vírusok

Skynet


Leltem egy darab törmelék műanyagot,
Bowie késemmel fülnek agydugót faragok,
Egy időre megteszi, mert a szükség adott,
Érzékszerven át kapjuk az agymosó programot.
Utánpótlás a szemét, mire útközben találok,
Nem számít a technika, hiába csábítóbb;
Tudom hogy lassan majd én is elbukok,
Ez a dolog biztos, de most csak farigcsálok.

Tovább, egyre tovább, rohanás a pusztán,
Ha nem is üldöznek, meghal aki megáll,
Be van zárva minden panel, örökös a rács,
Jó ha nincsen mozgás itt a periférián,
Mert embernek maradni húzós egy mutatvány.

Állandóan mozogni, ez a titok nyitja,
És a szem meg fül legyen résnyire nyitva,
Képppel, hanggal megétetnek, méreg ételekkel,
Ösztön és tapasztalat, okos aki nem mer,
Kerülni kell, ami gyanús, zsigerből tudva,
Hol lakik a gép, és hol a puszta dudva.

Azért hogy egy kicsit tovább maradj ember,
Ne programozzanak át statikus ingerekkel,
Minden kontakt hamis lett, módosított anyag,
De cél túlélni egyedül az egész fajunkat;
Néha szólnak hozzám, ámde fontosabb a tudat,
Ezek csupán droidok, és riasztják urukat,
Nem kap esélyt a gépelme, magam leszek, s szabad.

Városokon kívül, egykor gyéren lakott helyen,
Magam lehetek, mert nincsenek már népek,
Felszívta őket az egyetemes érdek,
Nem is volt ellenállás valami temérdek.
Söpri az utcákat a részvétlen szellő,
Ilyennek álmodtalak, te kies jövő idő.

A mű szerzője Ádám,

Erre rájöhetsz tán,

Minden sora ordít,

Ahol lapra rondít.

Kövesd hát az útját,

Ha bírod a szuflát,

Ha kell az aranynugát,

Mosnod kell a pudvát.

Kiderülhet hogy ő

Nem szimulál, költő,

Itt nyugszik a sírban,

Úgy látszik hogy elvan.

Nem a bűn rossz, hanem a
túl nyilvánvaló ember,
Egyetlen vétek az,
Hogy jót tenni már közhely.

A világ tégelyében
a füstös szín a nyerő,
Jó ha meg van mételyezve,
Vér is kell, meg velő.

Kővel hajigáltak rég,
Ma megkövetnek szóval,
Istennek meg dicsőség,
Amért nem ver bottal!

Kollektív büntetés.
Hol a világ vége?
Hátakon mászkálunk,
Nem pedig az égre.

Mit ér a papír, a toll,
Mely hiába szónokol,
Vágnivaló szavainkból
tele van az akol.

Végül úgyis minden
a nihilbe fárad,
Hadd éljen még egyszer
a szentséges útálat!

Napfényben is rémként vacog,
Mert odáig lett verve,
A múzsa vérzik, meg a létjog,
Mikor lesz már vége?

Rövid hajjal pediglen nehéz verset írni, 
Faragatlan egyen-arcot a múzsa szégyelli. 
Gyertyalángban fürdve nem látják a kínom, 
Kávét ivva reszketek, mert jő az ákombákom. 

Felhasználom, mit hagytak az alvó írótársak, 
Én is hagyok morzsákat, talán folytatásnak. 
Mire a nap fölkel, testem félájultan fetreng, 
Mentő visz a zártosztályra, vagy túlélem, vagy sem. 

Épületes vagyok: mivel nehéz ez az élet, 
Megfogom a kezed, hogyha balra téved. 
Bár pirulákat szedek, renyhe segítséggel, 
Ha behalok is leszek, hogy ne essél már széjjel!

Sütöget a nap, de baj van,
Valahogy oly árnyéktalan
ahogyan a betont üti,
Vagy a valóság fagyott ki?

Hiányzik egy jó darab rész,
Onnan pislog rám a nemlét,
Minden tiszta, mégis szemcsés,
Levettek egy látó-lencsét.

Talán dél van, talán este,
Szemem a hibát nem lelte,
Lehet félkész volt a világ
mikor elértem az utcát...