt tüzifa,
S ne rakjál a tűzre, inkább szednél le róla,
Mondd, miért minden Lizziborden ördögi,
Az angyalok meg sehol, úgy kell szimulálni?
(/me)